Mein Kampf 1 rész

Adolf Hitler: Harcom

Adolf Hitler: Mein Kampf

Tartalomjegyzék
Előszó
I. kötet: Beszámoló. A szülői házban
II. A bécsi tanulóévek
III. Politikai képzésem bécsi tartózkodásom alatt
IV. München
V. A világháború
VI. Háborús propaganda
VII. A forradalom
VIII. Politikai tevékenységem kezdete
IX. A német munkáspárt
X. Az összeomlás okai.
XI. Nép és faj
XII. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt fejlődésének kezdete
II. kötet: A nemzetiszocialista Mozgalom. I. Világnézet és párt
II. Az állam
III. Állami illetőség és állampolgárság
IV. A személyiség és a népi állameszme
V. Világnézet és szervezet.
VI. Harc a méregpropaganda ellen. A szónoklat jelentősége
VII. Harc a vörösökkel.
VIII. Az erős önállóan a leghatalmasabb
IX. Az S. A. (rohamosztagok) jelentőségének és szervezetének alapgondolatai
X. A föderalizmus mint álarc
XI. Propaganda és szervezés
XII. A szakszervezeti kérdés
XIII. A háború utáni német szövetségi politika
XIV. Keleti tájékozódás vagy keleti politika
XV. Jogos önvédelem
Zárszó

Előszó

1924. április 1-én kezdtem meg várfogságom letöltését a Lech melletti Landsberg várfogdájában a müncheni népbíróság ítélete alapján
Hosszú évek szüntelen munkássága után itt végre alkalmam nyílt egy olyan mű megírására, amelyre sokan buzdítottak, és amelynek szükségszerűségét a mozgalom érdekében magam is éreztem. Így határoztam el, hogy két kötetben nemcsak mozgalmunk célját fejtem ki, hanem fejlődésének útját is vázolom . Meggyőződésem, hogy egy ilyen műből több tanulság meríthető, mint egy kizárólag elméleti munkából.
Itt kínálkozott alkalom arra is, hogy saját egyéniségem kialakulásáról is képet nyújtsak, hogy ezzel egyrészt művem megértését könnyítsem meg, másrészt pedig eloszlassam azokat a torz mendemondákat, amelyeket elsősorban a zsidó kézben lévő sajtó terjesztett rólam.
Ezzel a munkámmal nem az idegenekhez fordulok, hanem azokhoz a párthíveimhez, akik szívvel lélekkel mozgalmunk alkotórészei, és akik értelme a mozgalom belső részleteinek feltárása iránt érdeklődik.
Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élő szó hatásosabb az írottnál. Minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szónokoknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis szükség van arra, hogy egy tan alapvető gondolatait az egység és egyöntetűség kedvéért mindörökre papírra vessük.
Ezt a két kötetet is közös munkánk építőkövének tekintem.
A Lech melletti Landsbergi vár fogdájában.
A Szerző

1923. november 9-én. déli 12 óra 30 perckor Münchenben a Feldhernhalle előtt és az egykori hadügyminisztérium udvarán a következő férfiak estek el népünk föltámadásába vetett törhetetlen hittel:

Alfarth, Felix kereskedő, szül. 1901. július 5.
Bauriedl, Andreas kalapos, szül. 1879. május 4.
Casella, Theodor banktisztviselő, szül. 1900. augusztus 8.
Ehrlich, Wilhelm banktisztviselő, szül. 1894. augusztus 19.
Faust, Martin banktisztviselő, szül. 1901. január 27.
Hechenberger, Anton lakatos, szül. 1902. szeptember 28.
Körner, Oskar kereskedő, szül. 1875. január 4.
Kuhn, Karl főpincér, szül. 1897. július 26.
Laforce, Karl mérnökhallgató, szül. 1904. október 28.
Neubauer, Kurt szolga, szül. 1899. március 27.
Pape, Claus, von kereskedő, szül. 1904. augusztus 16.
Pfordten, Theodor von der, törvényszéki tanácsos, szül. 1873 május 14.
Rickmers, Johann ny. huszárkapitány, szül. 1881. május 7.
Scheubner Richter, Max Erwin dr. von, okl. mérnök, szül. 1884. január 9.
Lovag Stransky, Lorenz mérnök, szül. 1899. március 14.
Wolf, Wilhelm kereskedő, szül. 1898. október 19.

Az úgynevezett "nemzeti" hatóságok nem engedélyeztek közös sírt a halott hősöknek! Emléküknek ajánlom tehát munkám első kötetét. Vértanúságuk legyen örökké ragyogó példa mozgalmunk hívei
előtt!
A Lech melletti Landsberg várfogdájában, 1924. október 16-án
Adolf Hitler


1. Kötet. Beszámoló. A szülői házban

Isten kegyelméből Braunauban az Inn mellett születtem. Ez a városka éppen a két német állam határán fekszik, annak a két német államnak a találkozási pontján, amelyeknek egyesítése legalább is előttünk, fiatalok előtt feltétlenül megvalósítandó életcélként lebeg. Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva. A német népnek addig nincs joga gyarmatpolitikai célokat követni, amíg nincs minden fia egy közös államban. Azonos vér egy államba való. Csak ha a Birodalom határai az összes németet körülzárják, és ez a terület nem tudja lakosait élelmezni, akkor fogja a nép ínsége arra megadni az erkölcsi jogot, hogy idegen területeket vegyünk birtokunkba. Akkor az ekéből kard lesz, és a háború könnyei megteremtik az utódoknak a mindennapi kenyeret. Ez a kis határmenti városka nagy feladat jelképévé lett számomra. De egyébként is éppen korunkban hat figyelmeztetően szülővárosom. Több mint száz évvel ezelőtt, hazánk legmélyebb megaláztatásának idején, itt halt vértanúhalált szeretett Németországáért a nacionalista, franciagyűlölő Johannes Palm, nürnbergi könyvkereskedő. Nem volt hajlandó társait és fölötteseit elárulni, és neki is Leo Schlageter sorsa jutott osztályrészül. Palmot is elárultak Franciaországnak. Az uralkodó rendszer egyik képviselőjének, az augsburgi rendőrkapitánynak jutott osztályrészül az a szomorú dicsőség. hogy árulásával az új német hatósági közegek mintaképe legyen Severing úr birodalmában. (Severing Wilhelm Karl többségi szocialista politikus (Mehrheitssozialist). 1920-30. között többször német belügyminiszter. )
Ebben, a német vértanúság dicsfényével övezett, vér szerint bajor, földrajzilag osztrák városkában laktak szüleim a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé. Édesapám, aki tizenhárom éves korában a szülői háztól elkerült vándorlegényből, kőművessegédből állami tisztviselővé küzdötte fel magát, hivatali kötelességének, anyám pedig főleg háztartásának és mindenekelőtt nekünk, gyermekeinek élt, igaz, szerető gondossággal.
Csak kevés emlékem fűződik e városkához, mert szüleim innen áthelyezés folytán Passauba, majd röviddel azután a vámtisztviselők sorsaként Linzbe kerültek. Édesapám itt ment nyugdíjba 56 éves korában. Édesapám mint szegény házaló gyermeke, 13 éves korában elhagyta a szülői házat. Noha a falu tapasztaltabb emberei erről lebeszélték, Bécsbe ment, hogy ott kézművességet tanuljon. Ez az 1850-es években történt. 3 gulden vagyonnal ment a bizonytalan jövőbe, 13 évesen. 17 évesen letette az iparoslegényi vizsgát, de ez nem elégítette ki. A kézműves sors szegénységéből és függőségéből is ki akart szabadulni és arra vágyott, hogy állami tisztviselő legyen. Ezt a célját is elérte. 24 év után visszatért falujába mint tisztviselő. Ekkor már szinte senki sem emlékezett a szegény fiúra, aki valaha nagy reményekkel indult a nagyvárosba. Innen ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a felsőausztriai Lambachban vásárolt magának földet, és mint valaha szülei, ezt művelte haláláig.
Erre az időszakra esnek életem első nagy lelki benyomásai. A szabadban eltöltött sok idő, hosszú utam az iskoláig már kora fiatalságomban elidegenítettek a szobához kötött foglalkozástól. Bár ekkor még nemigen törődtem a pályaválasztás gondolatával, abban bizonyos voltam, hogy életutamon nem követem apám nyomdokait. Azt hiszem, szónoki készségem társaimmal való civakodás közben már itt némi iskolázottságra tett szert. Egyike voltam a kis főkolomposoknak.
Könnyen és ekkor jól is tanultam, de a velem való bánásmód nem volt egyszerű. Szabad időmben énekórára jártam, és a lambachi kolostorban alkalmam volt részt venni a pompás templomi ünnepségeken. Szinte belekábultam ezek nagyszerűségébe. Mint egykor apámnak a kisvárosi plébános, számomra az apáti méltóság jelentette törekvéseim legmagasabb pontját.
Később apám könyvtárának böngészése közben katonai dolgokat tartalmazó művekre, többek között az 1870/71-es német-francia háború történetének népszerű kiadására bukkantam, Nem telt bele hosszú idő, és e hősi küzdelem csakhamar belső lelki élményt jelentett számomra. Ettől fogva mindenért rajongtam, ami háborúval vagy katonasággal volt összefüggésben.
E mű olvasása közben vetődött fel először bennem annak a gondolata, hogy mi különbség van e dicsőséges háborúban részt vett és a többi német között? Miért nem vett részt Ausztria is e háborúban, miért nem ment apám és a többiek is velük? Hát mi nem vagyunk mind ugyanolyanok, mint a többi németek? Nem tartozunk mindannyian együvé? E nagy kérdés most kezdett először motoszkálni bennem. Belső irigységgel vettem tudomásul, hogy nem minden németnek jutott osztályrészül az a szerencse, hogy Bismarck birodalmához tartozhassék. Számomra ez teljesen érthetetlen volt.
Édesapám helyes érzékkel egész egyéniségemből, de leginkább vérmérsékletemből arra a következtetésre jutott, hogy számomra nem megfelelő a humanisztikus gimnázium. A reáliskolát alkalmasabbnak tartotta, s e feltevésében még inkább megerősítette mar ekkor feltűnő rajztehetségem. Alapjában véve azonban az volt az óhaja, hogy az ő nyomdokaiba lépjek, és belőlem is állami hivatalnokot faragjon. Keserű ifjúsága, az önerejéből felküzdött ember büszkesége késztette arra, hogy fia az ő nyomdokain haladjon, és azon az életpályán lehetőleg többre vigye, mint atyja.
Mindehhez még hozzájárult az a véleménye, hogy saját beosztása révén ezt a pályafutást igen megkönnyítheti számomra.
E tekintetben tanúsított ellenállásom érthetetlen és megfoghatatlan volt számára. Életpályámat illető elhatározása kemény és végleges volt. A létért való küzdelemben megedzett zsarnoki természete kizárta azt, hogy az ez irányú döntést egy tapasztalatlan és felelőtlen gyermekre bízza, már csak fia későbbi jövője érdekében is. Másképp történt!
Ellenzékbe léptem, és konokul ellenszegültem apám elhatározásának. Belőlem nem lesz hivatalnok! mondottam. Sem komoly példálózás, sem rábeszélés nem használt. A hivatalnoki pálya iránt nem lehetett kedvet ébreszteni bennem. Kellemetlen, bántó érzés fogott el arra a gondolatra, hogy majd egy irodában üljek, ne
egyek ura saját időmnek, ne legyek szabad ember, hanem egész életem alakiságok közé legyen kényszerítve.
A számomra igen könnyű iskolai tananyag mellett sok szabadidőm maradt. Így bizony többet voltam Isten szabad ege alatt, mint a szoba négy fala között.
Boldog vagyok és hálás az égnek azért, mert most, amikor politikai ellenfeleim szorgos és kedves figyelmességgel kutatják életpályámat kora ifjúságomig visszamenőleg, és megkönnyebbülten megállapítják ennek a "Hitler"-nek pajkos voltát Ennek folytán újra és újra visszaemlékezhetem gyermekkorom boldog idejére, amikor erdő ós mező volt a fel-felmerülő ellentétek rendezésének hadszíntere. A szabad pályát illető erős elhatározásomon a reáliskola sem változtatott sokat.
Az összeütközés mindaddig elkerülhető volt, míg csupán apám kívánságának egyszerű ellenzésére szorítkozhattam, és titokban tarthattam belső meggyőződésemet. A magam megnyugtatására egyelőre elegendő volt az a szilárd elhatározásom, hogy belőlem nem faragnak hivatalnokot.
Nem volt ilyen egyszerű dolog, amikor apám terveivel ellenkező véleményt nyilvánítottam. Ez pedig már tizenkét éves koromban bekövetkezett. Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nem lehetett kétségbevonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Első percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjűségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. "Festőművész nem lesz belőled, legalább is, míg én élek, addig soha!" mondotta.
Mindketten következetesek maradtunk: Atyám a "sohá"-hoz, én pedig a "csak azért is"-hez.
Magától értetődően ennek nem lehettek kellemes következményei. Bármennyire is ragaszkodtam apámhoz, kitartottam eredeti álláspontom mellett. Apám kijelentette, hogy festővé való kitaníttatásomhoz nem hajlandó hozzájárulni, én pedig kijelentettem, hogy a reáliskolában nem vagyok hajlandó tovább tanulni. Hallgattam, de fenyegetésemet valóra váltottam abban a reményben, hogyha apám majd látja az iskolában tanúsított gyatra előmenetelemet, kénytelen-kelletlen majd hagyni fog boldog álmaim felé evezni.
Nem tudom, hogy vajon helyes volt-e ez a számításom. Bizonyos azonban, hogy azokkal a tárgyakkal, amelyek örömet szereztek és amelyekre később, mint festőnek legalábbis saját felfogásom szerint szükségem lehetett, nagy buzgalommal foglalkoztam. Azokat viszont, amelyek az én szememben jelentékteleneknek látszottak, elhanyagoltam. Ebből az időből származó bizonyítványaim szélsőségeseknek nevezhetők. Egymás mellett voltak kitűnő, jeles, elégséges, vagy akár elégtelen osztályzatok is. A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el. E két kedvenc tantárgyamban kitűntem az osztályban.
Ha most, annyi esztendő után ismét szemügyre veszem ezt az időszakot, mindenekelőtt két feltűnő dolgot kell jelentőségteljesnek tartanom.
Először: nacionalista vált belőlem!
Másodszor: megtanultam belső tartalma és értelme szerint mérlegelni és felfogni a történelmet.
A régi Ausztria több nemzetiségű állam volt. A birodalmi német legalábbis akkoriban aligha tudta felfogni, mit jelent az egyén mindennapi életében egy ilyen nemzetiségi állam polgárának lenni. A német-francia háború hős német hadseregének csodálatos diadalmenete után a birodalmi németek mind jobban elidegenedtek a külföldi németségtől, sőt lassan már figyelemre sem méltatták azt. Az ősi, alapjaiban egészséges ausztriai németséget pedig nagyon gyakran összetévesztették magával a lezüllött Ausztriával. Ennek a népnek a német nyelvért, német iskoláért és német volta megvédéséért folytatott örökös, könyörtelen harcáról nagyon kevés birodalmi németnek volt fogalma. Csak most, amikor hasonló szomorú sorsot sok millió, hajdan birodalmi németre is rákényszerítettek, amikor idegen uralom alatt annyian álmodnak vágyakozva a közös hazáról, és annyian küzdenek azért, hogy legalább az anyanyelvhez való jogukat elismerjék, most végre megérti a többség, mit jelent a nemzetiségi küzdelem.
Most már talán egyesek képesek értékelni az ősi Ostmark németségnek azt a hősi magatartását, amellyel kiállt a birodalom és a német nyelvterület keleti határán, akkor, amikor a birodalmat jobban érdekelték a gyarmatok, mint a kapui előtt küzdő saját vérének és húsának sorsa.
Már kora ifjúságomban én is részt vehettem a régi Ausztria nemzetiségi küzdelmeiben.
A déli határvidék és ennek iskolái számára akkoriban gyűjtéseket rendeztek. Búzavirág és piros-fekete-arany színek segítségével juttatták kifejezésre belső meggyőződésüket azok, akik minden büntetés és figyelmeztetés dacára "heil"-lal köszöntötték egymást, és a császári himnusz helyett inkább a "Deutschland über Alles"t énekelték. Magától értetődik, hogy én már ebben az időben sem tartoztam a "langyosak" közé. Rövid idő alatt "német nemzeti" lettem, ami persze nem fedi a mai hasonnevű párt fogalmát.
Ebben az irányban igen gyors fejlődésen mentem keresztül. Már tizenöt esztendős koromban élesen meg tudtam különböztetni a dinasztikus "hazafiságot" a népies, faji "nacionalizmus"-tól. Már akkor is csak az utóbbit ismertem el!
Aki sohasem vett magának fáradságot a Habsburg monarchia belső viszonyainak tanulmányozására, nemigen tudja megérteni ezt a fejlődést. Pedig már a világtörténelem iskolai tanítása is magában hordozta ennek a fejlődésnek csíráját, hiszen különálló osztrák történelem tulajdonképpen csak igen kis mértékben létezik Az osztrák állam sorsa olyan szerves összefüggésben van az össznémetség fejlődésével, hogy a történelemnek osztrák és német részre való fölosztása szinte elképzelhetetlen. Az egykori birodalmi nagyság Bécsben őrzött jelvényei pedig, mint az örökös közösség összekötő kapcsai, csodálatos varázserővel hatnak.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban még ma is nagy zavarban van. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanulásának célja sohasem a magolásban és a számadatok elhadarásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló tudja, mikor volt ez vagy az az ütközet, mikor született ez vagy az a (mégpedig többnyire jelentéktelen) hadvezér, sőt mi több, az sem fontos, hogy mikor tette fejére valamelyik uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos!
Történelmet "tanulni" annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik!
Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre.
A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
Dr. Pötsch jólelkű, de határozott fellépésű öregúr volt, aki nagyszerű előadásaival nemcsak figyelmünket tudta lekötni, hanem magával ragadott bennünket. Még ma is elérzékenyülök, ha reá gondolok, aki lelkes magyarázataival a jelenből egy elmúlt korszakba varázsolt bennünket, és évezredek ködéből élő valósággá formálta a száraz történelmi eseményeket. Izzó lelkesedéssel figyeltük szavait, néha még könnyekig is elérzékenyültünk. Tanárom értett ahhoz. miként kell a jelenből való következtetésekkel a múltat megvilágítani, és viszont a múltból a jelenre következtetéseket levonni. Így tudta velünk legnagyobb boldogságunkra a jelen problémáit a legjobban megértetni. Ilyen módon felszította nemzeti fanatizmusunkat. Nemzeti büszkeségünkre történt hivatkozással szedte rendbe a mi kamasz társaságunkat, ami más eszközzel bizonyára sokkal kisebb mértékben sikerült volna. Neki köszönhetem, hogy a történelem kedvenc tantárgyammá vált.
Így hát magától értetődően anélkül, hogy tanárom akarta volna már fiatalon [nacionalista] forradalmárrá váltam. Ugyan ki tudott volna ennél a tanárnál történelmet tanulni anélkül, hogy ne váljék annak az államnak az ellenségévé, amely uralkodó dinasztiája révén olyan megbocsáthatatlan módon befolyásolta nemzete sorsát? Ki tudta volna megőrizni hűségét azzal a császári házzal szemben, amelyik mind a jelenben, mind a múltban képes volt a német nép érdekeit saját önző érdekeinek feláldozni?
Mi már mint iskolásfiúk is tudtuk, hogy bennünket, németeket az osztrák állam nem szeret, de nem is szerethetett.
Napjaink tapasztalata csak megerősítette bennünk a Habsburg ház történelmi szerepének felismerését. Északon és délen idegen népiség méregfoga rágódott németségünkön. Bécs pedig napról napra veszített német jellegéből. A "trónörökös udvara" ott csehesített, ahol éppen lehetőség adódott erre. Az örök isteni igazságszolgáltatás vasökle volt az, amely Ferenc Ferdinánd főherceget, a németségnek ezt az elkeseredett ellenségét éppen azokkal a golyókkal terítette le, melyeknek öntésénél maga is segédkezett. Ausztriában Ferenc Ferdinánd volt a felülről irányított elszlávosítás fővédnöke!
Óriási terheket raktak a németség vállára; az anyagi és véráldozatok szinte elviselhetetlenek voltak, s csak a vak nem látta, hogy mindez hiábavaló! Nekünk az fájt a legjobban, hogy a Németország és Ausztria közötti szövetségi viszony mintegy szentesítette Németország részéről az ausztriai németség kiirtását eredményező rendszer működését. A Habsburg álszenteskedés eredményeként az volt a látszat, mintha Ausztria még mindig német állam lenne. E kétszínű magatartása viszont a felháborodást a megvetésig fokozta a Habsburg házzal szemben.
Csak magában a [német] birodalomban nem láttak mindebből semmit az ún. "hivatottak". Mintha a vakság átkával lettek volna sújtva, egy élőhalott mellé szegődtek, és a rothadás jeleiben még új élet csíráját is felfedezni vélték.
A fiatal birodalomnak a korcs osztrák állammal kötött szövetségében azonban a későbbi világháború és az összeomlás csírája rejlett.
Munkámban még behatóan fogok e problémákkal foglalkozni, éppen azért itt csak annak a megállapítására szorítkozom, hogy már kora ifjúságomban az a felfogás kristályosodott ki bennem amelyhez mindörökre hű maradtam és amely felfogás mindinkább megszilárdult bennem , hogy a németség sorsának biztosítása megkívánta Ausztria megsemmisítését, hogy a dinasztiával egybekötött patriotizmusnak semmi köze sincs a nemzeti érzéshez, s hogy mindenekelőtt a Habsburg ház a németség, illetve a német nemzet kárára van.
A fentiek felismeréséből már ekkor levontam a következtetéseket: amilyen forró szeretet vonzott német-osztrák hazámhoz, ugyanolyan mély gyűlöletet éreztem az osztrák állammal szemben.
A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem!
Kétségtelenül korán lett belőlem politikai forradalmár, de nem kevésbé korán lettem forradalmárrá a művészet terén is.
A linzi színházban 12 éves koromban láttam első ízben Tell Vilmost és pár hónapra rá életem első operáját: Lohengrint. Egy csapásra meghódítottak ezek a művek! Wagner iránti lelkesedésem határtalan volt, és ma különös szerencsének tartom, hogy a szerény vidéki előadás meghagyta számomra a művészi élvezet későbbi fokozásának lehetőségét!
Mindez még inkább megerősítette bennem a pályaválasztással kapcsolatos elhatározásomat. Végleg rájöttem arra, hogy mint hivatalnok, sohasem lehetnék megelégedett! Mióta pedig a reáliskolában rajztehetségem is feltűnt, elhatározásom még keményebbé vált, s ezen sem jó szóval, sem fenyegetéssel változtatni nem lehetett.
Festő akartam lenni, de a világ minden kincséért sem hivatalnok!
Különös, hogy minél idősebb lettem, annál inkább érdekelt az építészet. Az építészetet festői tehetségem természetes kiegészítőjének tekintettem s bensőmben örültem annak, hogy a művészi keret kibővült. Nem sejtettem, hogy egykor másként lesz.
Jövendő hivatásom kérdése azonban hamarabb eldőlt, semmint sejthettem volna.
Tizenhárom éves koromban váratlanul meghalt édesapám. Szívszélhűdés ölte meg, így legalább a legkevesebb szenvedéssel fejezte be földi pályafutását. A fájdalom mindnyájunkat lesújtott. Úgy látszott, hogy legfőbb óhaja: fia jövőjének a biztosítása nem teljesedik be, pedig tudat alatt mégis ő alapozta meg jövőmet!
Külsőleg egyelőre még semmi sem változott meg. Édesanyám kötelességének tartotta, hogy neveltetésemet édesapám óhajához híven folytassa, és engem továbbra is a hivatalnoki pályára akart előkészíteni. Én azonban konokabbul ragaszkodtam elhatározásomhoz, mint valaha. Váratlan segítségként lépett fel betegségem amely döntő jelentőséggel befolyásolta sorsomat. Tekintettel súlyos tüdőbajomra, orvosom édesanyám lelkére kötötte, hogy engem semmi szín alatt se tegyen be valami irodába. Egy esztendőre a reáliskola látogatását is be kellett szüntetnem. Így szinte önmagától teljesedett be leghőbb vágyam, amelyért oly sokáig küzdöttem.
Betegségem hatása alatt édesanyám ezután végleg kivett a reáliskolából, hogy az akadémiára küldjön.
Ezek voltak életem legboldogabb napjai, hogy azután e napok minden gyönyörű álmát halomba döntse édesanyám halála, mely hosszú és fájdalmas betegség befejezője volt.
A könyörtelen valóság és a nyomorúság gyors elhatározásra késztetett. A csekély atyai vagyon ráment anyám betegségére, az árvapénz puszta megélhetésemet sem biztosította, tehát valami úton-módon magamnak kellett megkeresnem a kenyeremet.
Egy csomag ruhával és némi fehérneművel kezemben, de megdönthetetlen akarással nekivágtam Bécsnek! Hittem, hogy ami ötven évvel ezelőtt édesapámnak sikerült, az nekem is sikerülni fog. Én is lenni akartam "valami", bár semmi szín alatt sem hivatalnok!


II. A bécsi tanulóévek

Anyám halála részben már el is döntötte jövendő sorsomat. A gyászesetet követő keserű napok vége felé utaztam Bécsbe, hogy letegyem az akadémiai felvételi vizsgát. Nagy rajzcsomaggal és a siker biztos tudatával vágtam neki ennek az útnak, mert hiszen már a reáliskolában feltűnt rajztehetségem azóta igen sokat fejlődött. Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festői készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is főleg az építészet érdekelt. Tizenhat éves koromban voltam először Bécsben, és kéthetes bécsi tartózkodásom idején az építészet iránti érdeklődésem még inkább fokozódott. Annak idején az Udvari Múzeum képtárának tanulmányozása céljából utaztam oda, de tulajdonképpen csak a múzeum épülete hatott igazán reám. Egyik látványosságtól a másikhoz siettem, reggeltől estig lótottam-futottam, és ezalatt mindig főképpen az építészet alkotásai tudták lekötni figyelmemet. Az opera és az országházat órákig tudtam csodálni, az egész "Ring" az Ezeregyéjszaka varázsával hatott reám.
Most tehát másodszor voltam itt ebben a szép városban, és nagy nyugtalansággal, de büszke önbizalommal vártam felvételi vizsgám eredményét. Annyira meg voltam győződve a sikerről, hogy a visszautasítás villámcsapásként sújtott reám. Kihallgatásra jelentkeztem a rektornál, aki kérésemre készséggel közölte velem visszautasításom okát. Munkámból mondotta minden kétséget kizárólag kitűnik az a körülmény, hogy nem festőnek, hanem inkább építésznek való vagyok, számomra tehát semmi esetre sem az akadémia festészeti, hanem annak építészeti osztálya jöhet tekintetbe. Szinte érthetetlennek látszott előttük az a körülmény, hogy mind ez ideig semmiféle építészeti iskolát sem látogattam, és még magánórákkal sem vettem.
Lesújtva hagytam el Hansen mester gyönyörű alkotását, az akadémia Schiller téri épületét. Fiatal életemben először kerültem összeütközésbe önmagammal. Amit saját képességemről hallottam, fáklyaként világította meg a bennem lakozó kétlakiságot, amely már régen gyötört, anélkül hogy meg tudtam volna magyarázni.
Néhány nap múlva azonban már magam is tudtam, hogy egykor majd építésszé kell lennem.
Az ide vezető út rendkívül nehéz volt, mert amit eddig a reáliskolában elmulasztottam, az most keserűen megbosszulta magát. Az akadémia építészeti szakosztályának látogatása feltételezte az építésztechnikai iskola elvégzését. Ehhez pedig érettségire volt szükség, ami nálam hiányzott. Emberi megítélés szerint ez a körülmény tehát művészi álmaim végét jelentette.
Időközben visszanyert nyugalommal és határozottsággal tértem vissza ezúttal harmadszor Bécsbe. Hajdani dacom újra feltámadt, célomat véglegesen kitűztem magam elé. Építőmester akartam lenni, mert hiszen akadályok nem azért vannak, hogy az ember meghátráljon előttük, hanem hogy legyűrje őket. Apám példája lebegett előttem, aki egykor a falu szegényéből és cipészinasból államhivatalnokká küzdötte fel magát, és le akartam gyűrni az akadályokat. Az én helyzetem mégiscsak könnyebb volt apáménál. Ami akkor előttem a sors mostohaságának tűnt fel, azt ma a gondviselés bölcsességének tekintem. A szükség istennője karjaiba vett, és gyakran összeroppanással fenyegetett, de a sors csapásai között akaratom csak erősödött, ellenállásom nagyobb lett, míg végre akaratom került ki győztesen a küzdelemből.
Életem ez időszakának köszönhetem, hogy kemény lettem, és hogy ma is kemény tudok lenni. Hálás vagyok életem e szakáért azért is, mert kiszakított a bárgyú és kényelmes élet lágy karjaiból. Az "anyás fiút" odadobta gond asszonyság elé. Nyomorba és szegénységbe jutottam. Megismerhettem azokat, akikért később küzdenem kellett.
Ebben az időben nyílt ki a szemem az általam előbb névleg is alig ismert, a német népre gyakorolt szörnyű jelentősége tekintetében pedig teljesen ismeretlen két veszély meglátására. Ez a két veszély: a marxizmus és a zsidóság.
Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendőt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idő alatt előbb mint napszámos, majd mint kis festő, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserű kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendő. A nyomor hű társam maradt ez idő alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem. Minden egyes könyv vételéből kikérte a maga részét. és egy operai előadás már arra késztette, hogy több napig ismét társamul szegődjék. Állandó harcban állottunk egymással. És mégis, annyit tanultam ez alatt az idő alatt, mint még soha. Az építészeten és a gyomrom rovására élvezett operai előadásokon kívül egyetlen örömömet a könyvekben találtam.
Rengeteget olvastam ebben az időben. Minden szabad időmet alapos tanulmányaimnak szenteltem, és ilyen munkával alig néhány esztendő alatt sikerült tudásom alapját megteremtenem. Ennél is nagyobb jelentősége ennek az időszaknak, hogy ekkor alakult ki mai tevékenységem sziklaszilárdságú alapját képező világnézetem. Szentül hiszek abban, hogy a nagy alkotó gondolatok amennyiben valakinél ilyesmiről egyáltalán szó lehet már a fiatal korban jelentkeznek. Megkülönböztetek korral járó bölcsességet és ifjúkori zsenialitást. Az előbbit a hosszú élettapasztalat eredményezte alaposság és elővigyázatosság jellemzi, az utóbbi viszont kimeríthetetlen új és új gondolatok szolgáltatásában, anélkül azonban, hogy ezeket nagy számuknál fogva képes lenne feldolgozni. Az ifjúkori zsenialitás szolgáltatja a jövő terveit, az anyagot az építéshez, amelyekből viszont a bölcsebb évfolyamok választják ki az építőköveket az épület felépítéséhez, feltéve, hogy az előrehaladott kor úgynevezett bölcsessége nem fojtja el az ifjúi zsenialitást.
Az atyai házban töltött évek semmiben sem különböztek a többiekétől. Gondtalanul vártam a másnapot, és semmiféle különös probléma sem létezett számomra. Ifjúságom környezetét kispolgárok alkották, tehát az a társadalmi réteg, amelynek az igazi kézi munkáshoz vajmi kevés köze volt. Bármilyen furcsának is tűnjék fel az első pillanatban ez a megállapítás, mégis igaz, hogy e között a semmi esetre sem fényes anyagi helyzetben élő réteg és a munkásság között sokkal nagyobb szakadék tátong, mint azt legtöbben hiszik. Ennek oka a félelemben keresendő. A kispolgár attól fél, hogy ismét belekerül abba az annyira kevéssé becsült munkásosztályba, amelyből csak nemrég vergődött ki. Hozzájárul ehhez a kulturális nélkülözésekre való visszaemlékezés is. Ennek a következménye azután az, hogy a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó ember gyakran könnyebben ereszkedik le alacsonyabb sorban levő embertársához, mint az ilyen "uborkafára fölkapaszkodott", akiben bizony a létért folytatott küzdelem gyakran megöli a könyörületességet, és megsemmisít benne minden érzést a lemaradottak nyomorával szemben.
Velem szemben könyörületes volt a sors, amikor visszakényszerített a szegénység és bizonytalanság világába; levette szememről a korlátolt kispolgári környezet előidézte hályogot. Csak most kezdtem végre az embereket megismerni, és lassan meg tudtam különböztetni az üres látszatot, vagy brutális külsőt annak belső lényegétől.
Szociális szempontból Bécs már a múlt század végével sem tartozott a kellemes városok közé. Fényűző gazdagság és visszataszító szegénység váltakoztak benne. A város központjában és belső kerületein érezni lehetett egy 52 milliós birodalom szívének lüktetését, a nemzetiségi állam minden gondolkodásra késztető varázsával. Az udvar szemfényvesztő pompájával mágnesként hatott a birodalom többi országának gazdag és intelligens rétegeire. Ehhez járult még a Habsburg háznak amúgy is erős központosító törekvése, mint a kiválni akaró népek összefogásának egyetlen lehetősége. Ennek az központosító törekvésnek volt a következménye a legfőbb hivatalok Bécsben való elhelyezése.
Bécs azonban nemcsak politikai és szellemi, de gazdasági központ is volt. A magas rangú tisztek, állami hivatalnokok, művészek és tudósok sokaságával szemben a munkásság még nagyobb tömege állott. A "Ring" épületei előtt ezerszámra őgyelegtek a nyomorúságos munkanélküliek, és a régi Ausztriának ezen a "via triumphalis"-án húzódtak meg azok, akiknek nem volt hová hajtani a fejüket.
Talán nincsen német város, amelyben olyan jól lehetett volna tanulmányozni a szociális kérdéseket, mint éppen Bécsben. Ezt a tanulmányt azonban nem lehet felülről lefelé végezni. Aki szociális nyomorral sohasem került közvetlen összeköttetésbe, annak számára sok tekintetben örök rejtély marad ez a kérdés. A felülről lefelé való tanulmányozás eredménye a felületes fecsegés, vagy hamis szentimentalizmus, amelyek mindkettője ártalmas. Nem tudom, mi lehet pusztítóbb, a társadalmi nyomorral szembeni nemtörődömség, amint ezt a szerencse kegyeltjei vagy akár a saját munkájukkal felkapaszkodott emberek többnyire teszik, vagy pedig azok az orrukat magasan hordó, úgynevezett "néppel érző" divathölgyek, akik ezt a nagyságos leereszkedést tolakodóan és tapintatlanul végzik. Ez utóbbiak többet ártanak, semmint használnak. Így lesz aztán az általuk megindított szociális felfogásnak az eredménye egyenlő a nullával, sőt gyakran még ennél is kevesebb: felháborodott visszautasítás. Ezt nevezik ők azután a "nép hálátlanságának".
Az ilyen természetű koponyák nehezen és nem szívesen értik meg azt, hogy e tevékenykedésnek semmi köze a szociális ténykedéshez, és így köszönetet sem igényelhet. Ne könyörületet osztogassanak, hanem szociális jogokat állítsanak helyre. A sors engem megkímélt a szociális kérdésnek ilyen módon való megismerésétől. Akkori érzelmeimet és benyomásaimat még csak megközelítőleg sem lehet tökéletesen visszaadni, és így a művem keretében csak a legfontosabb és legmegrázóbb benyomásaimat érzékeltetem néhány, már ebben az időben levont tanulsággal együtt.
Tekintettel arra, hogy nem voltam tanult szakmunkás vagy mesterember, hanem úgynevezett segédmunkás, többé-kevésbé akadt munka számomra. Napszámosként kerestem kenyeremet. Közben annak az embernek álláspontjára helyezkedtem, aki azzal a sziklaszilárd elhatározással rázta le lábáról Európa porát, hogy az új világban új hazát és új egzisztenciát teremt magának. Az ember lassan megszabadul a bántó, hátráltató, hivatásra, osztályra, környezetre és tradícióra vonatkozó elképzelésektől, minden után kinyújtja kezét, amivel keresni lehet, és rájön arra, hogy a becsületes munka, bármilyen legyen is az, sohasem szégyen. Ilyen erős elhatározással vetettem meg lábamat a számomra új világban.
Csakhamar észrevettem, hogy valamilyen munka mindig csak adódik, de persze amilyen könnyen jött, olyan hamar el is veszthette az ember.
Új életem legsötétebb pontját a mindennapi kenyér megszerzésének bizonytalansága képezte.
A tanult munkás sohasem kerülhet olyan könnyen az utcára, mint a tanulatlan, bár az előbbieket is veszélyezteti a munkanélküliség. A napi kereset bizonytalansága pedig az egész gazdaságon megbosszulja magát. A biztos keresethez szokott falusi parasztlegény. akit az állítólagosan vagy talán ténylegesen is könnyebb munka, de még inkább a nagyváros vakító fényessége falujának elhagyására bír, rendszerint duzzadó egészséggel és nagy tettrekészséggel kerül fel a nagyvárosba, hogy azután a napi kereset bizonytalansága, a munkahelyeknek ismételt elvesztése, az ezzel járó nyomor és éhség fizikai szerencsétlenségén kívül idővel lelkileg is megmételyezze. Ezek a viszonyok idővel közömbössé teszik áldozatukat, és az egyébként szorgalmas ember lassan egészen elveszti önbizalmát, laza életfelfogásra tesz szert, és azoknak eszközeivé válik, akik csupán aljas indulatok végett fordulnak hozzá. Olyan gyakran van saját hibáján kívül munka nélkül, hogy tulajdonképpen már közömbössé válik számára, hogy vajon csak gazdasági okok kiharcolásáról van-e szó, vagy pedig állami, társadalmi és kulturális eszközök megsemmisítéséről.
Ezt a lelki átalakulást ezer és ezer esetben nyitott szemmel figyelhettem meg, s minél gyakrabban volt alkalmam mindezt látni, annál inkább megutáltam a milliós várost, amely előbb mohón magához vonzza az embereket csak azért, hogy később megsemmisítse őket. Amikor feljöttek a városba, még népünkhöz tartozónak számítottak, de mire ott maradtak, már elvesztek a nép számára.
Engem is ide-oda dobált a nagyvárosi élet, s így saját magamon próbáltam ki e sorsnak a lelkületre gyakorolt hatását. A változó munka és munkanélküliség közepette a bevételeknek és kiadásoknak bizonytalansága elpusztítja a takarékosság iránti érzéket és a bölcs életbeosztás iránti hajlamot. Az ilyen ember látszólagosan rászokik arra, hogy jó időben jól éljen, rossz időben éhezzék. Az éhezés már eleve megsemmisíti a későbbi bölcs életmód minden lehetőségét; áldozata elé ugyanis állandóan a jó életmód délibábját varázsolja, s ez a beteges vágyakozás minden önfegyelemnek útjába áll, mihelyt ezt a keresetet csak egy pillanatra is megengedi. Ennek a következménye aztán az, hogy röviddel az újra felvett munka után minden beosztás a legkezdetlegesebb módon háttérbe szorul, s emberünk egyik napról a másikra éli világát. Ezzel természetesen együtt jár a kis heti háztartás rendjének teljes felbomlása, mert itt is elmarad az ésszerű beosztás; eleinte egy hét helyett öt napra telik, majd már csak háromra, később alig egyre, hogy végül aztán egy éjszakára rámenjen az egész heti kereset.
Gyakran asszony és gyermekek is vannak odahaza. Előfordul, hogy ezekre is átragad ez az életmód, és pedig főleg akkor, ha a férfi tulajdonképpen jó hozzájuk sőt mi több, szereti is őket a maga módja szerint. Ilyen esetekben közösen fogyasztják el a heti keresetet, kéthárom nap alatt, isznak és esznek, amíg telik a pénzből, hogy aztán az utolsó napokat ugyancsak közösen koplalják át. Az asszony ilyenkor apró kölcsönökkel igyekszik pótolni a hiányokat; kisebb adósságokat csinál a szatócsnál, azután igyekszik a hét hátralévő kemény napjait megúszni. Ebédidőben a sovány étel előtt ül együtt a család. Néha még soványra sem telik, és várjak a legközelebbi bért. Beszélgetnek róla, terveznek, és miközben kopog a szemük az éhségtől, ismét a jövő szerencséjéről álmodoznak.
Így ismerik meg a gyermekek már kora ifjúságukban ezt a fájdalmas életet.
Még szerencsétlenebb kimenetele van a dolognak akkor, ha a férj a maga külön útján jár. Ilyenkor az asszony elsősorban a gyermekek kedvéért felszólal ez ellen az életmód ellen, s a viszálykodás és veszekedés napirenden van. Amilyen mértékben elhidegül a férfi az asszonytól, olyan mértékben lesz az ivás rabja. A férfi minden szombaton berúg, az asszony pedig, az önfenntartási ösztönénél fogva, a gyártól a lebujig vezető úton a szó szoros értelmében kiverekszik néhány garast a saját és gyermekei számára. Amikor aztán a férfi szombaton éjjel vagy másnap részegen és egy fillér nélkül hazatér, visszataszító jelenetek játszódnak le.
Száz és száz ilyen eseménynek voltam a szemtanúja. Eleinte undorral és felháborodottan figyeltem, de később annál inkább megértettem tragikumát és mélyebb okát. Rossz viszonyok szerencsétlen áldozatai. A lakásviszonyok még vigasztalanabbak voltak. A bécsi segédmunkás lakásnyomora rettenetes volt, s még ma is elborzadok, ha azokra a nyomorúságos odúkra, menhelyekre és tömegszállásokra, a szennynek és visszataszító piszoknak ezekre a sötét helyeire gondolok.
Mi lesz ennek az eredménye, hová kell ennek majdan fejlődnie, hogyha ezekből a nyomortanyákból szabadjára eresztett rabszolgák hada elárasztja mit sem sejtő embertársait!
Mert nemtörődöm ez a másik világ. Ahelyett, hogy ösztönösen megérezné, hogy a sors előbb vagy utóbb megbosszulja magát, a dolgoknak szabad folyást enged; nem igyekszik a sorsot megbékíteni. Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy végigjáratta velem ezt az iskolát. Ebben az iskolában már nem tudtam tiltakozni az ellen, ami nem tetszett; neveltetésem gyors és alapos volt.
Ha nem akartam kétségbeesni az akkori környezetem és az akkori emberek miatt, akkor különbséget kellett tennem külső lényük, életmódjuk és fejlődésük oka között. A nyomorból, a szerencsétlenségből, a külső lezüllésből és gazból, nem fejlődhettek ki emberek, hanem csak a szomorú körülmények eredményei. Engem saját küzdelmem megóvott, hogy jajgató szentimentalizmussal behódoljak.
Már akkor láttam, hogy csak kettős út vezethet a viszonyok jobbra fordulásához: mélyen gyökerező szociális felelősségérzet fejlődésünk jobb, egészségesebb alapokra való fektetésére, azzal a megmásíthatatlan elhatározással, hogy minden javíthatatlan kinövést könyörtelenül ki kell irtani.
Miként a természet a legnagyobb figyelmét nem a meglévő fenntartására, hanem az ivadékoknak, mint a faji létfennmaradás biztosítékainak fejlesztésére fordítja, úgy az emberi életben sem lehet a meglévő rossz mesterséges megnemesítéséről komolyan szó, mert ez az emberiség kilencvenkilenc százalékának adottságánál fogva teljesen lehetetlen. Sokkal célszerűbb a jövendő egészséges fejlődés útját már kezdettől fogva biztosítani.
Már a létért való bécsi küzdelem idején világosan láttam, hogy az igazi szociális tevékenykedés sohasem a nevetséges és öncélú jótékonykodási érzelgősségben találja meg a maga föladatát, hanem sokkal inkább a kulturális és gazdasági életünk szervezete terén mutatkozó s az egyesek egyéniségének és faji sajátosságának megsemmisítéséhez vezető alapvető hiányok megszüntetésében.
A gonosztettekkel szembeni állami fellépés gyöngesége nemegyszer abban a bizonytalanságban rejlik, amellyel az illetékesek az ilyen időszerű jelenség belső okait megítélik. E bizonytalanság magyarázata a züllöttség ilyen tragédiái felett érzett egyéni érzelmekben felfedezhető bűnösségben rejlik. Ez viszont kerékkötője minden komoly és erős elhatározásnak, s még a létfenntartás legszükségesebb rendszabályainak is gyenge, vagy félmegoldását segíti elő.
Csak a saját bűnössége árnyától mentes korszakban lesz meg a belső megnyugvással kapcsolatos külső erő is a vadhajtásoknak és gaznak kérlelhetetlen kiirtásához.
Azért volt feltűnő az osztrák állam gyengesége még a legkomiszabb kinövésekkel szemben is, mert nem ismerte a szociális igazságszolgáltatást és törvényhozást.
Nehezen tudnám megmondani. hogy ebben az időben mi rettentett el inkább:
társaim gazdasági nyomora, erkölcsi durvasága, vagy pedig szellemi műveltségük alacsony foka.
Mennyire felháborodik polgárságunk, ha egy nyomorúságos csavargó szájából azt a kijelentést hallja, hogy neki mindegy, német-e vagy sem, mert ő mindenütt egyformán jól érzi magát, csak meglegyen a mindennapi kenyere. Ilyenkor a polgárság megdöbben a "nemzeti öntudat" hiánya miatt, és erősen kifejezésre juttatja megvetését az ilyenszerű felfogással szemben.
Hányan kérdezték meg azonban önmaguktól, hogy mi is tulajdonképpen az ő egészségesebb gondolkodásmódjuk oka?
Hányan értették meg, hogy a haza és a nemzet nagyságának tudata, a kulturális és művészeti téren felmutatott eredmények ismerete, mint különböző összetevők eredője, adta meg nekik azt a jogos önbizalmat, amellyel egy ilyen kiválasztott nép tagjainak vallhatták magukat?
És vajon hányan sejtik, hogy a hazafiúi büszkeség a nemzeti nagyság minden téren való tudatától függ?
Vajon gondol-e arra a mi polgári osztályunk, hogy a hazafiúi büszkeségnek ez az előfeltétele milyen nevetséges alakban és kis mértékben jut a nép tudomására?
Ne igyekezzünk azzal mentegetőzni "hiszen a többi országokban sincs másként, és a munkás ennek ellenére mégis népével érez". Mert tegyük fel, hogy a fenti állítás megfelel a valóságnak, ez még mindig nem menti a saját mulasztásunkat. Az, amit Németországban pl. a francia népnél "soviniszta" nevelésnek neveznek, tulajdonképpen nem jelent egyebet, mint Franciaország kulturális, vagy amint a francia szokta mondani: a civilizáció minden terén megnyilvánuló jelentőségének túlméretezett méltatását. A fiatal franciát, amint hazájának politikai súlyáról vagy kulturális nagyságáról van szó, túlhajtottan szubjektív érzelmekre nevelik és nem objektivitásra.
Ennek a nevelésnek lényege az, hogy mindig általános megállapításokra szorítkozik, amelyek azután, ha kell, állandó ismétlések útján a nép vérévé válnak.
Nálunk ellenben nemcsak negatív nemtörődömséggel találkozunk, hanem még azt a keveset is kiölik a népből amit nemzeti öntudatként az iskolában magába szedett. A politikai mérget hordozó pockok még ezt a keveset is kilopják a nép széles rétegei szívéből, feltéve, hogy a nélkülözés és nyomor romboló munkája után erre még egyáltalán sor kerülhet. Gondoljunk egy olyan hároméves fiúgyermek lelki fejlődésére, aki egy kéttagú munkáscsalád tagjaként éli le életének ezeket az első, gyakran még a késő aggkorban is jelentkező benyomásokat jelentő éveit egy dohos helyiségekből álló szűk és zsúfolt pincelakásban, amelyben az emberek nem is annyira együtt. hanem egymáson élnek. Hány visszataszító veszekedésnek előidézője már maga a szűk lakás, amely addig, amíg ez csak a gyermekek között fordul elő, nem veszélyes. de annál súlyosabb következményei vannak akkor, ha az a szülőkre is átragad. Á tettlegességig fajuló durvaság különösen az apa ittassága mellett a hatéves gyermek számára olyan jelenetek előidézője, amelyek láttára még az ilyen körülmények között felnőtt is csak iszonyt érezhet. Megfertőzött lélekkel, rosszul táplált testtel, tetves fejecskével lépi át a fiatal "állampolgár" az elemi iskola küszöbét, ahol ímmel-ámmal megtanul olvasni, de semmi többet. Otthoni tanulásról szó sem lehet. Ellenkezőleg, ebben a szomorú környezetben ahol az egész emberiségről leszedik a keresztvizet, amely nem kímél egyetlen intézményt sem, ahol a tanítótól fel az államfőig mindenkit leszapulnak, ahol semmi sem szent, legyen az vallás, vagy erkölcs csak az élet trágárságaival és aljasságaival jut közelebbi összeköttetésbe. Milyen helyet foglalhat el egy ilyen, az iskola padjaiból az életbe kilépő fiatalember? Nehéz lenne megmondani, mi nagyobb: hihetetlen tudatlansága, vagy fellépésének sértő szemtelensége?
Ez a fiatalember csak most kerül az élet felsőbb iskolájába. Összevissza csavarog. Isten tudja, mikor tér haza, hogy aztán maga is megverje azt a megtépázott, szerencsétlen teremtést, akit hajdan édesanyjának nevezett. Káromolja Istent és a világot, míg végre valamilyen bűncselekmény miatt a fiatalkorúak fogházába kerül. Itt kapja meg az "utolsó simításokat".
A kedves polgári világ pedig meglepődik azon, hogy ennél a "fiatal állampolgárnál" teljesen hiányzik a "nemzetért való lelkesedés", csodálkozik az ilyen ember alacsony erkölcsi szintjén, és nemzete iránti közömbösségén, de nem veszi észre azt, hogy miként mérgezik meg a népet, sajnos, nemegyszer, mozi, színház, ponyvairodalom és újság segítségével. Hamarosan rájöttem arra, hogy valamely nép "nacionalizálása" az egyén nevelési lehetőségének alapjául szolgáló egészséges viszonyok megteremtését követeli. Mert csak az büszke arra, hogy tagja lehet egy népnek, aki a nevelés és iskola által megismeri saját nemzetének kulturális, gazdasági, de mindenekelőtt politikai nagyságát. Harcolni csak azért lehet, amit szeretünk, szeretni pedig csak azt lehet, amit tisztelünk, tisztelni viszont azt, amit legalábbis ismerünk.
Mihelyt felébredt érdeklődésem a szociális kérdések iránt, azonnal hozzáfogtam e kérdések komoly tanulmányozásához. Ismeretien, új világ tárult fel előttem.
Az 1909-10. évben már nem kellett segédmunkásként megkeresnem a kenyeremet, hanem mint kis festő és akvarellista, önállóan dolgoztam. Minden anyagi nehézség mellett ez a foglalkozás előnyös volt tanulmányaimra nézve. Jobban beoszthattam időmet, és esténként nem akadályozott halálos fáradtság tanulmányaim folytatásában. Festéssel kerestem meg kenyeremet, és kedvteléssel tanultam.
A szociális kérdések terén szerzett gyakorlati ismereteim mellett megteremtettem a szükséges elméleti. alapot. Áttanulmányoztam az idevágó irodalmat, de egyébként saját gondolataimba merültem. Környezetem minden bizonnyal különcnek tartott.
Az építészet iránt fokozott lelkesedéssel viseltettem. A zene mellett az építészetet tartottam a művészetek királyának. Késő éjszakai órákig képes voltam olvasni vagy rajzolni, anélkül hogy belefáradtam volna. Ez a foglalkozás boldog pihenést jelentett számomra annál is inkább mert szentül meg voltam győződve arról, hogy álmom, ha hosszú évek múltán is, valóra válik és majdan mint építész nevet vívok ki magamnak.
Emellett minden érdekelt, ami a politikával volt összefüggésben. Ezt azonban nem tartottam fontosnak. Meggyőződésem volt, hogy minden gondolkodó embernek természetes kötelessége a politika iránti érdeklődés. Aki nem így gondolkodik. megítélésem szerint elveszti a kritika és ellentmondás jogát.
Politikai téren is sokat olvastam és tanultam. Olvasás alatt is mást értettem, mint az úgynevezett intelligencia nagy átlaga. Ismerek embereket, akik végtelenül sokat "olvasnak", egyik könyvet a másik után, de mégsem merem őket olvasottaknak nevezni. Kétségtelenül rendelkeznek egy halom tudás felett, agyuk azonban nem képes beosztani és rendszerbe foglalni ezt a felhabzsolt anyagot. Hiányzik belőlük a művészet, amellyel az értéktelent el tudnák választani az értékestől. Az értékes elemet ugyanis mindörökre el kell raktároznunk agyunkban, az értéktelent azonban nem szabad felesleges teherként magunkkal hordoznunk.
Az olvasás nem öncél, hanem csak eszköz, amellyel a velünk született tehetség és képesség kereteit kitöltjük. Az olvasott anyag ne az olvasás sorrendjében, hanem mozaikdarabkákként foglalja el az általános világképben öt megillető helyét, mert ellenkező esetben a felhalmozott dolgok összevisszasága jön létre, amely éppen annyira értéktelen, mint amennyire önhitté teszi szerencsétlen tulajdonosát. Az illető komolyan azt hiszi önmagáról, hogy művelt és nagy életismerettel rendelkezik, az igazság pedig az, hogy mindinkább eltávolodik a világtól, és a végén nem ritkán szanatóriumba kerül, de jobb esetben "politikus"-ként valamelyik parlamentben "tevékenykedik".
Az ilyen embernek sohasem sikerül adandó alkalmakkor a fontos dolgok kitermelése, mert szellemi téren nem az élet, hanem az olvasott könyvek sorrendje és tartalma szerint igazodik, Ha az ilyen embert a sors az olvasott anyag gyakorlati felhasználásának szükségességekor a könyv és oldalszám megjelölése mellett figyelmeztetné esetről esetre az olvasottakra, akkor még tudná értékesíteni a felhalmozott anyagot. De ez sajnos, nincs így, és az ilyen hétpróbás olvasottak minden kritikus órában kétségbeesetten keresgélik a sémát, de halálos biztonsággal majdnem kivétel nélkül a hamis receptet veszik elő.
Ha nem így lenne, nem tudnánk megérteni legmagasabb helyen ágáló tanult kormányvitézeink politikai tevékenységét, ha csak nem akarjuk róluk a patologikus adottság helyett az alávaló aljasságot feltételezni.
Aki azonban az olvasás művészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerűségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévő hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezőbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illető azonnal a már meglévő adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.
Már kora ifjúságomban arra törekedtem, hogy megfelelő módon olvassak, és e törekvésem emlékezetemben és értelmemben hű támogatóra lelt. E tekintetben a bécsi időszak különösen értékes és gyümölcsöző volt számomra. A mindennapi élet újra meg újra legkülönfélébb problémák tanulmányozására késztetett, s mihelyt erre lehetőség nyílt. a való tényeket teoretikus alapokra tudtam fektetni, másrészt pedig a teóriát kipróbálhattam a valóságban. Ilyen körülmények között nem merülhettem el az elmélet útvesztőjében, de egyúttal megkímélt sorsom a rideg valóság lealacsonyító hatásától is.
Ebben az időszakban a szociális problémán kívül két legfontosabb kérdés marxizmus és zsidóság tekintetében a köznapi életem tapasztalatai voltak reám döntő befolyással, és egyben ezek szolgáltatták elméleti tanulmányomhoz a megfelelő alapot.
Ki tudja, mikor foglalkozhattam volna a marxizmus tanaival és lényegével, hogyha az akkori életkörülményeim nem vittek volna fejjel neki ezeknek a problémáknak.
Amit kora ifjúságom idején a szociáldemokráciáról tudtam, az vajmi kevés és hamis volt.
Örömmel töltött el az a tudat, hogy ők az általános titkos szavazati jogért küzdöttek, mert belső énem azt súgta, hogy ez az előttem oly gyűlöletes Habsburg uralom gyengítésére szolgál. Meggyőződésem volt már akkor, hogy a dunai monarchia csak a németség feláldozásának árán tudja magát egy elszlávosítási folyamat segítségével fenntartani. De még az elszlávosodás sem jelentheti egy valóban életképes birodalom fennmaradásának teljes garanciáját, ha figyelembe vesszük a szláv faj nagyon is kétséges államalkotó képességét. Minden olyan fejlődési irányt örömmel üdvözöltem, amely ennek, a tízmilliónyi németség feláldozását jelentő államnak összeomlását mozdította elő. Minél inkább élősködött a parlament testén a bábeli nyelvzavar, annál inkább közeledett az én német-osztrák népem számára a szabadság pillanata. Csak ilyen úton-módon lehetett remény az anyaországhoz való visszatéréshez.
Így számomra nem volt ellenszenves a szociáldemokrácia működése. Akkori tapasztalatlanságomban még el tudtam hinni, hogy a szociáldemokrácia javítani akar a munkásság helyzetén és életviszonyain, s így ez a körülmény is inkább mellettük, mint ellenük szólott. Ami működésükben azonban visszataszító volt, az a németség fennmaradásáért vívott élethalálharccal szembeni ellenséges magatartásuk és a szláv "elvtársak" kegyéért indított alázatos versengésük volt, hogy aztán a szláv elvtársak e hízelkedés gyakorlati előnyeit kihasználják, de másrészt visszautasítsák azt, s így részesítsék a tolakodó koldusokat méltó jutalomban.
Tizenhét éves koromban még nemigen ismertem a "marxizmus" szó jelentőségét, a "szociáldemokrácia" és a "szocializmus" pedig azonos fogalmakként tűntek fel előttem. E tekintetben is a sors ökölcsapása nyitotta ki szememet. Ez ideig a szociáldemokrata pártot nagy tömegtüntetések alkalmával mint néző ismertem meg, anélkül azonban, hogy csak a legkisebb betekintést is nyertem volna híveik gondolatvilágába, alapvető tanaikba. Most egy csapásra megismertem nevelésük eredményeit és "világnézetüket". Amihez egyébként évtizedekre lett volna szükség, azt én néhány rövid hónap alatt megértettem. Megismertem az erény álarcába rejtőzködő, felebaráti szeretettel övezett pestist, amitől az emberiségnek mielőbb meg kell szabadítania a földet. mert különben a föld szabadul meg az emberiségtől.
Egy építkezési munkánál volt az első összecsapásom a szociáldemokratákkal. Már az első találkozás sem volt kellemes. Még elég rendes ruházatom, kulturáltabb beszédmodorom, tartózkodó egyéniségem elütővé tettek, s emellett annyira el voltam foglalva saját magam sorsával, hogy nemigen jutott idő környezetem megfigyelésére. Csak munkát kerestem, hogy éhen ne haljak, s egyúttal, ha lassan is, de tovább képezhessem magam. Valószínűleg egyáltalán nem is törődtem volna új környezetemmel, ha már harmadik vagy negyedik napon nem kényszerítettek volna határozott állásfoglalásra. Felszólítottak arra, hogy lépjek be a szakszervezetbe.
A szakszervezetekre vonatkozó ismereteim abban az időben a semmivel voltak egyenlők. Nem tudtam volna létezésüknek sem célszerűségét, sem célszerűtlenségét bizonyítani. Kijelentették, hogy be kell lépnem, tehát nem léptem be. Magatartásomat azzal indokoltam, hogy én a dolgot nem értem, de különben sem hagyom magam semmire se kényszeríteni. Talán indokaim első részének köszönhettem, hogy nem dobtak ki azonnal maguk közül. Kétségtelenül abban a reményben ringatták magukat, hogy pár nap múlva megnyernek, de legalábbis megpuhítanak, Alaposan tévedtek. Két hét múlva már nem bírtam tovább, még ha szerettem volna is maradni. Ez a tizennégy nap azonban elég volt környezetem megismeréséhez, aminek az volt az eredménye, hogy a világnak semmiféle hatalmassága nem lett volna képes arra, hogy egy ilyen szervezetbe való belépésre kényszerítsen.
Az első napokban bosszankodtam.
Az ebédidőben a munkások egy része a közeli vendéglőbe ment, a többiek az építkezés helyén maradtak és ott fogyasztották el igen szegényes ebédjüket. Ez utóbbiak nősek voltak, akiknek felesége hozta el ütött-kopott edényekben a levest. A hét vége felé az ott maradottak száma egyre növekedett, hogy miért, azt csak később értettem meg. Politizálni kezdtek.
Én egy félreeső sarokban fogyasztottam el tejemet egy darab kenyérrel s közben óvatosan tanulmányoztam új környezetemet, vagy pedig nyomorúságos sorsom felett töprengtem. Még így is többet hallottam a kelleténél, s gyakran úgy tűnt nekem, mintha szándékosan fordultak volna felém, hogy egy bizonyos álláspont elfogadására késztessenek. Amit így hallottam, az végsőkig felizgatott. Itt egyszerűen mindent tagadásba vettek: a nemzetet, mint "kapitalista" hányszor kellett ezt a szót hallanom osztályok találmányát, a hazát, mint a burzsujok eszközét, amellyel csak a proletariátust használják ki, a törvénytiszteletet, amely szerintük szintén csak a proletárok elnyomását szolgálja, az iskolát, mint a rabszolgaanyag, de egyben a rabszolga tartók továbbfejlesztésére szolgáló intézményt a vallást, mint a kifosztandó nép butításának eszközét, az erkölcsöt, mint a buta birkatürelem jelét és így tovább. Itt aztán semmi sem maradt szárazon. Mindent lerántottak a feneketlen mélység szennyébe.
Eleinte hallgatást erőltettem magamra, mígnem betelt a mérték. Határozott álláspontot foglaltam el; ellenkeztem. Végül is azonban be kellett látnom, hogy ellenzékiségem mindaddig teljesen kilátástalan, amíg nem rendelkezem legalább némi ismeretekkel a vitatott kérdések tekintetében. Elkezdtem kutatni ellenfeleim kétes értékű tudásának forrásait; egyik könyvet a másik után, egyik röpiratot a másik után vettem sorra.
Végül is munkahelyemen ugyancsak forróvá vált a hangulat. Napról napra jobban és jobban meg tudtam védeni álláspontomat. Kiismertem ellenfeleim gyöngéit, tudásbeli fogyatékosságait, úgyhogy végre ők az értelem ellen a legsikeresebb fegyverhez, a terrorhoz folyamodtak, Az ellentábor néhány hangadója egyszerűen kijelentette. hogy vagy elhagyom az építkezést, vagy levernek az állványról. Egyedül voltam. Minden ellenkezés kilátástalan lett volna, és így egy tapasztalattal gazdagabban búcsút mondtam munkahelyemnek.
Undorral távoztam. A dolog azonban annyira hatalmába kerített, hogy most már teljesen kizárt volt számomra az. hogy végleg hátat fordítsak az egésznek, Első felháborodásom csillapultával győzött nyakasságom. A történtek ellenére is keményen elhatároztam tehát, hogy ismét építkezésnél keresek munkát magamnak. Elhatározásomat siettette a nyomor, amely kevés, néhány garasnyi megtakarított bérem felélése után szívtelen karjaival szorongatott. Kénytelen-kelletlen rászántam hat magam erre a lépésre. A játék ismét elölről kezdődött és ugyanúgy végződött, mint az első alkalommal. Felvetődött bennem a kérdés: Vajon emberek-e ezek, és méltók-e arra, hogy egy nagy nép fiai legyenek?
Kínos kérdés. Mert ha igennel válaszolunk rá, úgy igazán kár minden harcért, minden áldozatért és minden fáradságért, amit egy nép legjobbjainak ezért az aljanépért hoznia kell. Ha pedig nemmel felelünk rá, akkor népünk táborában nagyon kevesen maradtak már emberek. Tépelődő és kínzó napok során nyugtalan szorongással láttam fenyegető hadsereggé nőni azt a tömeget, melyet már nem számítottam népünkhöz tartozónak.
Mennyire más érzéssel bámultam most a bécsi munkásság végeláthatatlan sorát egy alkalmi tömegtüntetésnél. Csaknem két óra hosszat állottam így, és figyeltem visszafojtott lélegzettel az ördögi hernyóhoz hasonló hatalmas embertömegeket. Nyomasztó szorongással távoztam el a színtérről. Hazafelé bandukoltam. Útközben egy trafikban megpillantottam az "Arbeiter Zeitung"-ot, a régi osztrák szociáldemokrácia központi sajtóorgánumát. Egy olcsó külvárosi kávéházban, hová gyakrabban tértem be újságolvasás céljából, többek között ez az újság is a vendégek rendelkezésére állott. Ez ideig két percnél tovább képtelen voltam e lap olvasására, mert hangja felpaprikázott. A tüntetés hatása alatt mintegy belső sugallatra elhatároztam, hogy végre alaposan átolvasom ezt az újságot. Este meg is vettem, és leküzdöttem dührohamomat, amelyet ez a hazugságtömeg váltott ki belőlem.
A szociáldemokrata világszemlélet lényegét sokkal inkább tanulmányozhattam saját sajtójuk naponkénti olvasásával, mint az elméleti irodalomból.
Vajon milyen különbség van az emberiesség és erkölcs mezébe bújtatott, prófétai bizonyossággal írott, látszólag mély bölcsességet sejtető és a szabadság, szépség és méltóság frázisaival dobálódzó teoretikus irodalom és a brutális, semmi aljasságtól vissza nem rettenő, a rágalom minden eszközével és földrengető hazudozással dolgozó napisajtó az új emberiség "üdvözítő" tana között! Az előbbit a középosztály és az "intelligencia" magasabb rétege tökfilkóinak, az utóbbit pedig a tömegnek szánták.
E tanok és szervezetek irodalmába és sajtójába való belemélyedés megmutatta nekem a népemhez visszavezető utat. Ami előttem addig áthidalhatatlan szakadékként tűnt, most minden eddigit felülmúló szeretetté változott.
Csak egy örült lenne képes e mérgező munka ismeretében az áldozat megtagadására. Minél inkább önállósítottam magam a következő években , annál tisztábban láttam a szociáldemokrácia sikerének belső okait. Most végre egész jelentőségében bontakozott ki előttem a követelmény. hogy csak vörös újságot és vörös könyveket szabad olvasni, csak vörös gyűléseket szabad látogatni stb. Plasztikus világossággal tűnt fel előttem a türelmetlenség e tanának szükségszerű következménye. Nagy tömegek lelkülete nem fogékony a langyos dolgok iránt.
A tömeg hasonló a nőhöz, kinek lelkivilágán nem annyira az elvont értelem, mint inkább a meghatározhatatlan érzelmekre alapított, őt kiegészítő erő iránti vágyódás uralkodik, és aki maga is inkább az erős előtt hajlik meg, semmint a gyengét uralja. Éppen így a tömeg is inkább az uralkodót, mint a kérőt tiszteli, és belsejében inkább kielégíti egy olyan tan, ami nem tűr meg maga mellett mást, mint a liberális szabadság engedékenysége. Többnyire nincs mit kezdenie az eredményekkel, sőt könnyen elhagyottnak érzi magát, ezzel szemben szellemi terrorizálását és emberi szabadságának égbekiáltó korlátozását nem veszi tudomásul, hiszen e tanok belső téveszméjéről ugyancsak kevés fogalma van. Így tehát csupán a kíméletlen erő nyers, céltudatos megnyilvánulását látja, amely előtt mindenkor meghajlik.
Rájöttem arra, hogy ha a szociáldemokráciával szemben egy igazabb, de a kitűzött cél felé ugyanilyen brutális következetességgel haladó tant állítanak, akkor az, ha nehéz küzdelmek árán is győzni fog.
Nem telt bele két év sem, és tökéletesen tisztában voltam a szociáldemokrácia tanával és technikai eszközeivel is. Megértettem azt a szellemi terrort, amelyet elsősorban az ily támadásokra mind erkölcsileg, mind szellemileg felkészületlen polgárságra gyakorol. Adott jelre a hazugságoknak és rágalmaknak egész pergőtüzével árasztja el ezt a számukra legveszélyesebbnek látszó ellenfelet mindaddig, amíg a megtámadottak idegei fel nem mondták a szolgálatot és meghoznak minden áldozatot nyugalmuk érdekében.
Persze ez a nyugalom sohasem következik be. A játszma újra kezdődik, mígnem teljesen megbénítja áldozatát.
A szociáldemokrácia tisztában van az erő értékével, és így elsősorban azokra tör, azok ellen indít rohamot, akiknél ezt a ritka értéket sejti. Ezzel szemben hol óvatosan tapogatózva, máskor viszont hangosabban a megismert vagy sejtett szellemi értékük szerint agyba-főbe dicséri az ellentábor gyönge alakjait, hiszen sokkal inkább fél egy közepes tehetségű vasöklű embertől, mint egy tehetetlen, akarat nélküli lángelmétől. A legmelegebben természetesen a testi és szellemi gyöngeségben szenvedőket ajánlja.
A szociáldemokrácia érti a módját, hogy miként kell olyan látszatot kelteni, mintha a nyugalom csak így volna fenntartható. Eközben számító előrelátással, rendíthetetlenül foglalja el egyik pozíciót a másik után ha kell, a lopás eszközeivel, főleg olyan pillanatokban, amikor a figyelem más dolgokra összpontosul, vagy pedig az egész ügyet kicsinek tartják arra, hogy azért túlságosan nagy feltűnést keltsenek és ismét felingereljék a gonosz ellenfelet. Ez a minden emberi gyöngeséget számításba vevő taktika feltétlenül eredményre kell, hogy vezessen, hacsak nem nyúl az ellenfél is hasonló eszközökhöz, mérges gázok ellen a mérges gázok eszközéhez.
A gyöngékkel meg kell értetni, hogy itt a lét és a nemlét kérdése forog kockán.
Éppen így megértettem az egyénnel és tömeggel szembeni anyagi terrort. A munkahelyen, gyárban és gyűléstermekben kifejtett terror mindig sikerrel jár, mígnem lépnek fel vele szemben hasonló terrorral.
Ebben az esetben természetesen felhördül a szociáldemokrácia. Az általa addig sárba taposott államtekintélyhez folyamodik, hogy azután az általános zűrzavar közepette mint legtöbbnyire, úgy most is elérje célját. Minden bizonnyal talál a magas rangú hivatalnokok körében egy olyan embert, aki a rettegett ellenségnél való önbiztosítása érdekében segédkezet nyújt a világ e járványa ellen küzdők legyőzéséhez.
Azt, hogy egy ilyen siker milyen jelentőségű a követökre, és az ellenfelekre nézve, csak az érti meg igazán, aki egy nép lelkét nemcsak a könyvekből, hanem az életből is ismeri. Amíg az elért győzelem a párthívek soraiban az általuk hangoztatott igazság diadalának bizonyítékául szolgál, addig a letört ellenfél kételkedni kezd a további ellenállás sikerében.
Minél inkább megismertem a szocialista erőszak módszerét, annál nagyobb megértéssel viseltettem azokkal a százezrekkel szemben, akik ennek áldozatul estek.
Akkori keserves éveimnek köszönhetem, hogy megtaláltam a fajtámhoz vezető utat, hogy megtanultam különbséget tenni áldozatok és csábítók között.
Márpedig a szociáldemokrácia futószalagján sínylődő emberek csak áldozatoknak tekinthetők.
Ha én most azon fáradozom, hogy megvilágítsam a dolgok lényegét a legalacsonyabb rétegek életéből kiragadott példákkal, úgy ez a kép, amit az olvasó elé tárok, nem lenne teljes, ha nem említeném meg, hogy itt a mélységben, viszont ritkaságszámba menő áldozatkészség, leghűbb barátság, rendkívüli egyszerűség és zárkózott szerénység formájában megnyilvánuló fénypontokkal is találkoztam. Ezek az erények elsősorban az akkori idősebb korosztályok erényei voltak. Ha azok a fiatalabb nemzedéknél már csak a nagyváros általános beteges befolyása miatt is mindinkább eltűnnek, mégis akadtak olyanok közöttük, akiknél a makkegészséges vér győzedelmeskedett az élet aljasságán. Ha azután ilyen ízig-vérig derék emberek politikai tevékenységükkel fajtájuk halálos ellenségeinek sorait növelték, annak oka csak az volt, hogy nem értették és nem is érthették meg a szociáldemokrata tanok alantasságát, elsősorban azért, mert senki sem vett magának fáradságot ahhoz, hogy ezt velük megértesse. Senki sem törődött velük. A szociális viszonyok pedig minden akaratnál erősebbek voltak. A nyomor, amelynek valamilyen úton-módon mindannyian áldozatául estek, végül mégiscsak a szociáldemokrácia táborába kényszerítette őket.
Az a körülmény, hogy a polgárság számtalanszor a legügyetlenebb módon szegült ellene a kétségtelenül jogos emberi követelményeknek, gyakran még akkor is, ha ebből igazán semmi haszna sem volt, és egyáltalán semmi előnyt sem várhatott, a legtisztességesebb munkást is belehajszolta szakszervezeti működése teréről a politikai tevékenységbe.
A munkásság milliói kezdetben minden bizonnyal ellenségei voltak a szociáldemokráciának, ellenállásuk azonban hajótörést szenvedett a polgári pártoknak úgyszólván minden szociális követeléssel szemben állást foglaló, csaknem őrületes magatartásán. A munkások viszonyainak megjavítását célzó kísérleteknek, így a gépeknél a védőberendezések alkalmazásának, a gyermeki munka megszorításának, az asszonyok védelmének különösen azokban a hónapokban, amikor népünk fájának egy új hajtását hordják szívük alatt bárgyú ellenzése feltétlenül elősegítette a szociáldemokrácia térhódítását, annál is inkább, mert nagyszerűen értett az ilyen szerencsétlen gondolkodásmód eseteinek a kihasználásához. Soha sem tudja politizáló "polgárságunk" jóvátenni mindazt a bűnt, amit a múltban elkövetett, mert mialatt a szociális nyomor csökkentésére irányuló kísérleteket ellenezte, gyűlöletet vetett és látszólag maga igazolta a nép halálos ellenségeinek azt az állítását, hogy csak a szociáldemokrata párt viseli szívén a dolgozók érdekeit.
Ilyen módon mindenekelőtt erkölcsi alapot teremtett a szakszervezetek számára, amely a politikai pártnak a felhajtó szerepében már eddig is a legnagyobb szolgálatokat tette.
Bécsi tanulóéveim idején akarva, nem akarva a szakszervezetek kérdésében is állást kellett foglalnom. Minthogy a szakszervezetet a szociáldemokrata párt elválaszthatatlan részének tekintettem, elhatározásom gyors, de egyszersmind téves is volt. Az egész szakszervezettel szemben elutasító álláspontra helyezkedtem. Ebben a végtelenül fontos kérdésben is a sors jött segítségemre. A sors nyújtotta tapasztalataim alapján az első időkben kialakult gyors véleményemet megváltoztattam. Húszesztendős koromban már megtanultam különbséget tenni a szakszervezet, mint a munkásság általános szociális jogainak megvédésére szolgáló szerv és a szakszervezet, mint a párt politikai osztályharcának eszköze között.
A szociáldemokrácia megértette a szakszervezeti mozgalom óriási jelentőségét, és ezzel máris biztosította a maga számára a leghatásosabb eszközt és a sikert; ezzel szemben a polgárság ezt nem értette meg, és ez a körülmény politikai állásába került. Azt remélte, hogy fontoskodó visszautasítással fel tudja tartóztatni a logikus fejlődés útját, a valóságban pedig magatartása által az egész mozgalom hibás vágányra futott.
Ostobaság és nem igaz az az állítás, mintha a szakszervezeti mozgalom már önmagában véve hazaellenes lenne. Inkább az ellenkezője a helyes. Ha valamely szakszervezeti tevékenység egy, a nemzet egyik fő pillérét képező társadalmi osztály helyzetének megjavítását tűzte ki célul, akkor az nem haza vagy államellenes, hanem ellenkezőleg a szó legnemesebb értelmében vett nemzeti tevékenység. Hiszen ezzel előmozdítja azoknak a szociális előfeltételeknek a megteremtését, amelyek nélkül általános nemzeti nevelés el sem képzelhető. A legnagyobb szolgálatot teszi a társadalom szociális rákfenéjének, testi és szellemi betegségek okozójának kiirtásával, és így hozzájárul a nép egészségi állapotának javításához.
A szakszervezetek szükségessége nem képezheti kérdés tárgyát. Mindaddig, amíg a munkaadók között csekély szociális érzékkel rendelkező emberek lesznek, amíg hiányzik belőlük a jogi érzék és méltányosság, addig alkalmazottaiknak nemcsak joguk, hanem egyenesen kötelességük is az egyetemesség érdekeinek megvédése az egyesek kapzsiságával vagy értelmetlenségével szemben. A hűség és hit megőrzése éppen olyan nemzeti érdek, mint a nép egészségének fenntartása.
Mindkettőt veszélyeztetik azok a méltatlan vállalkozók, akik nem tekintik magukat a népközösség tagjainak. Kapzsiságuk és kíméletlenségük a jövőre nézve súlyos károkat okoz. Az ilyen folyamattal megküzdeni a nemzet érdekében teljesített szolgálat és semmi esetre sem az ellenkezője.
Ne mondja senki, hogy mindenkinek szabadságában áll az öt ért állítólagos vagy való igazságtalanság következményeit levonni, és a szolgálatból egyszerűen kilépni. Nem! Ez szemfényvesztés és csupán arra alkalmas, hogy a dolgok lényegéről elterelje a figyelmet. Vagy nemzeti érdek a szociális igazságtalanságok kiirtása, vagy nem. Ha igen, akkor az ilyen eljárással szemben a harcot olyan fegyverekkel kell felvenni, amelyek sikerrel kecsegtetnek. Az egyes munkás azonban soha sincs abban a helyzetben, hogy sikeresen tudjon fellépni a nagyvállalkozóval szemben, mert ebben az esetben nem a felsőbbrendű jog győzelméről van szó hiszen ennek elismerése esetén nem is kerülhetne félreértésre sor, hanem a nagyobb hatalom kérdéséről. Különben a meglévő jogi érzék már eleve becsületes módon eldöntené a kérdést, helyesebben nem is merülhetne fel ilyen és hasonló kérdés.
Ha az emberekkel szemben elkövetett igazságtalanság ellenállásra készteti az érdekelteket, akkor ebben a harcban mindaddig, amíg törvényes bírói hatalmat nem teremtenek a kérdés eldöntése csak a nagyobb hatalmi erő tud dönteni. Így magától értetődik, hogy az egyes munkaadó koncentrált erejével szemben csak a munkavállalók tömege léphet fel. Egyébként már kezdettől fogva le kellene mondani a győzelem lehetőségéről.
A szakszervezet a szociális eszme megerősödését, a gyakorlati életben való megvalósítását elősegíteni, s ezzel az állandó elégedetlenség és panasz okát elhárítani lenne hivatott.
Hogy ez nem így van, annak okát nagyrészt azokban kell keresni, akik minden olyan lépést, amely a szociális viszonyok törvényes megjavítását célozza, visszautasítottak, vagy politikai befolyásukkal meghiúsítottak. Amilyen mértékben nem tudta, illetve nem akarta a politikával foglalkozó polgárság a szakszervezetek jelentőségét megérteni és azzal szemben ellenállásra készült, éppen olyan mértékben vette kezébe a szakszervezeti mozgalmat a szociáldemokrácia, és ezzel olyan alapot teremtett magának, amely a legkritikusabb pillanatokban már többször kihúzta a csávából. Természetesen a szakszervezetek tulajdonképpeni célja lassanként teljesen eltűnt, hogy új célkitűzéseknek adjon helyet.
A szociáldemokrácia sohasem gondolt az általa felkarolt szakszervezeti mozgalom tulajdonképpeni céljának megvalósítására.
Nem! Erre semmi esetre sem gondolt. Így azután a szociális emberi jogok védelmére életre hívott szakszervezet a szociáldemokraták szakszerű vezetése mellett néhány évtized alatt a nemzetgazdaság pusztító eszközévé vált. A munkásság érdeke a legkevésbé sem számított ennél az átalakulásnál. Mert a gazdasági nyomás a politikai zsarolást is lehetővé teszi, ha egyrészt a szükséges lelkiismeretlenség, másrészt a buta birkatürelem esete fennforog.
Ebben az esetben ez a megállapítás nagyon találó.
A szakszervezeti mozgalom már a századfordulón megszűnt tulajdonképpeni feladatát teljesíteni. Évről évre mindinkább a szociáldemokrata párt befolyása alá került, hogy végül is a szociáldemokrácia politikai harcának nagy tömegeit biztosította. A nemzetgazdaság romba döntését tűzték ki feladatául, hogy az állam gazdasági pilléreinek ledöntése után maga az állam is osztozzék ebben a sorsban. Emellett a munkásság jogos igényeinek kielégítése érdekében végzendő tevékenysége mindinkább háttérbe szorult, míg végül a szociáldemokrata politika céltudatossága már egyáltalán nem látta szükségesnek a tömeg nagy szociális, gazdasági és kulturális nyomorának kiküszöbölését. Rájött arra, hogy a tömeg kívánságainak kielégítése megfosztja a munkásság akarat nélküli rohamcsapatainak segítségétől.
Egy ilyen irányú fejlődés lehetősége annyira megrémítette az osztályharc vezetőit, hogy végre minden áldásos tevékenységet félretettek, sőt mi több, a leghatározottabban állást foglaltak ellene. Érthetetlen magatartásukat mindig meg tudták okolni.
A munkásság követeléseinek mindig magasabbra, szinte kielégíthetetlen végletekig való fokozásával a teljesítés lehetősége mindig kicsinek és jelentéktelennek tűnt fel; könnyen elhitették tehát a tömeggel, hogy itt csak a munkásság legszentebb jogait kijátszó ördögi kísérletről van szó, hogy olcsó módon kisemmizzék őket és gyöngítsék, sőt ha lehetséges, megbénítsák erejüket. Ne csodálkozzunk azon, hogy az önállóan gondolkozni nem tudó munkásságnál sikert értek el. A polgári tábor egyszerűen megbotránkozott az ilyen átlátszóan kétszínű taktika igazságtalanságain, anélkül azonban, hogy ebből a kézenfekvő következtetést saját tevékenységét illetően a legkisebb mértékben is levonta volna. A szociáldemokrácia félt a munkásság kulturális és szociális színvonalának emelésétől, tehát a polgári társadalomnak éppen ez irányban kellett volna a legmegfeszítettebb munkát kifejtenie, hogy így kiragadja a fegyvert az osztályharc képviselőinek kezéből. Ezzel szemben ahelyett, hogy egy csapásra meghódította volna az ellenséges állásokat, ide-oda lökdöste magát, míg végre teljesen elégtelen eszközökhöz folyamodott, amelyek hatás nélkül maradtak, egyrészt mert túl késön alkalmazta azokat, másrészt, mert elég jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy vissza lehessen őket utasítani. Így maradt minden a régiben, csak az elégedetlenség lett nagyobb, mint valaha.
Fenyegető viharfelhőként lebegett már akkor az "önálló szakszervezet" a politikai horizont és az egyes ember léte felett. Egyike volt a legborzasztóbb terroreszközöknek a nemzetgazdaság, az állam függetlensége és biztonsága, valamint az egyéni szabadság ellen.
De mindenekelőtt neki köszönhető, hogy a demokráciáról táplált fogalom megvetendő, nevetséges frázissá lett. Meggyalázta és halálosan kigúnyolta a szabadságot és testvériséget abban a pillanatban, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy "vagy elvtárs leszel, vagy betörjük a fejedet".
Annak idején így ismertem meg ezt az "emberbaráti" intézményt, és az évek folyamán nézetem kibővült, mélyült, de nem változott.
Minél inkább megismertem a szociáldemokráciát külső megnyilvánulásaiban, annál inkább vágytam arra, hogy belső lényegével is megismerkedhessem.
A hivatalos pártirodalom csak kis mértékben jött segítségemre. Ez az irodalom a gazdasági kérdések terén hamis megállapításokat és bizonyítékokat tartalmaz, politikai szempontból pedig egyszerűen hazudik. Ehhez járult még az a belső undor, ami kifejezésbeli körmönfontságukkal szemben eltöltött. Hatalmas, érthetetlen szóhalmazzal telített mondatokat sorakoztatnak egymás mellé, amelyek ugyanolyan szellemtelenek, mint amilyen tartalmatlanok.
Csak a nagyvilági bohém lelkek dekadens része érezhette jól magát az értelemnek ebben az útvesztőjében, és tudott irodalmi dadaizmusból élményt teremteni magának népünk azon részének közmondásszerű szerénységétől támogatva, amely a számára legérthetetlenebb frázisban is mély bölcsességet sejt.
Tiszta képet csak akkor nyertem erről a tanról, amikor annak elméleti alaptalanságát megjelenési módjával állítottam szembe. Ezekben az órákban zavaros előérzet és vad félelem fogott el. Ilyenkor egy olyan tant láttam magam előtt, amelynek önzés és gyűlölet képezi alkatelemeit és amely a matematika törvényei szerint győzelemre vezethet, de csak az emberiség pusztulása révén. Akkor értettem meg az összefüggést a rombolás, e tan és egy nép lényege között, azt az összefüggést, amely eddig ismeretlen fogalom volt számomra.
Csak a zsidóság ismerete adja meg a kulcsot a szociáldemokrácia belső, valódi célkitűzéseinek megismeréséhez. Aki ezt a népet ismeri, annak e párt célját és értelmét illetően egyszerre lehull szeméről a hályog, és meglátja a szociális frázisok parajából és ködéből nevetve kiemelkedő marxizmus arculatát.
Ma nehezen, talán sehogy sem tudnék számot adni arról, hogy első ízben mikor váltott ki a "zsidó" szó különös gondolatokat belőlem. A szülői házban, édesapám életében emlékezetem szerint még csak nem is hallottam ezt a szót. Úgy képzelem, hogy édesapám már e szónak különös hangsúlyozásában is kulturális visszamaradottságot sejtett volna. Élete folyamán többé-kevésbé világpolgári nézetekre tett szert, amelyek nemzeti gondolkodása mellett is nemcsak hogy megmaradtak, hanem még reám is hatást gyakoroltak.
Ezt a magammal hozott nézetet az iskola sem változtatta meg. A reáliskolában megismertem ugyan egy zsidó fiút, akit valamennyien bizonyos elővigyázatossággal kezeltünk, de csak azért, mert hallgatagsága bizalmatlanságot keltett bennünk. Azonban éppen úgy, mint a többieknek nekem sem voltak hátsó gondolataim vele szemben.
14-15 éves koromban találkoztam először a "zsidó" szóval gyakorlatban, főleg politikai beszélgetések kapcsán. Bizonyos fokig visszataszítóan hatott reám, és nem tudtam leküzdeni némi kellemetlen érzést, ha vallási villongások folytak le előttem.
Más jelentőségűnek ezt a kérdést abban az időben még nem éreztem. Linzben nagyon kevés zsidó élt. Az évszázadok folyamán külsejük európaivá és emberivé vált, úgy, hogy képes voltam őket németeknek tartani. E felfogásom lehetetlen voltát nem vettem észre, mert annakidején csak a vallásbeli különbséget láttam, azt hittem, hogy vallásukért üldözik őket, ami az ellenük tanúsított szidalmazó kifejezésekkel szembeni ellenszenvemet csaknem undorrá fokozta.
Egy tervszerű zsidóellenes szervezet lehetőségéről abban az időben még csak álmodni sem tudtam volna.
Így kerültem Bécsbe. Az első időben sok új, különösen építészeti benyomás és saját sorsom lesújtó mostohasága folytán nem volt módom az óriási város lakossága belső rétegeződésének áttekintésére. Annak ellenére, hogy a kétmilliós Bécs akkor már kétszázezer zsidót számlált, nem vettem róluk tudomást. Szemem és minden érzékem az első hetekben még képtelen volt minden értékes gondolatot felfogni és megemészteni. Csak amikor ismét visszatért nyugalmam, és a benyomások zavaros képe tisztulni kezdett, akkor néztem körül ebben az új világban. Akkor eszméltem rá a zsidókérdésre. Nem merem állítani, hogy az az út és mód, ahogy a zsidókat megismertem, kellemes lett volna számomra. A zsidókban mindeddig csak a vallást láttam, a vallás üldözését pedig az emberi türelmetlenség szempontjából ítélem meg. Egy nagy kultúrnép hagyományaihoz méltatlannak tartottam a bécsi antiszemita sajtó hangnemét. Nyomasztóan hatottak rám a középkor bizonyos eseményei, és nem szívesen láttam azok ismétlődését. Minthogy pedig a kérdéses újságok általában nem állottak a legkitűnőbb sajtótermékek hírében ennek a körülménynek igazi oka akkoriban előttem teljesen ismeretlen volt , így bennük inkább a gúnyolódó irigység, semmint egy alapvető, ha talán hamis vágányokon is haladó felfogás termékeit láttam.
Ezt a felfogásomat megerősítette a nekem igazán nagynak tetsző sajtó méltóságteljes hangneme, amellyel ezekre a támadásokra válaszolt, és ami nekem még inkább feltűnt, az a körülmény, hogy a támadásokat sokszor egyáltalában meg sem említette, hanem azokat egyszerűen agyonhallgatta.
Nagy buzgalommal olvastam az úgynevezett világsajtó termékeit: a "Neues Freie Presse"-t, a "Wiener Tagblatt"-ot stb. Bámultam tartalmuknak gazdagságát és tárgyilagosságát, értékeltem előkelő hangnemüket és talán csupán írásuk dagályossága hatott reám néha zavaróan. Ez utóbbi körülményt a nagyváros lendületében is megtalálni véltem. Minthogy pedig én Bécset ilyen világvárosnak tartottam, ezt a körülményt is megbocsáthatónak találtam.
A sajtónak az udvarral szemben tanúsított tömjénező magatartása azonban visszatetsző volt. Nem történhetett semmi a "Burg"-ban anélkül, hogy azt ezek a lapok áradozó lelkesedéssel vagy panaszos mesterkéltséggel ne tálalták volna fel olvasóiknak. Különösen akkor csaptak nagy hűhót, ha a minden idők "legbölcsebb uralkodó"-járól volt szó. Ilyenkor a dürgő fajdkakashoz hasonlítottak. Nekem az egész ügy nagyon mesterkéltnek tűnt fel. A liberális demokrácia elvesztette előttem szeplőtelenségét. Az udvar kegyeinek ily zabolátlan módon való hajhászása a nemzet méltóságának feláldozását jelenti. Ez volt az első árny, amely a "nagy bécsi sajtó"-hoz való viszonyomat megzavarta.
Mint mindig, úgy bécsi tartózkodásom idején is a legnagyobb érdeklődéssel figyeltem a németországi politikai és társadalmi eseményeket. Büszke csodálattal hasonlítottam össze a birodalom emelkedését a sorvadó osztrák állammal. Örömmel töltött el a német birodalmi külpolitika, a kevésbé épületes belpolitika azonban nyomasztóan hatott reám. Nem találkozott helyeslésemmel az a harc, amelyet ebben az időben II. Vilmos ellen folytattak. A császárral szemben alkalmazott beszédtilalom különösen bosszantott, mert annak éppen azok voltak a kezdeményezői, akik erre a legkevésbé érezhették magukat feljogosítva, hiszen a parlament egye-gy ülésszaka alatt sokkal több szamárságot beszéltek össze, mint egy egész császári dinasztia hosszú évszázadok alatt, még ha leggyöngébb perceiket is beleszámítjuk.
Felháborított az a tudat, hogy egy államban, amelyben minden féleszű nemcsak a kritika jogát gyakorolhatta, hanem még a Reichstagban "törvényhozóként" véleményét a nemzetre is rákényszeríthette, a császári korona viselője ettől az üresfejű fecsegő intézménytől intelemben részesülhetett.
De még inkább felháborított az a körülmény, hogy ugyanaz a bécsi sajtó, amely a legutolsó udvari gebének is hajbókolt és egy farkcsóválásra szinte önkívületbe esett, most látszólag gondterhes ábrázattal juttatta kifejezésre a német császárral szembeni gondjait. Miközben folytonosan azt hangoztatta, hogy távol áll tőle a német birodalom belügyeibe való avatkozás, Isten őrizz, úgymond, ennek még a gondolatától is , hiszen csupán kötelességszerűen mutat rá a szövetséges vérző sebeire, és kéjelegve vájkált ezekben a birodalmi sebekben. Ilyenkor fejembe szállt a vér. Mindenekelőtt ez késztetett engem arra, hogy ezt a , nagy sajtót" bizonyos óvatossággal kezeljem. Azt is el kellett ismernem, hogy az antiszemita újságok egyike, a "Deutsches Volksblatt" egy-egy ilyen alkalommal tisztességesebben viselkedett.
Ami ezenkívül az idegeimre ment, az ennek a sajtónak utálatos franciaimádata volt. Ha az ember ezeket, a nagy kultúrnemzetről zengő dicshimnuszokat olvassa, egyenesen szégyenkezni kellett német voltáért. Mindig gyakrabban vettem kezembe a "Volksblatt" számait, amely újság, ha terjedelemre kisebbnek is, de ezekben a dolgokban igazabbnak tűnt fel előttem. Erőteljes antiszemitizmusával nem értettem egyet, bár nemegyszer olvastam olyan okadatolásokat benne, amelyek meggondolásra késztettek.
Ilyen körülmények ösztönzése folytán mindenesetre megismertem az ez időben Bécs városát irányító dr. Karl Luegert és a keresztényszocialista pártot.
Amikor Bécsbe kerültem, mindkettővel szemben ellenséges érzülettel viseltettem. Ez a férfi is, e mozgalom is reakciós volt a szememben.
Minél inkább megismertem azonban ezt a férfit és művét, igazságérzetem annál inkább megváltoztatta előbbi ítéletemet. Igazságos ítéletem lassanként csodálattá változott, ma pedig ebben az emberben minden idők leghatalmasabb német polgármesterét látom.
Hány beidegzett véleményem változott meg a keresztényszocialista mozgalommal szemben elfoglalt álláspontom megváltoztatásának következtében! A legnehezebb lelki átalakulást mégis az antiszemitizmussal szemben vallott felfogásom változása jelentette.
Ez idézte elő bennem a legnagyobb lelkitusát, és az értelem és érzelem között hosszú hónapokon át folyt a kemény küzdelem, mígnem a győzelem az értelem oldalára pártolt. Két év múltán érzelmem is követte értelmemet, hogy ettől az időtől kezdve ennek leghívebb szolgája és őre legyen.
E keserű belső küzdelem idején a legnagyszerűbb nevelő hatással a bécsi utca szemléltető képe volt reám. Bekövetkezett az az idő, amikor már nem róttam vakon a hatalmas város kövezetét, hanem nyitott szemmel figyeltem az épületek mellett az embereket is. Amikor egy alkalommal éppen a belvárosban barangoltam, hirtelen hosszú, kaftános, fekete hajtincses jelenségre lettem figyelmes. Az első pillanatban azt kérdeztem magamtól: "Hát ez is egy zsidó?"
Linzben természetesen nem így néztek ki a zsidók. Lopva, óvatosan figyeltem meg ezt az embert, és minél inkább szemügyre vettem minden arcvonását, annál inkább kezdett átalakulni bennem az első kérdés a második kérdéssé: "Vajon ez is német?"
Ezúttal is, mint mindig ilyen esetekben, a könyveket hívtam segítségül. Ekkor vásároltam meg fillérekért életemben először az első antiszemita röpiratot. Sajnos, ezek a röpiratok valamennyien abból az álláspontból indultak ki, hogy az olvasójuk többé-kevésbé ismeri már a zsidókérdést. Hangnemük, túlságosan ellaposodó és tudományos felkészültséget nem mutató bizonyításmódjuk és megállapításaik ismét csak kétséget támasztottak bennem.
Ezek a körülmények hetekre, sőt hónapokra visszavetettek.
A dolog olyan nagy horderejűnek, a vád olyan súlyosnak tűnt, hogy attól való félelmemben, miszerint igazságtalanságot követek el, bizonytalanná lettem.
Abban már magam sem kételkedtem, hogy itt nem másvallású németekről, hanem idegen népről van szó. Amióta e kérdést tanulmányozni kezdtem és figyelmes lettem a zsidóságra, azóta Bécs egyszeriben más megvilágításban tűnt fel előttem. Bárhova mentem, mindenütt csak zsidót láttam, és minél többet láttam belőlük, annál inkább meg tudtam különböztetni őket a többi emberektől. Különösen a belvárosban és a Dunacsatornától északra fekvő kerületekben hemzsegtek e nép tagjai, akik már külsejükben is teljesen elütöttek a németektől.
De ha mégis kételkedtem volna, akkor bizonytalanságomat magának a zsidóság egy részének az állásfoglalása véglegesen eloszlatta.
A zsidóság körében megindított és Bécsben is nagyszámú követővel rendelkező cionizmus erősen síkraszállott ugyanis a zsidóság népi, faji jellegének a kidomborításáért. A felületes szemlélő azt hihette, hogy ezt a mozgalmat a zsidóságnak csak egy töredéke helyesli, a többség azonban elítéli és elveti. Azonban közelebbről szemügyre véve a dolgot, ez a tisztára célszerűségi okokból kezdeményezett magyarázkodás, hogy ne mondjuk hazugság teremtette látszat csakhamar szertefoszlott. Mert az úgynevezett liberális zsidóság csak azért utasította vissza a cionistákat, mert zsidóságukat hangsúlyozó kiállásukat ügyetlennek, sőt veszedelmesnek tartotta. Belső összetartozásukon azonban ez mit sem változtatott.
A liberális és cionista zsidóság közötti látszatharc belső undorral töltött el, hiszen ez a harc teljes egészében valótlan, hazug, és így méltatlan volt e népnek állandóan hangoztatott erkölcsi nagyságához és tisztaságához.
E nép erkölcsi és egyéb tisztasága egyebekben is külön fejezetet érdemel. Hogy a víznek nem barátai, azt már a külsejük is elárulja. Erről az ember, sajnos még csukott szemmel is meggyőződhet. Nemegyszer egész rosszul lettem ezeknek a kaftánosoknak bűzétől. Ehhez járult még mocskos ruházatuk és kevésbé vitézi külsejük.
Mindez már önmagában sem valami vonzó, elijed tőlük azonban az ember, hogyha testi tisztátlanságuk mellett e "választott" nép lelki szennyfoltjait is felfedezi.
Semmi sem tudott engem rövid idő alatt annyi meggondolásra bírni, mint a zsidóság bizonyos területeken való tevékenykedésének alapos megismerése. Nem létezett semmi gazság vagy becstelenség főleg kulturális téren , amelyben legalább egy zsidó ne lett volna részes. Mihelyt egy ilyen gennyes sebet az ember óvatosan felvágott, mindjárt rábukkant egy zsidócskára, akár a férgekre a rothadó testben.
Különösen súlyosan esett latba nálam a zsidóságnak a sajtó, a művészet, az irodalom és a színház terén kifejtett tevékenysége. Itt hiábavaló volt minden kenetteljes mentegetődzés. Elég volt, ha az ember egykét hirdetőoszlopot szemügyre vett, és azon meglátta a szörnyű színházi és moziműsorok szellemi szerzőinek agyondicsért nevét, hogy az ember szíve hosszú időre megkeményedjék a zsidósággal szemben. Ez a métely és szellemi pestis, amellyel a nép lelkét megfertőzték, rosszabb az egykori fekete himlőnél. S méghozzá milyen óriási mértékben gyártották és terjesztették ezt a mételyt! Természetesen minél alacsonyabb a lelki és szellemi szintje egy ilyen "művészeti" nagyiparosnak, annál nagyobb a termékenysége. Emellett nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt sem, hogy egy Goethére kb. tízezer ilyen firkászt ad a természet a világnak, akik azután bacilushordozóként mérgezik a lelkeket. Lehetetlenség volt észre nem venni a zsidóság óriási arányszámát azok között, akiket a természet erre a szégyenteljes szerepre szánt. Vagy talán éppen ebben keresendő kiválasztott voltuk?
Tüzetesen vizsgálni kezdtem a szennytermékek szerzőinek nevét, és az eredmény az lett, hogy mindig súlyosabban ítéltem el a zsidóságot. Bármennyire ellenkezett is volna az érzelem, az észnek le kellett vonnia a következtetéseket.
Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, művészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan!
Az én kedves "világsajtó"-mat is ebből a szempontból kezdtem szemügyre venni. Minél alaposabban vettem bonckésem alá, annál inkább összezsugorodott egykori csodálatomnak tárgya. Iránya mindinkább elviselhetetlenné lett, tartalmát belső sekélyessége miatt kellett elvetnem, tárgyilagos ábrázolási módja pedig egyre inkább hazugságnak, semmint becsületes igazságnak tűnt fel előttem; az írói természetesen zsidók voltak!
Apróságok ezrei, amelyeket korábban alig vettem észre, most figyelemre méltó dolgokként tűntek fel előttem. másokat pedig, amelyek már korábban is gondolkodóba ejtettek, megértettem és megismertem.
E sajtó liberális szellemét most már egészen más megvilágításban láttam. Előkelő hangja, amellyel a támadásokra válaszolt, vagy azok elhallgatása ma már okos, de alávaló fogásként bontakozott ki előttem. Magasztaló, dicsőítő színházi kritikájuk mindig a zsidó szerzőknek szólt. ezzel szemben a lecsepülés mindig csak németnek jutott osztályrészül. II. Vilmos császárral szemben folytatott lassú csipkelődésük annak a kitartásnak a bizonyítéka, amellyel módszerüket űzték. Éppen ilyen kitartással voltak szószólói a francia kultúrának és civilizációnak. Az elbeszélések értéktelen tartalmából, nyelvéből idegen népre ismertem. Mindennek pedig olyan káros hatása volt a németségre, hogy az már csak szándékosan történhetett.
De kinek volt ez az érdeke? Vagy mindez csak véletlen műve volt? Lassan ingadozni kezdtem.
De fejlődésemet siettették azok a megfigyelések, melyekre egész sereg más esemény kapcsán tettem szert. Ezek között volt a zsidóság nagy részének nyíltan hangoztatott és gyakorolt általános erkölcsi felfogása.
Ezen a téren megint az utca adott gyakran elrémítő szemléltető példákat. A zsidóságnak a prostitúcióhoz, de még inkább a leánykereskedelemhez való viszonyát Bécsben jobban lehetett tanulmányozni, mint bármely más nyugateurópai városban, talán a délfranciaországi kikötővárosokat kivéve. A bécsi Lipótvárosban tett esti séták alkalmával az ember akarva, nem akarva olyan eseményeknek volt szemtanúja, amelyek a német nép nagy része előtt ismeretlenek maradtak mindaddig, míg a világháborúban a keleti arcvonalon harcolóknak nem nyílt alkalmuk hasonló dolgok megfigyelésére.
A hideg borzongatott, amikor először ismertem fel a zsidóságban a fővárosi fertőnek jéghideg, arcátlan, kalmár szellemű vámszedőjét. Felnyílt a szemem.
Most már nem kerültem a zsidókérdést, sőt kerestem a vele való találkozást. Miközben a kulturális és művészeti élet különböző megnyilvánulásaiban megtanultam meglátni a zsidót, hirtelen olyan helyen is rábukkantam, ahol a legkevésbé sejtettem őt.
Felismertem a zsidót mint a szociáldemokrácia vezérét, és mintha hályog esett volna le szememről. Egy hosszú lelki tusa ért ezzel véget bennem.
Már a mindennapi érintkezések idején feltűnt munkástársaim csodálatos változóképessége, amellyel ugyanazon kérdésben, sokszor egyik napról a másikra, de nemegyszer egyik óráról a másikra egészen különböző álláspontot foglaltak el. Csak nehezen tudtam megérteni azokat az embereket, akik négyszemközt egészen normális nézeteket vallottak, hogy azt a tömeg lélektanának hatása alatt azonnal elveszítsék. Gyakran órákig tartó rábeszélés után már abban a hiedelemben ringattam magamat, hogy megtört a jég, és állásfoglalásuk tarthatatlanságát sikerült megmagyaráznom. Azonban kétségbeejtő volt számomra, hogy másnap elölről kezdhettem az egészet. Örökösen mozgó ingaként lengett vissza mindig tévelygő nézetük.
Azt megértettem, hogy helyzetükkel elégedetlenek, és átkozzák a balsorsot, amely őket gyakran oly keményen sújtotta. Gyűlölték a vállalkozókat, akikben mostoha sorsuk végrehajtóit látták, szidták a hivatalos közegeket, akik az ő megítélésük szerint érzéketlenek voltak helyzetükkel szemben. Tüntettek az élelmiszerárak ellen és követelésük érdekében az utcára vonultak. Mindezt még meg tudtam érteni, ami azonban rejtély maradt számomra, az a határtalan gyűlölet volt, amellyel saját népükkel szemben viseltettek és amellyel saját fajtájukra törtek, ócsárolták nagyságát, beszennyezték történelmét és sárba tiporták nagy embereiket.
Ez a saját otthon, a fajta és a haza ellen folytatott harc éppen olyan együgyű, mint érthetetlen, sőt természetellenes volt. Ideiglenesen napokra vagy legfeljebb hetekre ki lehetett őket gyógyítani, mire azonban az ember ismét találkozott ezekkel a megtérteknek vélt emberekkel, akkorra már ismét a régiek lettek. A természetellenesség győzedelmeskedett rajtuk.
Csakhamar rájöttem, hogy a szociáldemokrata sajtó túlnyomórészben zsidó vezetés alatt áll, de nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentősége, mert hiszen a többi újságoknál is ugyanez volt a helyzet. Csak egy volt talán feltűnő, hogy amelyik újságnál zsidó állt alkalmazásban, arról igazán nem lehetett azt állítani, hogy igazán nemzeti irányú lett volna, olyan, amilyennek az én nevelésem és felfogásom elvárta volna.
Erőt vettem magamon, és megkíséreltem e sajtótermékek olvasását. Ellenszenvem az olvasás alkalmával egyre inkább nőtt egészen a végtelenségig. Most már a szemenszedett hazugságoknak a gyártóit kívántam megismerni. A kiadótól kezdve végig valamennyien zsidók voltak. Bármilyen szociáldemokrata füzetet vettem is a kezembe, szerzője zsidó volt. Megjegyeztem majdnem az összes vezetők nevét, és nem volt nehéz megállapítanom, hogy azok legnagyobb részt a "kiválasztott nép" tagjai voltak akár az államtanács tagjai, akár a szakszervezetek titkárai, akár a szervezetek elnökei, vagy az utca agitátorai. Mindig ugyanaz az ijesztő kép tárult elém. Austerlitz, Victor Adler, Ellenbergen stb. nevek örökre emlékezetembe vésődtek. Egy körülmény világos lett előttem: az a párt, amelynek kisembereivel én hónapok óta a leghevesebb harcot vívtam, vezetés tekintetében majdnem kizárólag idegen nép kezében volt, mert azzal már legnagyobb örömömre végérvényesen tisztában voltam, hogy a zsidó nem német!
Most ismertem meg azonban végérvényesen népünk félrevezetőit.
Egy esztendei bécsi tartózkodásom meggyőzött arról, hogy a munkás sohasem lehet olyan makacs és együgyű, hogy ne hallgatna a nagyobb tudás és világosabb magyarázat szavaira. Lassanként tökéletesen megismerkedtem tanaikkal, és e tudásomat a saját belső meggyőződésemért folytatott harcomban legerősebb fegyverként használtam fel. A siker majdnem kivétel nélkül az én oldalamon volt.
A nagy tömeg ha kétségtelenül nagy türelem és időbeli áldozat árán is még menthető volt, a zsidót azonban sohasem lehetett más nézetre bírni.
Akkoriban még eléggé tapasztalatlan és naiv voltam ahhoz, hogy megkíséreljem őket az általuk vallott tanok tarthatatlanságáról meggyőzni. Szűk környezetemben rekedtre beszéltem magam és véresre a nyelvem, mert hittem, hogy sikerülni fog a marxista téboly pusztító hatását bebizonyítanom. Éppen az ellenkezőjét értem el.
Úgy tetszett, mintha a szociáldemokrata tanok és gyakorlati keresztülvitelük romboló hatásának a tudata még csak megerősítené eltökéltségüket.
Minél többet vitatkoztam a zsidókkal, annál inkább megismertem beszéd és harcmodorukat. Mindenekelőtt az ellenfél butaságával számoltak, és ha azután minden kötél szakadt, maguk tettették a butaságot. Ha mindez nem használt, akkor egyszerűen nem értettek meg semmit, vagy pedig pillanatok alatt egy másik témára ugrottak át. Magától értetődő dolgokat tárgyaltak, amelyek helyeslését azonban rögtön más jelentős dolgokra vonatkoztatták, hogy azután ismét visszavonuljanak és ne tudjanak semmi bizonyosat. Bárhol fogott is meg az ember egy ilyen "apostolt", nyálkás lett a keze, s részletekben siklott ki ujjai közül, hogy azután a következő pillanatban ismét egyesüljön. Ha netalán az ember valakit olyan megsemmisítő módon gázolt le, hogy már csak a környezetre való tekintettel is kénytelen volt helyeselni, és így arra gondolt, hogy legalább egy lépést tett előre, akkor annál nagyobb volt csalódása a következő napon. A zsidó egyszerűen nem vette tudomásul az előző napon történteket, és mintha misem történt volna, tovább mesélte régi, lehetetlen álláspontját, s még felháborodottan csodálkozott azon, hogy kérdőre vonták. Nem emlékezett már semmire, legfeljebb az előző napon tett állításainak helyességére.
Nemegyszer meghűlt bennem a vér. Az ember nem tudta, mit csodáljon inkább: beszélőképességüket vagy hazudozó művészetüket. Lassanként gyűlölni kezdtem őket.
Ennek is volt haszna. Minél inkább megismertem a szociáldemokrácia képviselőit vagy terjesztőit, annál inkább nőtt a néphez való vonzalmam. Vajon ki tudta volna a félrevezetők ördögi ügyességének ismeretében az áldozatokat elátkozni? Nekem magamnak is milyen nehéz volt a faj dialektikus hazudozásai felett úrrá lennem!
És mennyire semmit nem érő volt ez a siker olyan emberekkel szemben, akik az igazságot azonnal elferdítik, akik a kimondott szót szemrebbenés nélkül letagadják, hogy aztán a következő percben a maguk számára kamatoztassák!
Minél inkább megismertem a zsidót, annál inkább meg kellett bocsátanom a munkásnak.
A főbűnösök most már az én szememben nem is ők, hanem azok voltak, akik nem tartották érdemesnek a velük való foglalkozást, s akik nem adták meg a nép fiának azt, ami őt megillette, és nem állították puskacső elé a vezetőket, a megrontókat. A napi élmények hatása alatt magam is kutatni kezdtem a marxista tanok kútforrása után. E tan hatása a legapróbb részletekben is világossá vált előttem. Eredményét figyelő szemmel láthattam nap mint nap, következményeit pedig némi képzelőtehetséggel magam rajzolhattam meg magamnak. Csupán az volt még kérdéses előttem, hogy az alapítók vajon előre látták-e művük eredményét a maga várható kifejlődésében, vagy pedig maguk is tévedés áldozatai?
Nézetem szerint mindkét feltevés lehetséges volt. Az egyik esetben minden gondolkodó embernek kötelessége a lelketlen mozgalommal szemben fellépni, hogy a tant legalább a legvégső kifejlődésben meg lehessen akadályozni, a másik esetben azonban az ördögök lehettek ennek a népbetegségnek az alapítói, mert nem embernek, hanem csak egy szörnyetegnek agyában foganhatott meg egy olyan szervezet megteremtésének terve, amely tevékenységével végeredményben az emberi kultúra összeomlásához és ezzel a világ pusztulásához vezet. Ez esetben csak egyetlen megoldás lehetséges, a harc; az emberi léleknek, értelemnek és akaratnak fegyverekben nem válogatós harca, tekintet nélkül arra, hogy kinek kedvez a szerencse.
Így kezdtem megismerkedni e tan alapítóival, hogy e révén a mozgalom alapvető tételeit tanulmányozhassam. Hogy én ezen a téren hamarabb célhoz jutottam mint azt magam is reméltem, azt egyedül a zsidókérdés terén szerzett bár ez időben még nem túlságosan alapos ismereteimnek köszönhettem. Ezek az ismeretek, különösen a zsidóság kifejezési módszerének megismerése tették lehetővé számomra a gyakorlati összehasonlítást a valóság és a szociáldemokrácia alapító apostolainak elméleti porhintése között; a zsidó nép beszél és ír, hogy gondolatait elrejtse, vagy legalábbis elfátyolozza. A valódi cél sohasem a sorokban, hanem jól elrejtve a sorok között keresendő.
Ez az idő jelentette számomra a legnagyobb belső átalakulást, amit csak valaha is megértem. A gyönge világpolgárból fanatikus antiszemitává lettem.
Ezután már csak egy ízben utoljára merültek fel bennem félős és nyomasztó gondolatok. Amikor ugyanis az emberi történelem során a zsidó nép tetteit kutattam, egyszerre az a gyáva kérdés vetődött fel bennem, vajon nem a kifürkészhetetlen sors kívánja-e nekünk, gyarló embereknek, ismeretlen okokból, örök megváltoztathatatlan elhatározásból e kis nép végső győzelmét? Talán ennek az örökké földhözragadt népnek jutalmul ígérték oda a földet? Vajon valóban jogunk van-e a saját létfenntartásunkért folytatott harcra, vagy pedig ez is csak érzelmi mozzanatokon alapszik?
Mindezekre a kérdésekre a marxizmus tanának tanulmányozása közben mialatt világos elmével figyeltem a zsidó nép hatását maga a sors adott választ. A marxizmus zsidó tanítása elveti a természet arisztokratikus elveit és az erő, és akarat örökös előjogának a helyébe a szám tömegét és holt súlyát helyezi. Tagadja az emberben a személyiség értékét, vitatja a nép és a faj jelentőségét, és ezzel elvonja az emberiség létének s kultúrájának alapfeltételeit, és miként a világegyetemben, az elismert legnagyobb szervezetben, ilyen rendszer csak káoszt eredményezhetne, úgy a földön, e csillag lakói számára is csak pusztulást hozhat.
Ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével győzedelmeskedik e világ népein, győzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz, és akkor ez az égitest ismét emberek nélkül fog bolyongani a világűrben, mint sok millió évvel ezelőtt, mert az örök természet kérlelhetetlenül megbosszulja parancsai megszegését. Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!


III. Politikai képzésem bécsi tartózkodásom alatt

Meggyőződésem az, hogy a férfi egészen különös tehetségtől eltekintve a 30. életéve előtt ne foglalkozzék nyilvánosan politikával. Ne tegye, mert eddig az életkorig csak egy általános világnézet alapját szerzi meg, amelyen az egyes politikai problémákat vizsgálja és saját álláspontját rögzíti. Csak ilyen, világnézetileg kiegyensúlyozott és a napi kérdésekkel szemben megállapodott, tehát lelkében és belsejében érett férfi vehet részt a közügyek politikai irányításában. Ellenkező esetben könnyen annak a veszélynek teszi ki magát, hogy álláspontján alapvető kérdésekben változtatnia kell, vagy pedig jobb meggyőződése ellenére egy általa már régen elvetett nézetet kell vállalnia. Az első eset önmagára nézve kellemetlen, mert nem várhatja el joggal azt. hogy követői oly rendíthetetlen hittel bízzanak állhatatosságában, mint annak előtte, mert hiszen követői táborában egy ilyen változás a vezér tanácstalanságát bizonyítja, ellenfelekkel szemben pedig szégyenérzetet válthat ki. A második esetben bekövetkezik az, amit az ember napjainkban oly gyakran lát: ti. minél kevésbé hiszi a vezér azt, amit mond, védekezése annál üresebb, annál laposabb lesz, ezzel szemben nem válogat az eszközökben. Mialatt ő maga már nem gondol arra, hogy az általa vallott politikai nyilatkozatokért komolyan helyt is álljon (hiszen az ember nem szokott olyasvalamiért meghalni, amiben nem hisz), a követőivel szemben támasztott követelmények éppen olyan arányban nagyobbak és szemtelenebbek lesznek, hogy végre feláldozza a vezér utolsó maradványát is a politikus kedvéért. Ezek azok az emberek, akiknek egyetlen igazi meggyőződésük a szemtelen tolakodással és az arcátlan hazudozás művészetével párosult meggyőződés nélküliségükben rejlik.
Ha aztán ilyen alak a parlamentbe is bekerül, akkor kezdettől fogva tudnivaló, hogy számára a politika lényege csak a húsosfazék közelségét jelenti. Esetleges családi gondjai pedig a mandátumért folytatott harcát csak szívósabbá teszik. Minden más, politikai ösztönnel megáldott emberben személyes ellenségét látja, minden új mozgalomban az ő pályafutása végének a kezdetét és minden nagyobb emberben csak politikai pályafutásának a veszélyeztetőjét nézi.
Az ilyenfajta parlamenti poloskákról még bővebben is fogok beszélni.
Még a harmincévesnek is kell élete folyamán tanulnia, de ez már csak kiegészítése és kitöltése a meglevő keretnek, amelyet világnézete segítségével már megteremtett magának. Továbbképzése semmi esetre sem jelent majd átnyergelést, hanem tudásbeli gyarapodást. Követőiben nem fogja majd azt a nyomasztó érzést kelteni, hogy az általa eddig hirdetett nézet hibás volt, sőt ellenkezőleg, abban világnézetünk helyességének bizonyítékát fogják látni.
Az a vezér, aki kénytelen alapvető világnézeti felfogását megváltoztatni azért, mert azt hamisnak és képtelennek ismerte fel, csak akkor cselekszik tisztességesen, ha hajlandó a felismerésének végső következményeit is levonni. Ebben az esetben a legkevesebb, amit megtehet, hogy visszalép minden nyilvános politikai szerepléstől annál is inkább, mert aki egyszer tévedett, annál fennáll a másodszori tévedés lehetősége is. Semmi esetre sincs azonban joga polgártársai bizalmát igénybe venni, még kevésbé azt követelni. Hogy mennyire nem törődnek a tisztesség e most vázolt követelményeivel, arra nézve legjellemzőbb az az elvetemült banda, amelyik ez idő szerint (1924-25.) hivatottnak érzi magát arra, hogy politikát csináljon. Aligha van közöttük csak egy is, aki erre hivatott lenne.
Egykor minden nyilvános szerepléstől óvakodtam, bár azt hiszem, hogy többet foglalkoztam politikával, mint sokan mások. Csak a legszűkebb körben beszéltem arról, ami belsőleg izgatott és fűtött. Ez a körülmény sok előnnyel járt. Egyrészt megtanultam minél kevesebbet szónokolni, másrészt pedig végtelenül együgyű nézetük és bírálatuk révén megismertem az embereket. Közben minden időt és lehetőséget megragadtam arra, hogy képezzem magam. Egész Németországban nem adódott erre olyan jó alkalom, mint annak idején éppen Bécsben.
Az általános politikai gondolkodásmód a régi dunai monarchiában mindenekelőtt szélesebb körű és átfogóbb volt, mint e korszak Németországában, Poroszország egyes részeit, Hamburgot és az Északi tenger partvidékeit kivéve.
"Ausztria" elnevezése alatt ebben az esetben a Habsburg monarchiának azt a részét értem, amely a maga német népességénél fogva nemcsak egy állam kialakulásának kiindulópontja volt, hanem amely a népében rejlő erővel képes volt ebben a politikailag oly mesterkélt tákolmányban a belső kulturális életet évszázadokra biztosítani.
Hovatovább ennek a magnak megtartásától függött a birodalom léte és jövője.
Ha a régi örökös tartományok a birodalom szívét jelentették, amelyek az állami és kulturális élet vérfelfrissítését szolgálták, akkor Bécs jelentette az agyat és akaratot. Már külsejében is elárulta ez a város azt az erőt, amely öt ennek a népkonglomerátumnak a királynőjévé avatta; szépségének pompája pedig feledtette az összességnek csúnya öregedési jeleit.
A külföld, de különösen Németország szemében Bécs mindig kedves városként szerepelt, amelyen nem tükröződtek vissza a monarchia belsejében dúló nemzetiségi harcok. A későbbi csalódást csak fokozta az a körülmény, hogy Bécs ebben az időben élte legnagyobb, de egyben utolsó felvirágzását. A régi császárváros csodálatosan fiatal életre kelt egy valóban nagy tehetségű polgármester bölcs vezetése alatt. Ez az utolsó nagy német, akit Ausztria németsége, ez a keleti német törzs termelt ki magából, hivatalosan nem számított az államférfiak közé, és mégis ez a dr. Lueger, azáltal, hogy szociális és kulturális téren elért eredményeivel megerősítette az egész birodalom szívét, kerülő úton nagyobb államférfivá nőtte ki magát, mint az akkori idők összes úgynevezett diplomatái.
Az Ausztria néven ismert államképződmény azonban idővel mégis tönkrement.
De ezt nem lehet a régi "Ostmark" németsége politikai képességének rovására írni. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy tízmillió emberrel lehetetlen egy ötvenmilliós, különböző nemzetiségekből összetákolt birodalmat kormányozni, illetve hosszabb időre megtartani, nincsenek meg ennek az elengedhetetlen előfeltételei.
A német-osztrák gondolkodásmódjában kétségtelenül nagyvonalú volt. Hozzászokott egy nagy birodalom keretein belüli élethez és az ezzel egybekötött nagy feladatokkal szemben sohasem veszítette el érzékét. A német-osztrák általános látóköre is aránylag szélesebb volt. Gazdasági összeköttetései behálózták majdnem az egész birodalmat, majdnem minden nagyobb vállalat a kezükben volt, német-osztrákok tették ki a technikai és hivatalnoki személyzet legnagyobb részét, ők voltak a külkereskedelem legfőbb mozgatói, már amennyiben erre nem a zsidóság tette rá a kezét; politikailag pedig majdnem kizárólag ők tartották össze Ausztriát. Már a katonai szolgálat révén is messze elkerültek hazulról, hiszen a német-osztrák újonc nemegyszer ezredével éppen úgy állomásozhatott Hercegovinában, mint Bécsben vagy Galíciában. A tisztikar majdnem kizárólag német volt, a hivatalnoki kar is túlnyomórészt. A németség rányomta a maga bélyegét a művészetre és tudományra is, eltekintve az újabb művészeti irányok torz szüleményeitől, amelyeknek alkotói egy néger nép sorából is kikerülhettek volna. Művészet, építészet, szobrászat és festészet terén Bécs jelentette azt a kimeríthetetlen forrást, amely az egész kettős monarchiát el tudta műveivel árasztani.
Végül kevés magyartól eltekintve a németek adták a közös külpolitika képviselőinek nagy részét is.
Mégis hiábavalónak bizonyult a birodalom megtartását célzó minden kísérlet. Az osztrák nemzetiségi állam megtartására csak egy lehetőség volt: az egyes nemzetiségek centrifugális erőinek a leküzdése. Csakis az egységesen szervezett kormányzati rendszer biztosíthatta volna ezen állam létét, egyébként elveszett.
Néha még a legfelsőbb helyeken is előtérbe került ez az elgondolás, de csak azért, hogy mint nehezen keresztülvihető, rövidesen a feledés homályába merüljön. Nem volt egy erős állami alapsejt, amely köré kikristályosodhatott volna egy erősebb föderatív államforma. Ehhez járultak még az osztrák államnak a bismarcki Németországgal szemben lényegében teljesen elütő adottságai. Németországban mindössze bizonyos politikai hagyományokat kellett leküzdeni, mert hiszen a közös kulturális alap már megvolt, és a Német Birodalom mindenekelőtt apró töredéktől eltekintve egységes népet foglalt magába.
Ausztriában egészen más volt a helyzet.
Itt, az egyes országokban, Magyarország kivételével, a politikai nagyság emléke vagy teljesen hiányzott, vagy pedig a feledés homályába merült. Ezzel szemben a nemzetiségi elv korszakában az egyes országokban olyan népi erők jelentkeztek, amelyeknek leküzdése különösen nehéz volt, mert a Monarchia határán olyan nemzetiségi államok keletkeztek, amelyek államalkotó elemei az osztrák államban élt néptöredékekkel rokonok, sőt teljesen azonosak voltak, s így ezen államok nagyobb vonzóerőt gyakorolhattak az egyes nemzetiségekre, mint a német-osztrákok. Maga Bécs sem tudta sokáig állni ezt a harcot.
Az időközben világvárossá fejlődött Budapest először lett a riválisa, márpedig ennek a városnak nem az egységes Monarchia összetartása, hanem sokkal inkább egy részének az erősítése volt a feladata. Rövid idő múltán követték példáját Prága, Lemberg, Laibach és így tovább. Ezek a városok rövidesen egy-egy önálló kultúrvilágnak lettek központjaivá. Így lelték meg a maguk lelki alapját az egyes faji, politikai irányok, és így kellett azon időnek is eljönnie, amikor az egyes népek fajiságában rejlő eleven erő erősebb lett, mint a közös érdekek összetartó köteléke. Ezzel Ausztria végzete beteljesült.
II. József halála után egész világosan látható volt ennek a fejlődésnek a menete. Gyorsasága részben a Monarchiában rejlő, részben a birodalom külpolitikai helyzetéből adódó tényezőktől függött.
Ha egyáltalán komolyan gondoltak ennek az államnak összetartására, akkor ez csak kíméletlen központosítással volt keresztülvihető. Ebben az esetben mindenekelőtt egységes államnyelvvel kellett volna a külső összetartozást hangsúlyozni, és éppen így kellett volna aztán az iskola és nevelés módszereivel egységes állami öntudatot kitermelni. Ez természetesen nem tíz-húsz év, hanem évszázadok munkája, és ehhez elsősorban kitartásra lett volna szükség. Természetes, hogy ebben az esetben mind a közigazgatási, mind a politikai vezetés fő irányelvének a legegységesebbnek kellett volna lennie.
Nagyon tanulságos volt számomra annak a megállapítása, hogy mindez miért nem történt meg, helyesebben, hogy ezt miért nem tették meg. A birodalom összeomlásának bűne is azt terheli, aki mindezt elmulasztotta.
A régi Ausztria sokkal inkább függött egy nagyvonalú vezetéstől, mint bármely más állam. Itt hiányzott a nemzeti állam alapja, amely a faji gondolatban biztosítja az összetartozásnak az erejét még akkor is, ha a kormányzás még oly nagy mértékben is felmondja a szolgálatot. Az egységes népi állam gyakran igen hosszú ideig kibírja még a legrosszabb közigazgatást és kormányzást is, anélkül, hogy tönkremenne. Sokszor úgy tetszik, mintha már egy ilyen testben semmiféle élet sem volna, mintha már halott és kihalt lenne, s ím egyszerre a halottnak hitt megelevenedik és elpusztíthatatlan életerejének csodálatos jelét adja.
Ez azonban másként van egy nemzetiségi birodalomban, amelyet nem a vér azonossága, hanem erőszak tart össze. Itt minden kormányzati gyöngeség a téli álom helyett az egyes népelemek ébredését mozdítja elő. Csak évszázados közös nevelés, közös hagyományok, közös érdekek stb. útján lehet ezt a veszélyt elhárítani. Éppen ezért minél fiatalabb egy ilyen képződmény, annál inkább függ sorsa a kormányzás nagyvonalúságától, ellenkező esetben, mint egyes erőszakos egyéniségek, vagy szellemóriások művei, gyakran alapítóikkal együtt szállnak sírba. Még évszázadok múltán sem lehet ezt a veszélyt teljesen kiküszöbölni, mert a faji ösztönök csak szunnyadnak, hogy azután annál gyorsabban ébredjenek fel akkor, ha a közös vezetés gyöngesége, a nevelés és közös hagyományok nem rendelkeznek azzal az erővel, amely az egyes nemzetiségek önerejét túlszárnyalja.
Ennek a fel nem ismerésében rejlik a Habsburg ház talán tragikusnak mondható bűne.
Egyetlenegy akadt közülük, akinek a sors még egyszer kezébe adta a világosság fáklyáját, amelynek fényénél megláthatta birodalmának jövőjét, de ez a fáklya is csakhamar mindörökre kialudt. II. József, a német nép római császára látta meg félő aggodalommal, hogy Háza a birodalom legszélső peremén miként fog egykoron egy bábeli népzavar útvesztőjében eltűnni, ha az utolsó órában nem teszik jóvá az ősök mulasztásait. Emberfeletti erővel fogott hozzá a munkához az "emberek barátja", hogy egy évtized alatt évszázados bűnöket tegyen jóvá. Ha csak negyven évet juttatott volna neki végzete, és ha csak két generáció hasonló szellemben folytatta volna művét, akkor talán a csoda valóra vált volna. Amikor azonban alig egy évtizedes uralkodás után testben és lélekben felőrölten meghalt, vele együtt műve is sírba szállott, hogy a kapucinusok sírboltjában többé soha fel ne támadjon. Utódai sem szellemileg, sem akaraterő dolgában nem voltak méltók nagy feladatok megoldására.
Amikor végre Európában fellángoltak a forradalmi megmozdulások jelei, lassanként Ausztria is tüzet fogott, s mikor a tűz fellángolt, akkor már parazsát nem is annyira szociális, társadalmi és politikai okok szították, hanem inkább a faji erők.
Az 1848as forradalom mindenütt osztályharc lehetett, Ausztriában azonban a fajok küzdelmének a kezdetét jelentette. Azáltal, hogy a németség ezt a körülményt nem ismerte fel, és magát a forradalmi megmozdulás szolgálatába állította, saját sorsát pecsételte meg. A nyugati demokrácia terjedését segítette elő, és ezáltal önmagát létalapjaitól fosztotta meg. A parlamentarizmus megteremtése anélkül, hogy előzetesen egy közös államnyelv megállapítást és megerősítést nyert volna a német hegemónia megdöntését jelentette. E politikai időszaktól kezdve maga az állam is elveszett, s ami ezután következett, az már csak a birodalom életének történelmi befejezése volt.
Ennek a bomlási folyamatnak a megfigyelése éppen olyan megrázó, . mint amilyen tanulságos. A történelem ítélő karja ezer és ezer formában sújtott le. Az a körülmény, hogy az emberek nagy része vakon botorkált a bomlás jelei között, csak azt bizonyította, hogy az istenek akarták Ausztria pusztulását.
Nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert könyvemnek nem ez a célja. Csak azokat az eseményeket kívánom részletesebben ismertetni, amelyek a népek és államok szétesésének örök érvényű okaiként napjainkban is nagy jelentőségűek és amelyek politikai nézetem alapjait biztosították.
Azok közül az intézmények közül, melyekből még a szűk látókörű és rövidlátó nyárspolgár is tudomást szerezhetett a Monarchia széteséséről, első helyen a parlamentet, vagy mint Ausztriában hívták, a "Reichsrat"-ot kell megemlítenem. Angliától, a "demokrácia" klasszikus hazájától vették át ezt az intézményt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy lehetőleg eredetiségben plántálják át Bécsbe.
A képviselőház és a felsőház megalkotásával az angol kétkamarás rendszer ünnepelte a maga újjászületését, csak éppen a "Házak" maguk különböztek a mintától. Amikor annak idején Barry a Temze habjaiból kiemelkedő parlamenti palotát építette, belenyúlt a brit birodalom történelmébe, és onnan hozta elő nagyszerű palotája ékességeit. Művészetével így lett a Lordok és a Nép háza a nemzet dicsőségének templomává.
Bécs itt találkozott az első nehézséggel. Amikor a dán Hansen az új népképviselet márványházának utolsó ormait is kiképezte, kénytelen volt az épület díszeit az antik világból kölcsönözni. Római és görög államférfiak és filozófusok díszítik a "nyugati demokráciának" ezt a színházpalotáját, és mindennek betetőzéseképpen, mintegy a belső mozgalmak kifejezésre juttatásaként szimbolikus iróniával húznak a négy égtáj irányába a két ház fölé helyezett négyfogatú kocsik.
A "nemzetiségek" sértésnek és kihívásnak tekintették és kikérték volna maguknak, hogy a műben az osztrák történelem jusson kifejezésre éppen úgy, mint ahogy Németországban is csak a világháború ágyúdörgése közepette vettek bátorságot maguknak ahhoz, hogy a birodalmi gyűlés palotáját, melyet Wallott készített, egy felirattal "a német népnek" szánjak.
A legellentétesebb érzelmek fogtak el akkor, amikor nem egészen húszéves fejjel először léptem át a Franzens Ring mesés palotájának küszöbét, hogy szem és fültanúja legyek egy képviselőházi gyűlésnek.
A parlamentet már kezdettől fogva gyűlöltem, de nem magát az intézményt. Ellenkezőleg, én mint szabadságszerető ember, a kormányzás más lehetőségét el sem tudtam volna képzelni, mert a diktatúrában a Habsburg házzal szembeni álláspontom folytán minden szabadság és ésszerűség ellenségét láttam.
Nem kis mértékben járult felfogásom kialakulásához a sok újságolvasás következményeként az angol parlament iránt belém a fiatal emberbe rögzött csodálat. Az a méltóság, amellyel az alsóház a maga feladatát amint ezt a mi sajtónk oly nagyszerűen tudta kifejezésre juttatni teljesítette, tetszett nekem. Lehetett-e egyáltalán magasztosabb formája a nép önkormányzatának? Éppen azért voltam ellensége az osztrák parlamentnek, mert nem volt méltó mintaképéhez.
Az osztrák állam németségének sorsa parlamenti helyzetétől függött. Az általános titkos választójog behozataláig a parlamentben még volt egy bár jelentéktelen német többség, de már ez az állapot is meggondolásra kellett, hogy késztessen. A szociáldemokrata pártot már akkoriban sem lehetett pártnak tekinteni A kritizáló, a németséget érdeklő kérdések tárgyalásánál tanúsított megbízhatatlan magatartása miatt majdnem kivétel nélkül mindig a német kívánalmakkal szemben lépett fel legtöbbször azért, hogy az egyes idegen népekhez tartozó párthíveit el ne veszítse. Az általános titkos választójog behozatalával még a számszerű német fölény is megszűnt, és most már mi sem állott útjában az állam elnémettelenítésének.
A nemzeti létfenntartás ösztöne már ez okból is meggyűlöltette volna velem az olyan népképviseletet, amelyben a németségnek képviselet helyett mindig csak árulásban volt része. E fogyatékosságokat is mint olyan sok egyéb dolgot nem az intézmény, hanem az osztrák kormány rovására kell írni.
Ilyen belső érzelmekkel léptem be első ízben az éppen olyan szent, mint sokszor becsmérelt helyiségekbe. Mindenesetre a gyönyörű épületet csak nagyszerű szépsége tette szentté előttem. Hellén csodamű német földön.
Rövid idő múlva azonban a szemem előtt lejátszódó színház láttára a felháborodás lett úrrá bennem.
Pár száz népképviselő volt jelen, akiknek éppen egy fontos gazdasági jelentőségű kérdésben kellett állást foglalniuk. Már az első nap is elegendő volt ahhoz, hogy engem hetekre gondolkodóba ejtsen. A tárgyalás szellemi színvonala már amennyiben azt az összevissza fecsegést egyáltalán meg lehetett érteni valóban nyomasztó "magasságban" mozgott. Néhányan az urak közül nem németül, hanem szláv anyanyelvükön, helyesebben tájszólásukkal beszéltek. Amit addig csak az újságokban olvastam, most saját fülemmel hallhattam: azt a gesztikuláló, mindenféle hangnemben kiáltozó, vadul hullámzó tömeget. amelyben egy izzadó, ártatlan, ősz öreg bácsi igyekszik hol lázas csengetéssel, hol intő szavával a Ház méltóságát biztosítani. Nevetnem kellett.
Néhány héttel később ismét bent voltam a Házban. A kép teljesen megváltozott; alig tudtam ráismerni. A terem kongott az ürességtől. Aludtak benne. Mindössze néhány népképviselő volt a helyén, akik kölcsönösen egymásra ásítoztak. Az egyik közülük szónokolt. A Ház egyik alelnöke volt jelen, aki látható unalommal meredt bele a terem ürességébe. Kételkedni kezdtem. Most már, hacsak valamiképpen is megengedte időm, újra bementem a Házba és figyelmesen szemléltem az eseményeket. Meghallgattam a beszédeket, már amiket meg lehetett érteni, és tanulmányoztam a különböző népei kiválasztottjainak többé-kevésbé intelligens szavait. Így lassanként kialakult a véleményem.
Egy csendes megfigyeléssel eltöltött esztendő elégséges volt ahhoz, hogy erről az intézményről táplált véleményemet teljes mértékben megváltoztassam. Bensőben már nemcsak az elgondolás ausztriai torzszüleménye ellen foglaltam állást, hanem most már magának a parlamentnek a létjogosultságát sem tudtam elismerni. Az osztrák parlament szerencsétlenségét mindeddig a német többség hiányának tulajdonítottam. Ettől kezdve maga az intézmény tűnt fel végzetesnek előttem. A kérdések egész sora vetődött fel bennem.
Tanulmányozni kezdtem a többség határozatán nyugvó demokratikus elvet, mint ennek az intézménynek az alapját De ugyanilyen figyelmet szenteltem azok szellemi és erkölcsi értékeinek, akik a népek kiválasztottjaiként ezt a célt lettek volna hivatva szolgálni.
Egyszerre ismertem meg az intézményt és annak letéteményeseit. Néhány esztendő leforgása alatt plasztikus világossággal bontakozott ki előttem e korszak legjellegzetesebb típusainak egyike: a parlamenti típus. Benyomásom állandó érvényűnek bizonyult. A gyakorlati tényeknek szemléltető tanítása ezúttal is megkímélt engem attól, hogy elsüllyedjek az elmélet posványába.
A mai nyugati demokrácia a marxizmus előhírnöke, amely nélkül ez utóbbi el sem volna képzelhető. Az készíti elő e világpestis számára a talajt, amelyen aztán ez a fertő terjedhet. Külső megnyilvánulási formája: a parlamentarizmus, a piszok és tűz torzszülöttje, amelyből a tűz pillanatnyilag sajnos kialudtnak látszik.
Nem tudok elég hálás lenni sorsomnak, hogy ezt a kérdést Bécsben tanulmányozhattam. Félek ugyanis, hogy Németországban igen gyors és könnyű elhatározásra jutottam volna. Hogyha ezt a "parlamentnek" nevezett nevetséges intézményt először Berlinben ismertem volna meg, akkor talán az ellenkező végletbe esem. Nem minden alap nélkül azoknak az oldalára álltam volna, akik a nép és birodalom üdvét a császári gondolatnak és hatalomnak kizárólagos naggyá tételében látták, így korukkal és az emberekkel szemben mégis idegenül és egyszersmind vakon állottak.
Ausztriában ez teljesen kizárt volt. Itt nem lehetett olyan könnyen egyik hibából a másikba esni. Ha a parlament keveset ért, akkor még sokkal kevesebbet értek a Habsburgok. Itt a parlamentarizmus elvetésével nem nyert minden elintézést, mert "lég nyitva maradt a kérdés: mi következzék ezután? A "Reichsrat" elvetése ugyanis egyedüli kormányzói hatalomként magát a Habsburg házat jelentette volna, ami pedig számomra különösen elviselhetetlen gondolat volt.
Ez a különös eset a probléma alaposabb tanulmányozására késztetett. mint egyébként ilyen fiatal években egyáltalán bekövetkezhetett volna. Mindenekelőtt és leginkább az egyéni felelősség teljes hiánya késztetett gondolkodásra.
Még ha szörnyű következményekkel járó határozatot is hoz a parlament, senki sem vállalja érte a felelősséget, senkinek sem lehet azt a terhére írni, mert ugyan bizony felelősségvállalást jelente, hogyha egy példátlan összeomlás után a kormány lemond? Ha a koalíció összetétele megváltozik? Vagy a parlamentet feloszlatják? Vagy egyáltalán lehet-e az emberek egy állandóan ingadozó többségét kérdőre vonni? Nincsen-e mindennemű felelősség gondolata személyhez kötve?
Vagy lehet-e egy kormány vezetőjét gyakorlatilag felelősségre vonni azokért a tettekért, amelyeknek léte és keresztülvitele kizárólag több ember akaratától és beleegyezésétől függ?
Hiszen lassanként nem is annyira az alkotó és teremtő gondolatok és tervek megvalósításában látják a vezető államférfiak feladatát, hanem sokkal inkább abban a művészetben, amellyel terveik nagyszerűségét a fejbólintó Jánosokkal elhitetik és e réven azok jóakaratú hozzájárulását kikoldulják.
Vajon a rábeszélőképesség éppen úgy az államférfiú kritériuma, mint a nagyvonalú elvek és elhatározások keresztülvitelét biztosító tulajdonságok?
Vajon a vezér alkalmatlanságát bizonyítja, ha nem sikerül a többé-kevésbé tiszta véletlenek segítségével egybegyűjtött hadat egy ideának megnyernie?
És vajon volt-e már egyáltalán olyan eszme, amelyet ez a tömeg megértett volna, mielőtt a siker a kérdéses eszme nagyságát bizonyította?
Vajon minden igazi nagy tett ebben a világban nem egyben a lángész tiltakozása is a tömeg tunyaságával szemben?
Mit tegyen hát az az államférfiú, akinek nem sikerül e banda kegyét tervei számára kihízelegni?
Vesztegesse talán meg őket? Vagy talán polgártársai butasága miatt létkérdésekként felismert feladatok keresztülvitelétől álljon el, vonuljon vissza, vagy pedig maradjon mégis?
Vajon nem következik-e be ilyen esetekben az igazán gerinces ember számára egy megoldhatatlan összeütközés a dolgok felismerése és a tisztessége, helyesebben a becsületes gondolkodásmódja között?
Hol van itt a határ a közzel szembeni kötelesség és. az egyéni becsület kötelezettsége között?
Vajon nem kell-e minden vérbeli vezérnek kikérnie magának azt, hogy ilyen módon politikai "síberré" alacsonyítsák, és viszont megfordítva, nem kell-e minden "síbernek" magát politikai pályára hivatottnak éreznie, mert hiszen a végső felelősség sohasem őt, hanem egy megfoghatatlan tömeget terhel?
Nem vezet-e a mi parlamentáris többségi elvünk a vezéri gondolat teljes lerombolásához?
Vagy talán azt hiszik, hogy a világnak minden alkotása a többség agyában és nem egyesek fejében fogamzott meg?
Hiheti-e bárki is, hogy az emberi kultúrának ezeket az előfeltételeit a jövőben nélkülözhetjük? Nincs-e éppen ellenkezőleg; erre ma nagyobb szükségünk van, mint valaha?
Mialatt a parlamentáris többségi elv elveti az egyén tekintélyét és annak helyére a mindenkori tömeg számát teszi, vétkezik a természet arisztokratikus alapgondolata ellen miközben persze semmi esetre sem szükséges az arisztokratizmust a mi felső tízezrünk mai dekadenciájával azonosítani.
Hogy milyen pusztítást végez ez a modern demokratikus parlamenti uralom, azt a zsidó újságok olvasói feltéve, hogy nem tanultak meg önállóan gondolkozni és mérlegelni csak nehezen tudják elképzelni. Mindenekelőtt ez az oka politikai életünk hihetetlen elposványosodásának és napjaink minden értéktelen jelenségének. Az igazi vezér visszavonul az olyan politikai tevékenységtől, amely legnagyobb részt nem áll alkotó munkából, hanem sokkal inkább a többség kegyeiért való versengésből. Ezzel szemben a kis szellemeknek éppen ez a tevékenység felel meg leginkább, ez részükre a legvonzóbb.
Minél törpébb egy ilyen szatócs szelleme és tudással minél inkább belátja a maga bárgyúságát, annál inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez, amely tőle nem az óriások erejét és zsenialitását követeli, hanem annak fölébe helyezi a félművelt ember tudálékosságát, és az ilyenfajta bölcsességet többre becsüli a periklészi mélységeknél. Emellett egy ilyen fajankót sohasem izgat tetteinek felelőssége. Annál kevésbé lehetnek ilyen gondjai, mert tudja, hogy állampolgári baklövéseinek eredményeként egyik napon így is, úgy is, át kell adnia a helyét egy hasonló "nagy" szellemnek. Ugyanis az is a bomlás tünete, hogy amilyen mértékben csökken az egyesek értéke, éppen olyan mértékben növekszik az államférfiak száma. A parlamenti többség befolyásának növekedésével egyre nő a függési viszony, és kisebbedik az ember, mert amint a nagy lelkek visszautasítják, hogy semmittevők és fecsegők poroszlói legyenek, éppen úgy megfordítva, a többség népképviselői sem gyűlölnek semmit jobban, mint a szellemi fölényt.
Mindig vigasztaló körülmény egy ilyen tanácskozó együttes számára, ha olyan vezért tudnak a maguk élén, akinek a bölcsessége az ő szintjüknek felel meg. Mindenkinek alkalom kínálkozik így szellemi képességei megvillogtatására. Ha Pál valamilyen mesterségre tehetett szert, miért ne lehetne Péter is egyszer mester.
A demokrácia főtulajdonságának, a gyávaságnak felel meg leginkább ez a találmány, amely mindig módot ad az ún. vezérek legnagyobb részének arra, hogy minden fontosabb és döntőbb jelentőségű határozathozatal esetén az ún. többség szoknyája mögé bújhassanak.
Érdemes megfigyelni egy ilyen szélhámost, és látni, hogy miként könyörgi ki gondterhes arccal minden intézkedéshez a többség beleegyezését, aminek révén biztosítja a szükséges cinkostársakat és lerázhatja magáról a felelősséget. Ebben leli magyarázatát azután, hogy az ilyenszerű politikai tevékenység minden tisztességesen gondolkodó férfiú számára gyűlöletes, míg minden gyönge jellem olyan, aki gyáva kutyaként kihúzza magát a személyes felelősség alól és kibúvót keres és kap utána. Hogyha egy nemzet vezetői ilyen gyönge jellemekből állnak, az idővel súlyosan megbosszulja magát. Nem lesz vállalkozó, aki bátor lenne a határozott tettek keresztülvitelére, és mindenkor inkább elviseli a szégyenteljes megvetést, semhogy viselné a felelősséget egyenes, határozott döntésekért.
Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a többség ebben az esetben sem tudja pótolni a nagyságot. A többség nemcsak a butaság, hanem a gyávaság megtestesítője is, és amint száz üresfejű fráter nem tesz ki egy bölcset, úgy nem lehet száz gyávától sem hősies elhatározást vámi.
Minél kisebb aztán az egyes vezér felelőssége, annál inkább meg fog azoknak a száma növekedni, akik bár minden rátermettség nélkül úgy érzik, hogy a nemzet vezéri szolgálatába kell állítaniuk "halhatatlan" erejüket. Alig tudják kivárni, hogy sorra kerüljenek: ott állnak hosszú sorokban, fájdalmasan számoljak az előttük állókat, és szinte kínos pontossággal számolják ki, hogy emberi számítás szerint mikor kerülhetnek sorra. Örömmel üdvözölnek minden változást, minden botrányt, amely megritkítja az előttük állók sorait. Ha valaki mégsem akar tágítani a már bevált állásából, azt szinte a kölcsönös szolidaritás megszegőinek tekintik. Gonosz indulattól vezetve nem nyugszanak, amíg ki nem túrják helyéből és nem bocsátja a köz rendelkezésére állását, hogy aztán az ilyen kimozdított egyhamar vissza se kerülhessen a helyére. Mert az ilyen állásából kitaszított mindjárt ismét megkísérli a vállalkozók soraiba való beférkőzést, hacsak a többiek fokozódó szidalma és ordítása vissza nem rettenti őt.
Ennek az egész állami berendezkedésnek következményeként szinte félelmetes gyorsasággal változnak a legfontosabb állások és tisztségek viselői; olyan következmény, amely gyakran végzetszerű hatással lehet. Mert nemcsak az alkalmatlan és üresfejű esik a változó rendszer áldozatául, hanem még inkább az igazi vezéregyéniség is, akit a sors véletlenül ilyen állásba juttatott. Az ilyen egyéniség ellen ugyanis rögtön egységes frontot képeznek azok, akik nem tartják, nem érzik maguk közül valónak őt, és egész egyszerűen közös ellenségüknek tekintik. Beverik a fejét annak is, aki az emberi nullák közül tehetségével kiválhatnék, és ebben az irányban ösztönük annál erőteljesebb, minél inkább hiányzik ez náluk minden egyéb vonatkozásban.
Ennek a következménye azután a vezető rétegek mind nagyobb arányú szellemi elszegényedése. Mit jelent azonban ez a nemzetre és államra nézve, azt mindenki megállapíthatja, feltéve. hogy nem tartozik ő is a "vezéreknek" ehhez a rendjéhez.
A régi Ausztriában immár legjellegzetesebb változatában tenyésztődött ki az ilyen parlamentáris kormányforma.
A miniszterelnököt ugyan a császár nevezte ki, de ez a kinevezés a parlamenti akarat végrehajtását jelentette. Az egyes miniszteri tárcákért folytatott alkudozás azonban mára "tiszta nyugati demokrácia" szellemében történt. Az egyes személyiségek olyan gyors egymásutánban váltották fel egymást, hogy ez már szinte hajtóvadászat jellegét öltötte magára. Ennek megfelelően csökkent az értéke ezeknek az "államférfiaknak", míg végre csak az a kis parlamenti "síber"-típus maradt meg, amelyiknek az értékmérője csupán a koalícióknak, e legkisebb stílű politikai üzletkötéseknek keresztülvitelében mutatkozó tehetségében rejlett.
Ilyen módon a bécsi iskola a legnagyszerűbb tanulmányokat nyújtotta.
Érthető érdeklődéssel vontam párhuzamot ezeknek a népképviselőknek a tudása és szellemi képessége, valamint az általuk vállalt feladatok között. Természetesen, foglalkoznom kellett ezeknek a "kiválasztottak"-nak a szellemi színvonalával, és vizsgálódásom akarva, nem akarva arra késztetett, hogy nyilvános életünk e nagyszerű példányainak az előéletét is tanulmányozzam. Az a mód, amellyel ezek az urak szolgálatukat a haza javára fordították, tehát tevékenységük technikája is megérdemelte ezt az alapos vizsgálatot.
Minél mélyebbre hatolt az ember a belső viszonyok tanulmányozásában és minél élesebb tárgyilagossággal vizsgált egyeseket és tárgyi alapokat, annál szomorúbb lett a parlamenti élet összképe. Ez a megállapítás nagyon is figyelemre méltó olyan intézménnyel szemben, amelyik minden alkalommal a tárgyilagosságra, mint egyetlen igazi alapra hivatkozik. Ha az ember ezeket az urakat és salamoni ítéletük törvényeit vizsgálja, csodálkozik az eredményen.
Egyetlen elv sincs, amely tárgyilagosan szemlélve annyira helytelen lenne, mint a parlamentáris kormányzás elve.
Eltekintve attól, hogy milyen körülmények között és mily módon történik ezeknek a népképviselő uraknak a megválasztása, és hogyan kerülnek ezek az urak tisztségükbe és új méltóságukba, mindenki előtt világos, hogy csak a legritkább esetekben és csak egy kis töredéknél lehet szó általános óhaj és szükség teljesüléséről. A nagy tömegek politikai iskolázottsága sokkal alacsonyabb színvonalon áll, semhogy maguk tudnák megszabni általános politikai világnézetük irányát, és ki tudnák választani az azok megvalósítására hivatott megfelelő személyeket.
Amit általában "közvélemény"-ként szoktunk megjelölni, az csak a legritkább esetben nyugszik egyesek egyéni tapasztalatain és ismeretein, hanem legnagyobbrészt, sajnos, a legerőszakosabb és legkíméletlenebb "felvilágosítás" eredményeként jelentkező elgondoláson.
Amint a felekezeti hovatartozás csak nevelés eredménye, és az emberben csak a vallásosság szükséglete jelentkezik élő valóságként, éppen úgy a nagy tömegek politikai gondolkodásmódja is gyakran egészen hihetetlenül kitartó és alapos lelki és szellemi megdolgozás eredménye.
E politikai nevelés oroszlánrésze amelyet ebben az esetben a propaganda szóval fejezhetünk ki legtalálóbban a sajtót illeti. Az gondoskodik elsősorban erről a "felvilágosító" munkáról, és ezzel mintegy a felnőttek iskoláját teremti meg. De ez a nevelési eszköz nem az állam kezében, hanem részben igen értéktelen erők hatalmában van. Éppen Bécsben, még mint fiatal embernek nyílt nagyon jó alkalmam ennek a tömegnevelő eszköznek a tulajdonosait és szellemi gyárosait megismerni. Csodálkoznom kellett azon, hogy milyen gyorsan sikerült egy államban ennek a legátkozottabb nagyhatalomnak egy bizonyos gondolkodásmódot teremteni, amelyik pedig a mindenkori valódi kívánságok és nézetek tökéletes meghamisítását jelentette. Rövid idő alatt nevetséges dolgokat nagy jelentőségű állami aktusokká fújtak fel, máskor viszont életbevágóan fontos problémákat a feledés homályába borítottak, helyesebben egyszerűen kiloptak a tömegek emlékezetéből.
Így sikerült néhány hét alatt a semmiből nevet elővarázsolni, e név viselőjének a nagy nyilvánosság reménységét biztosítani, részére olyan népszerűséget teremteni, amilyen igazán nagy jelentőségű férfiaknak egész életükben nem jutott osztályrészül. Míg egyfelől így bukkantak fel soha nem hallott nevek, másfelől a nyilvános és állami élet kipróbált egyéniségei legjobb egészségük mellett egyszerűen meghaltak a világ számára, vagy pedig olyan vádaskodásokkal illették, amelyekkel lehetetlenné tették őket. Behatóan tanulmányozni kell azt a szörnyű zsidó aknamunkát, amellyel tisztességes embereket rántanak a szennybe és a pocsolyába, hogy értékelni tudjuk e sajtókalózok veszedelmes működését.
Nincsen az a piszkos eszköz, amihez az ilyen szellemi rablólovag ne folyamodnék, ha céljai eléréséről van szó. Beférkőzik a legtitkosabb családi rejtekbe, nem nyugszik, amíg csak egyetlen vékonyka esetre nem bukkan, amelynek segítségével meghurcolhatja szerencsétlen áldozatát. Ha pedig sem a nyilvános, sem a családi életben nem talál még nagyítóüveggel sem kivetnivalót, akkor egyszerűen a megrágalmazás módszeréhez folyamodik. Nemcsak azért, mert tudja, hogy az ezerszer visszavont rágalomból is mindig visszamarad valami a meghurcolt hátrányára, de különösen azért, mert a százszoros ismétlés következtében amelyhez mindig talál cinkostársakat, az áldozatnak még védekeznie is szinte lehetetlenség.
Mindezt az "újságírói kötelesség" fehér tógájában teszik. Ez a banda gyártja legnagyobbrészt azt a "közvélemény"-t is, amelyből a parlamentarizmus burjánzik ki. Ennek a fejlődésnek a szemléltetése és hazug valószínűtlenségének a bemutatása köteteket venne igénybe. De hogyha mindettől eltekintünk és csak a tényleges terméket és tevékenységet figyeljük, akkor már az is elég ahhoz, hogy még a legvakonhívőbb előtt is fellebbentse a fátyolt az intézmény ésszerűtlenségéről. Ezt az ésszerűtlen és egyben veszélyes tévedést legjobban akkor érthetjük meg, hogyha a későbbiekben a demokratikus parlamentarizmust az igazi germán demokráciával hasonlítjuk össze.
A demokratikus parlament legfőbb sajátsága abban rejlik, hogy bizonyos számú, mondjuk ötszáz férfiút, vagy az utóbbi időben asszonyt is, válasszanak, akiket azután mindenben döntő szó illet; mert igaz ugyan, hogy van kormány is, amely kifelé az állami tevékenység irányítását végzi, de ez csak látszat. A valóságban a kormány egyetlen lépést sem tehet a képviselőegyüttes engedélye nélkül. Éppen ezért nem is lehet semmiért felelőssé tenni, mert a döntés joga a parlament többségét illeti. A kormány így semmi egyéb, mint a többség akaratának a végrehajtója. Politikai képessége pedig tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy miként tudja magát a többség akaratához idomítani, vagy pedig a többséget a saját akarata szerint befolyásolni. Ez a körülmény a kormányt a tényleges kormányzat magasságából a többség koldusává alacsonyítja. Legfontosabb feladata tulajdonképpen a többség jóakaratának esetről esetre való biztosítása, vagy pedig egy alkalmasabb és inkább befolyásolható többség megteremtése. Ha ez sikerül, akkor meghosszabbította életét; ha nem: mehet. Munkatervének helyessége ebből a szempontból éppenséggel semmi szerepet sem játszik.
Ezáltal megszűnik minden felelőssége is. Hogy mihez vezet ez az út, arra könnyen rájöhetünk, ha meggondoljuk, hogy a megválasztott ötszáz népképviselő összetétele az egyesek hivatása vagy képességei szerint éppen olyan egyenetlen, mint sivár képet mutat. Mert ne higgye senki, hogy a nemzetnek ezek a kiválasztottjai egyben szellemi és értelmi kiválasztottak is! Remélhetőleg nem gondolja senki, hogy ennek a minden egyéb, mint szellemdús választói tömegnek a szavazócédulái nyomán az államférfiak százai nőnek ki. Egyáltalán az ember nem tudja eléggé elítélni azt a balga hiedelmet, hogy az általános választásokból zsenik születnek. Elsősorban is egy-egy nemzet számára csak nagy, szent időkben adódik egy-egy igazi államférfiú, de semmi szín alatt sem száz és még több egyszerre; másodsorban a tömeg szinte ösztönszerűleg idegenkedik a lángelméktől. Előbb megy át a teve a tű fokán, semmint egy választás felfedezzen egy igazi nagy férfit.
Az. aki az általános átlag fölé emelkedik, a világtörténelem folyamán mindig személyesen szokott jelentkezni.
Így azonban több mint ötszáz szerény képességű ember határoz a nemzet legfontosabb kérdéseiben, állít össze kormányokat, amelyeknek azután minden esetben és minden különösebb kérdésben a gyülekezet hozzájárulását kell kikérnie, tehát röviden azt mondhatjuk, hogy valójában ötszáz ember csinálja a politikát. Úgy is néz az ki.
De ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk is ezeknek a népképviselőknek a zsenialitását, meg kell gondolnunk, hogy milyen különböző kérdések és ezeknek mennyire különféle területen mozgó megoldása és döntése vár elintézésre, akkor megállapíthatjuk hogy mennyire méltatlan egy ilyen kormányzati rendszer, amely a döntés jogát emberek sokadalmára bízza. Olyan együttesre, amelyből csak egy csekély töredéknek van tudáson és tapasztalaton alapuló fogalma az éppen szőnyegre kerülő ügyekre vonatkozólag. A legfontosabb gazdasági kérdések olyan fórum elé kerülnek, amelyeknek tagjai csak egy tized részben rendelkeznek gazdasági előképzettséggel. Ez pedig nem jelent egyebet, mint a döntést olyan emberekre bízni, akiknek ehhez minden feltételük teljesen hiányzik.
Így van ez azonban minden más kérdésben is. Mindig a tudatlanok és tehetetlenek többségét illeti a döntés; azt a többséget, amelynek összetétele változatlan marad, mialatt a tárgyalás alá kerülő kérdések az életnek majdnem minden területéről kerülnek szőnyegre, miért is a döntés jogát gyakorló népképviselők állandó változása is szükséges lenne. Teljesen indokolatlan állapot az, hogy a közlekedési kérdésekben ugyanazok határozzanak, akik a magas politika kérdéseit eldöntik. Ezeknek a népképviselőknek egyetemes lángelméknek kellene lenniük. Sajnos, legtöbbször egyáltalán nem nagy koponyákról van szó, hanem korlátolt, beképzelt, pöffeszkedő dilettánsokról, a szellemi világ e legundorítóbb fajtájához tartozókról. Ehhez járul az az érthetetlen könnyelműség is, amellyel ezek az urak olyan dolgokról beszélnek és tárgyalnak, amelyek még a legnagyobb szellemóriásoknak is gondos mérlegelést tennének szükségessé. A nemzet jövőjét érintő nagy fontosságú határozatokat hoznak olyan könnyedén, mintha a tárgyalóasztalon egy kedélyes tarokkparti folynék, és nem pedig egy nemzet léte függne azoktól.
Igazságtalanság lenne azt hinni, hogy az ilyen parlament minden egyes képviselő tagja már önmagában ennyire kevés felelősségérzettel rendelkezne. Nem. Semmi esetre sem.
Mialatt azonban a rendszer az egyest arra kényszeríti, hogy olyan kérdésekben foglaljon állást, amelyekhez egyáltalán nem ért, lassanként megöli a jellemet is. Senkiben nem lesz bátorság annak kijelentésére: "Uram, én azt hiszem, hogy mi ehhez az ügyhöz nem értünk, én legalábbis semmi esetre sem értek. " (Egyébként ez is keveset változtatna a dolgon, mert nemcsak hogy nem értenék meg a becsületes nyíltságnak ezt a módját, de nem is engednék egy ilyen becsületes szamár miatt az egész játékot felborítani. ) Aki azonban az embereket ismeri, az tisztában van azzal, hogy egy ilyen kitűnő társaságban senki nem akar a legbutább lenni, annál kevésbé, mert bizonyos körökben a becsületesség egyet jelent a butasággal.
Így azután, ha egy alapjában véve becsületes képviselő kerül a parlamentbe, idővel kénytelen maga is együtt ordítani a farkasokkal. Már az a meggondolás, hogy egyetlen embernek az ellenkezése az egészen mit sem változtat, megöl minden Jóindulatú elhatározást. Lassanként bebeszéli magának, hogy ő személy szerint távolról sem a legrosszabb és hogy az ő együttműködése talán sok rossz megakadályozását jelentheti.
Felvetődhet az ellenvetés: lehet, hogy az egyes képviselő ehhez vagy ahhoz a kérdéshez nem ért, de viszont az ő állásfoglalása a politikáját irányító frakció megbeszélésének a tárgyát képezi, melynek megvannak a maga külön szakosztályai, amelyek szakértőik útján kellőképpen tájékozottak.
Első látszatra ez tényleg így is van. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért kell ötszáz embert választani, ha egyébként is csak néhányan rendelkeznek a legfontosabb közérdekű kérdésekben való állásfoglaláshoz szükséges tudással. Itt van a kérdés lényege.
A mai demokratikus parlamentarizmusunknak nem is célja, hogy a bölcsek együttesét teremtse meg, hanem sokkal inkább az, hogy függési viszonyban lévő szellemi senkiket hozzon össze, akiknek bizonyos irányban való vezetése annál könnyebb lesz, minél nagyobb az egyes személyek korlátoltsága. Csak így lehet mai értelemben vett pártpolitikát folytatni, és csak így lehetséges, hogy a tulajdonképpeni főmozgató mindig a háttérben maradjon anélkül, hogy őt valamikor is felelősségre lehessen vonni. Ha a nemzetre bármilyen káros határozatot hoznak is, azt nem egy mindenkitől ismert személy rovására írják, hanem egy egész frakció terhére.
Ez minden gyakorlati felelősség kikapcsolásához vezet, mert a felelősség csak egyes személyek kötelezettségében állhat, nem parlamenti testületben.
Ez a rendszer csak a leghazugabb sötét bujkálónak lehet kedves és értékes, egyenes jellemű, becsületes és egyéni felelősséget vállalni hajlandó egyén csak gyűlölheti azt.
Ezért vált az ilyen demokrácia annak a fajnak az eszközévé, amely a maga belső célkitűzéseit most és a jövőben is mindenkor rejtegetni kénytelen. Csak a zsidó becsülheti azt az intézményt, amely éppen olyan kétszínű és hazug, mint ő maga.
Homlokegyenest ellenkezik ezzel a tevékenységéért és mulasztásaiért teljes felelősséggel tartozó vezér szabad választásának germán demokráciája, amelyben a többséget nem szavaztatják meg egyes kérdésekről, hanem azt csak egyetlen személy választási joga illeti meg, azé a személyé, aki aztán vagyonával és életével felel határozataiért.
Arra az ellenvetésre, hogy ilyen körülmények között nehezen akad valaki, aki ilyen nagy esélyű és felelősségű feladatra vállalkoznék, csak egyet lehet felelni:
Hála Istennek, hiszen éppen ebben rejlik a germán demokrácia hatalmas jelentősége, hogy nem juthat mindjárt a legelső méltatlan, könyöklő és erkölcsi gyáva kerülő utakon a néptársak kormányára, hanem már a felelősség nagysága is visszariaszthatja a tudatlanokat és gyöngéket.
De ha egy ilyen ember mégis a polcra merészkednék, akkor könnyebb őt felelősségre vonni és kímélet nélkül eljárni e gyáva kutya ellen, mondván: hátrább az agarakkal, te bemocskolod a lépcsőket. A történelem panteonjához vezető lépcsőzet nem illeti meg az alattomosokat, hanem csak a hősöket. A bécsi parlament látogatása két év után erre a meggyőződésre juttatott. Azután már nem jártam be.
A parlamenti kormányzás volt legfőbb oka a régi Habsburg állam évről évre való gyengülésének. Minél inkább megtörte működésével a németség előjogait, annál inkább beleesett a nemzetiségek egymás elleni kijátszásának rendszerébe. Magában a birodalmi tanácsban ez mindig a németség és ezzel egyidejűleg a birodalmi egység rovására esett, s az évszázadfordulón már mindenki előtt világossá vált, hogy a Monarchia vonzóereje nem képes megküzdeni az egyes nemzetiségek széthúzó törekvéseivel. Ellenkezőleg!
Minél szerényebbek voltak az eszközök, amelyeket az állam a saját fenntartása érdekében használt, annál nagyobb volt a birodalom egységének semmibe vétele. Nemcsak Magyarországon, hanem az egyes szláv tartományokban is olyan kevés együttérzés volt tapasztalható a közös Monarchiával szemben, hogy annak gyöngeségében semmi esetre sem látták a saját szégyenüket is, inkább örültek a bekövetkező öregség e jelének, és inkább halálát, semmint gyógyulását remélték.
A teljes összeomlást a parlamentben gyalázatos meghunyászkodással és minden zsarolásnak a németség számlájára való kielégítésével, az országban pedig az egyes népeknek egymás elleni kijátszásával egyelőre megakadályozták. Az általános fejlődés iránya határozottan németellenes volt, különösen mióta Ferenc Ferdinánd lett a trónörökös, akitől kezdve a felülről lefelé való csehesítés tervszerűvé vált. A kettős Monarchiának ez a jövendő uralkodója minden elképzelhető eszközzel előmozdította, de legalább is fedezte az elnémettelenítést. Tiszta német helységeket toltak át az állami hivatalnoki kar felhasználásával a vegyes nyelvű veszélyzónába. Magában Alsó-Ausztriában is egyre fokozódó gyorsasággal indult meg ez a folyamat, és Bécs már sok cseh szemében, mint legnagyobb városuk szerepelt.
Ennek a Habsburgnak, akinek családja úgyszólván csak csehül beszélt (felesége, akit mint cseh grófnőt morganatikus házasságkötés útján vett nőül, olyan körből származott, akinek németgyűlölete családi hagyományt képezett), az volt a vezérlő gondolata, hogy Közép-Európában fokozatosan egy szláv államot alakít ki, amely az ortodox Oroszországgal szembeni védekezésképpen szigorúan katolikus alapokon nyugodnék. Ezáltal, amint az a Habsburgoknál nagyon gyakran előfordult, a vallást megint tisztán politikai gondolat szolgálatába állították, éspedig olyan gondolatnak a szolgálatába, amely legalábbis német történelmi szempontból nézve szerencsétlen volt.
Az eredmény sok tekintetben több volt mint szomorú.
A Habsburg ház trónját, Róma pedig egy nagy államot veszített el.
Mialatt a korona a vallási momentumokat is a maga politikai célkitűzéseinek szolgálatába állította, egy olyan mozgalmat keltett életre, amellyel természetesen maga sem számolt.
A régi Monarchiában élő németség minden eszközzel való visszaszorításának kísérlete mintegy válaszul megteremtette Ausztriában a nagynémet mozgalmat.
A nyolcvanas években a zsidó alapokon nyugvó manchesteri liberalizmus a Monarchiában elérte, talán túl is haladta fejlődésének csúcspontját. Az általa kiváltott ellenhatás, mint általában mindenütt, a régi Ausztriában elsősorban nem szociális, hanem nemzeti szempontból nőtt ki. A létfenntartási ösztön a németséget erősebb önvédelmi harcra késztette. Csak másodsorban kezdtek a gazdasági elgondolások is befolyást gyakorolni. Így bontakozott ki az általános politikai zűrzavarból két pártképződmény, amelyik közül az egyik inkább nemzeti, a másik inkább szociális irányban haladt, de mindkettő nagyon értékes és tanulságos volt a jövőre nézve.
Az 1866-os háború nyomasztó vége a megtorlás gondolatát oltotta a Habsburg házba. Kizárólag Miksa mexikói császár halála akinek szerencsétlen expedíciójáért a felelősséget elsősorban III. Napóleonra hárították, és akinek a franciák részéről történt cserbenhagyása általános felháborodást keltett akadályozta meg a szorosabb együttműködést Franciaországgal. A Habsburg ház akkoriban mégis lesben állott. Ha az 187071. évi háború nem lett volna olyan szinte egyedülálló diadalmenet, a bécsi udvar minden bizonnyal megkísérelte volna a Sadowáért való bosszú véres játékát. Amikor azonban a harcterekről az első csodálatos, szinte hihetetlen és mégis igaz győzelmi hírek megérkeztek, a "minden uralkodók legbölcsebbje" felismerte, hogy erre nem alkalmas a pillanat, és így jó arcot mutatott a rossz játékhoz.
E két évnek hősi küzdelme egy még sokkal hatalmasabb csodát is teremtett; mert a Habsburgok irányváltozása sohasem jelentett belső őszinteséget, hanem a körülmények kényszerítő hatását. Ezzel szemben a régi Ostmark német népét a győzelmi mámor magával ragadta és mélységes érzéssel látta apái álmának nagyszerű megvalósulását.
Mert ne ámítsa magát senki! Az igazán német érzelmű osztrák Königgrätzben a birodalom újjáteremtésének éppen olyan tragikus, mint szükséges velejáróját ismerte fel. Az osztrák németség éppen a saját testén tapasztalta legalaposabban, hogy a Habsburg ház történelmi küldetését befejezte, és hogy az új birodalom csak azt koronázhatja császárává, aki a maga hősi egyéniségével méltó a "Rajna koronájához". Különösen hálásak lehetünk a sorsnak azért, hogy erre a dicsőségre éppen olyan uralkodóházat szemelhetett ki, amely a nemzeti elesettség idején Nagy Frigyes személyében már megajándékozta a nemzetet a megújhodás útját jelző lángoszloppal.
A nagy háború után, midőn a Habsburg ház végső elhatározással a szlávosító politika végcéljaként a kettős monarchia veszedelmes németségének (amelynek belső világnézete már nem lehetett kétséges) lassú, de kérlelhetetlen kiirtására határozta el magát, akkor ennek a halálraítélt népnek az ellenállása olyan módon robbant ki, amilyenre az újabbkori német történelemben nem volt még példa. Első ízben lettek rebellissé a nemzeti és hazafias gondolkodású férfiak. Rebellisek voltak. Óh, nem a nemzettel, nem az állammal szemben, hanem a kormányzásnak olyan módjával szemben, amelynek, felfogásuk szerint, népük elsorvasztásához kellett vezetnie.
Az újabb német történelem idején először vált el egymástól a megszokott dinasztikus hazafiasság és a nemzeti alapon álló haza és fajszeretet.
Az 1890-es évek ausztriai nagynémet mozgalmáé az érdem azért az egyenes és nyílt megállapításért, hogy az államhatalom csak akkor igényelhet tiszteletet és védelmet, ha a nép érdekének megfelel, vagy legalábbis nem ártalmas arra.
Az államhatalom nem lehet öncél, mert ha az lehetne, akkor ennek a világnak minden erőszakossága szent és sérthetetlen volna.
Ha az államhatalom segítségével egy népet a tönk szélére juttattak, akkor az ilyen nép fiainak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a forradalom.
Azt a kérdést azonban, hogy mikor jön el ennek az ideje, nem elméleti viták, hanem az erő és az eredmény dönti el.
Minthogy a még rossz és a nép érdekeit ezerszer is eláruló kormányhatalom is igénybe veszi saját érdekében az államtekintélyt, a faji létfenntartás ösztönének a szabadság és függetlenség kivívása érdekében ugyanazokkal a fegyverekkel szabad harcolnia, mint amelyekkel az ellenfél igyekszik önmagát fenntartani. Legális fegyverekkel kell harcolnia mindaddig, amíg a megdöntendő uralom is ezeket használja, de nem szabad visszariadni az illegális fegyverektől sem, ha az elnyomó is ilyenekkel harcol.
Általában azonban nem szabad elfelejteni, hogy az emberi lét legfontosabb célja nem egy államnak, még kevésbé egy kormánynak a fenntartása, hanem a fajfenntartás kell, hogy legyen. Ha tehát ezt fenyegeti veszély, akkor a törvényesség kérdése csak alárendelt szerepet játszik. Ebben az esetben, ha az uralkodó hatalom ezerszer is "törvényes" eszközöket használ tevékenységéhez, az elnyomottak létfenntartási ösztöne legteljesebb jogot ad bármilyen fegyver használatára.
Csakis e gondolat felismerésében gyökereznek a birodalom népeinek belső és külső elnyomatása elleni szabadságharcai, azok a küzdelmek, amelyek oly hatalmas szerepet játszottak a történelemben.
Az emberi jogok megtörik az állami jogokat. Ha azonban egy nép az emberi jogokért folytatott harcában elbukik, akkor ez azt jelenti, hogy a sors mérlegén könnyűnek bizonyult e földön való fennmaradásra. Mert aki nem hajlandó vagy nem képes a létért küzdeni, annak a végzete a földön egy igazságos, eleve elhatározás szerint beteljesült.
Ez a világ nem a gyáva népek világa!
Hogy a zsarnokságnak mily könnyű az úgynevezett "törvényesség" köpenyét magára ölteni, azt a legtisztábban és legnyomatékosabban éppen Ausztria példája mutatja. A törvényes államhatalom ebben az időben a német többséggel rendelkező parlament németellenes talajában és az éppen annyira németellenes uralkodóházban gyökerezett. Ebben a két tényezőben testesült meg az egész államtekintély (hatalom). Balgaság lett volna e helyről vámi a német-osztrák nép sorsának a jobbrafordulását. Az egyetlen lehetséges "törvényes" út és az államhatalomnak imádói szerint ezzel minden ellenállás minthogy ez törvényes eszközökkel keresztülvihető nem volt elvetendő lett volna. Ez viszont a német népnek szükségszerű és rövid időn belül bekövetkező megsemmisítését jelentette volna. Valójában azonban ettől a sorstól csak ennek az államnak az összeomlása mentette meg a németséget.
A rövidlátó teoretikus természetesen sokkal inkább halna meg saját elméletéért, mint népéért.
Miután az emberek előbb megalkotnak bizonyos törvényeket, úgy képzelik, hogy később ők vannak a törvény kedvéért. E balga felfogással való leszámolás Ausztria akkori nagynémet mozgalmának érdeme. Miközben a Habsburgok minden eszközzel megkísérelték a németség elnyomását, ez a párt kíméletlenül nekirontott a "felséges uralkodóház"-nak. Ez a párt volt az, amelyik elsőnek vette bonckés alá ezt az elposhadt államot, és nyitotta ki százezrek szemét. Övék az érdem azért is, hogy a hazaszeretet nagyszerű fogalmát kiszabadították a gyászos emlékű uralkodóház ölelő karjaiból. Fellépésük első idejében rendkívül nagy volt követőik száma, szinte lavinaszerűen mindent elsöpréssel fenyegettek. Sajnos, a siker nem volt tartós. Amikor Bécsbe jöttem, ezt a mozgalmat a közben hatalomra jutott keresztényszocialista párt régen túlszárnyalta és majdnem a jelentéktelenség homályába taszította.
A nagynémet mozgalom emelkedésének és hanyatlásának, másrészt a keresztényszocialista párt hatalmas előretörésének egész folyamata klasszikus és mély jelentőségű tanulmány volt számomra.
Bécsbe érkezésemkor minden együttérzésem a nagynémet mozgalomé volt. Az a bátorság, amellyel a parlamentben "Éljenek a Hohenzollerek!" kiáltás elhangzott, éppúgy imponált nekem, mint ahogy örültem annak, hogy ők magukat a német birodalom átmenetileg elválasztott alkotórészének tekintették, és egy pillanatig sem feledkeztek meg arról, hogy ezt a körülményt nyilvánosan is kifejezésre juttassák. Népünk megmentéséhez vezető egyetlen útnak tetszett az, hogy a németséget érintő minden kérdésben kímélet nélkül színt vallottak és sohasem alkudoztak; az a körülmény viszont, hogy ez a mozgalom ilyen csodálatos felvirágzás után oly nagyon lehanyatlott, érthetetlen volt előttem. Még kevésbé volt érthető azonban az, hogy a keresztényszocialista párt abban az időben hatalma csúcspontján állott.
Miközben én e két mozgalom összehasonlításához fogtam, itt is a véletlen tette lehetővé számomra szomorú helyzetem következtében igen rövid idő alatt a rejtély megfejtését.
A dolgok mérlegelését annál a két embernél kezdem. akik e két párt vezetői és alapítóiként tekinthetők: Georg Schönerernél és dr. Karl Luegernél.
Emberi szempontból mindkettő messze kimagaslik az ún. parlamenti jelenségek köréből. Az általános politikai korrupció mocsarában mindkettőnek az élete tiszta és érintetlen maradt. Személyes szimpátiám elsősorban mégis a nagynémet
Schönerert illette, hogy csak később, lassan forduljon a keresztényszocialista vezér felé is.
Képességüket tekintve az elvi kérdések tekintetében már akkor Schönerert tartottam a jobb és alaposabb gondolkodónak. Tisztábban és világosabban látta, mint bárki más, az osztrák állam kényszerű végét. Hogyha a Habsburg monarchiával szembeni figyelmeztetéseit, különösen a Német Birodalomban, jobban megszívlelték volna, a Németországot egész Európával szembeállító világháború szerencsétlensége sohasem következett volna be.
Amennyire ismerte azonban Schönerer a problémákat belső valóságukban. éppen annyira tévedett az emberekben. Dr. Lueger ereje pedig ezzel szemben éppen emberismeretében rejlett.
Ritka emberismerő volt ez a férfiú, aki különösen attól óvakodott, hogy az embereket jobbaknak lássa, mint amilyenek. Éppen ezért ő inkább az élet gyakorlati jelentőségeivel számolt, míg Schönerernek ehhez kevés érzéke volt. Mindaz, amit ez a nagynémet gondolt, elméletileg helyes volt, de hiányzott az erő és a megértés ahhoz, hogy mindazt az elméleti tudást a nagy tömegek, a nép széles rétegei számára megfelelő formában hozzáférhetővé is tegye. Éppen ezért minden meglátása, bár látnoki bölcsesség volt, sohasem válhatott gyakorlati valósággá.
Az emberismeretnek ez a kétségtelen hiánya hovatovább mind a mozgalom, mind az ősi intézmények megítélésében nagy tévedéshez vezetett.
Schönerer végre belátta, hogy itt világnézeti kérdésekről van szó, azt már azonban nem értette meg, hogy az ilyen, szinte vallási meggyőződések képviseletére csak a nép széles rétegei alkalmasak.
Sajnos, csak igen kis mértékben vette észre az ún. "polgári" elemek harci kedvének rendkívüli korlátoltságát is, márpedig ezek a körök gazdasági helyzetük következtében félnek az igen nagy veszteségektől, s így tartózkodóbbak.
Minden világnézetnek csak akkor lehet kilátása a győzelemre, hogyha az új tanok képviseletét és terjesztését széles tömegek vállalják és készek azokért harcolni is.
Az alacsonyabb néprétegek jelentőségének és értékének félreismeréséből fakadt Schönerernek a szociális kérdések terén tanúsított teljesen elégtelen felfogása. Schönerernek mindebben ellentéte volt dr. Lueger.
Alapos emberismerete lehetővé tette számára az erőviszonyok helyes megítélését s ez a körülmény megőrizte a meglevő intézmények túlságos lebecsülésétől is, sőt ezeket részben segítőeszközül használta fel céljai eléréséhez. . Alaposan megértette azt is, hogy a felső polgári rétegek harci ereje a mostani időkben nagyon csekély és elégtelen volt egy nagy mozgalom céljának a kiharcolásához. Éppen ezért politikai tevékenységének fő súlyát azoknak a rétegeknek a megnyerésére fordította, amelyeknek léte forgott veszélyben s amelyeknek harci kedve emiatt inkább fokozódott, semmint csökkent volna. Éppen így igyekezett kihasználni a meglévő hatalmi eszközöket, hatalmas intézményeket, hogy ezekből a régi erőforrásokból minél több lehetőséget biztosítson saját mozgalma számára.
Új pártját tehát elsősorban a létében veszélyeztetett középosztályra alapozta és ezáltal áldozatkész és szívós harci erőt jelentő, kitartó tábort biztosított magának.
A katolikus egyházzal végtelenül okosan kiépített viszonya rövid idő alatt biztosította számára a fiatal papság oly nagymértékű támogatását, hogy a régi klerikális párt kénytelen volt a harci területeket feladni, vagy pedig bölcsen az új párthoz csatlakozni, hogy lassan ismét újabb és újabb pozíciókat nyerjen.
Ha mindezt ennek az embernek ugyancsak jellemző egyéniségével magyarázzuk, nagy igazságtalanság történnék vele. Benne ugyanis az okos taktikus mellett a lángeszű, igazán nagy reformátor tulajdonságai is megvoltak. Ennek természetesen határt szabtak a meglevő lehetőségek és saját egyéni képességei.
Határtalanul nagy gyakorlati cél lebegett ez előtt az ember előtt. Bécset akarta bevenni.
Bécs volt a Monarchia szíve. Ebből a városból lövellt ki az utolsó életsugár a korhadt birodalom beteges és elvénhedt testébe. Minél egészségesebb a szív, annál lüktetőbb újjászületést biztosíthat a test számára. Elvileg helyes gondolat, amely azonban csak meghatározott, korlátolt ideig érvényesülhet.
Amit ez a polgármester Bécs városa érdekében tett, az a szó legteljesebb értelmében halhatatlan; a Monarchiát azonban ezzel már megmenteni nem tudta. Késő volt.
Ellenlábasa, Schönerer ezt világosabban látta. Amibe dr. Lueger gyakorlatilag belefogott, az csodálatos módon sikerült; amit azonban tőle remélt, az elmaradt. Amit viszont Schönerer akart, nem sikerült, amitől félt, az sajnos, borzalmas módon bekövetkezett. E két ember így sem érte el távolabbi célját. Dr. Lueger nem tudta Ausztriát megmenteni, Schönerer pedig nem tudta a német népet a pusztulástól megóvni.
Nagyon tanulságos napjainkban e két párt sikertelenségét tanulmányoznunk. Különösen célszerű ez barátaim számára, mert sok ponton a mai körülmények hasonlítanak az akkoriakhoz. Sok hibától tudjuk megóvni magunkat, olyanoktól, amelyek akkor az egyik mozgalom végét és egy másiknak eredménytelenségét idézték elő.
Az ausztriai nagynémet mozgalom összeomlásának véleményem szerint három oka van.
Először is a szociális kérdések jelentőségének fel nem ismerése egy új és alapjában forradalmi pártban.
Minthogy Schönerer és követői elsősorban a polgárság rétegeit igyekeztek megnyerni, az eredmény csak nagyon gyönge és szerény lehetett.
A német polgárság, különösen magasabb köreiben egyedeiben talán öntudatlanul szinte a formális önmegtagadásig pacifista, hogyha a nemzet vagy az állam belső ügyeiről van szó. Jó időkben, vagyis ebben az esetben jó kormány idején ilyen gondolkodásmód az államra nézve e rétegeknek a részéről rendkívül nagy értéket jelent; rossz uralom idején azonban egyenesen veszélyes. A nagynémet mozgalomnak már csak a valóban komoly harc keresztülvitele érdekében is a tömegek megnyerését kellett volna céljául kitűznie. Az a körülmény, hogy ezt nem tette, eleve megfosztotta attól a kezdő lendülettől, amelyre egy ilyen mozgalomnak szüksége van, ha nem akar idő előtt meggyengülni.
Ha azonban ezt az alaptételt kezdetben elmulasztja, akkor az új párt még a lehetőségét is nélkülözi annak, hogy az elmulasztottat később jóvátegye. Mérsékelt polgári elemek nagy tömegének a felvétele esetén a mozgalom ezekhez fog alkalmazkodni, és így még kilátás sem lehet arra, hogy a nép széles rétegeiből számításra méltó erőkre tegyen szert. A többé-kevésbé majdnem vallásos és áldozatkészséget feltételező hit elvész, hogy helyet adjon egy "pozitív" együttműködésre való törekvésnek, amely nem jelent semmi mást, mint a harc élének letompítását és végül hátrányos békekötést.
Ez lett a sorsa a nagynémet mozgalomnak is azért, mert elejétől fogva nem helyezett súlyt a széles rétegek megnyerésére. Ezért lett "polgári, előkelő és mérsékelten radikális". Pusztulásának második oka ebből a hibából fejlődött ki.
Az ausztriai németség helyzete a nagynémet mozgalom megindulásának idején már kétségbeejtő volt. A parlament évről évre mindinkább a német nép lassú megsemmisítésének eszközévé vált. A tizenkettedik órában minden megtett mentési kísérlet csak ennek az intézménynek a megszűntetésén keresztül lehetett volna bármily kis mértékben is eredményes.
E körülmény a mozgalmat egy elvi jelentőségű kérdés elé állította: Vonuljon-e be a parlamentbe azért, hogy mint kifejezni szokás "belülről aknázza alá" ezt az intézményt, vagy vezessen támadó harcot kívülről.
Bevonult és vereséggel távozott onnan. Természetesen be kellett vonulnia.
Mert kívülről irányított támadó harchoz sok bátorságra és áldozatkészségre van szükség. Az ilyen harcban a szarvánál fogva kell a bikát megragadni, hogy sok súlyos döfés árán, esetleg tört tagokkal a legnagyobb harcok útján kivívhassuk a győzelmet.
Ehhez a nagy győzelemhez azonban a nép széles rétegeinek fiait kell meggyőznünk.
Egyedül bennük rejlik az az elszántság és kitartás, amely a harc véres megvívásához szükséges. De a nagynémet mozgalom ezeket a széles néprétegeket nem mondhatta magáénak. Így nem is maradhatott más, mint a parlamentbe való bevonulás.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ez az elhatározás hosszas tépelődés eredménye volt. Nem. Nem is gondoltak másra. E balga együttesben való részvétel csak a már másnak ismert intézményhez való csatlakozás lehetőségének a felismerésén alapult. Általában az hitték, hogy könnyebb lesz a széles rétegeket felvilágosítani akkor, ha majd az "egész nemzet színe" előtt lesz alkalmuk beszélni. Az a meggondolás is szerepet játszott, hogy eredményesebb lehet a támadás magánál a "baj gyökerénél", mint kizárólag külső támadás esetén. Emellett azt hitték, hogy a mentelmi jog védelme az élharcosok biztonságát szolgálja, s ezzel erősítik a mozgalmat. A valóságban azonban a dolog egészen másként történt.
Az a fórum, amely előtt a nagynémet képviselők beszéltek, nemcsak, hogy nem nagyobb, de kisebb lett, mert hiszen mindenki csak azok előtt beszélt, akik éppen hallgatni óhajtották, vagy akik a beszédről a sajtó útján vettek tudomást.
A legnagyobb hallgatóságot nem a parlament ülésterme, hanem a nagy, nyilvános népgyűlés biztosítja.
A népgyűléseken az emberek ezrei vesznek részt. akik a szónokot óhajtják hallani, ezzel szemben a képviselőház üléstermében mindössze néhány száz ember van, és azok is inkább a tiszteletdíjak felvétele céljából vannak ott, semmi esetre sem azért, mert égnek a vágytól, hogy egyik-másik "népképviselő úr" bölcsességét magukba szívják.
Mindenekelőtt pedig: a parlamentnek mindig ugyanaz a közönsége, amely már nem fog újat tanulni, nemcsak azért, mert hiányzik a tanuláshoz szükséges képessége, hanem elsősorban azért, mert nincs hozzá akarata.
Ezeknek a képviselőknek egyike sem fog meghajolni a nagyobb igazság előtt, de még kevésbé fogja azt szolgálni. A férfiasságnak ezek a díszei legfeljebb mandátumuk megvédése érdekében abban az esetben fogják ezt megtenni, ha úgy érzik, hogy az eljövendő választás eddigi pártjuk vereségét hozza majd magával. Csak ebben az esetben kísérlik meg az átnyergelést az erkölcsi elvhűség legnagyobb dicsőségére. Ilyenkor aztán a parlamenti pockok menekülnek a süllyedő hajóról.
Az átnyergeléshez persze a meggyőződésnek és lelkiismeretnek semmi köze sincs. Ez csak a parlamenti pockoknak azzal a tehetségével van összefüggésben, amely mindig idejekorán biztosítani tudja a jó meleg fészekben való elhelyezkedést.
Az ilyen "fórum" előtt beszélni annyit jelent, mint falra borsót hányni. Ennek igazan nincsen semmi értelme! Az eredmény itt csak a nullával lehet egyenlő.
Így is volt. A nagynémet képviselők rekedtre ordíthatták magukat, hogy azután a hatás teljesen elmaradjon.
A sajtó vagy agyonhallgatta, vagy pedig úgy átdolgozta beszédüket, hogy minden összefüggés, sőt néha még az értelem is teljesen elveszett. Ezáltal a közvélemény csak nagyon rossz képet nyert az új mozgalom célkitűzéseiről. Hatás nélkül maradt mindaz, amit az egyes urak beszéltek. Jelentősége csak annak volt, amit az emberek olvashattak, ez viszont csak kivonata volt beszédeiknek. amely a maga széttagoltságában egészen értelmetlenül hatott. Ez is volt a sajtó célja. Emellett az egyetlen fórum, amely előtt valóban beszélhettek, alig ötszáz főnyi parlamenti képviselő volt, és ez éppen eleget mond.
A legrosszabb a dologban azonban az volt, hogy a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott sikerre, ha megérthette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetről van szó. Csak ez tudott volna olyan erőket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához. Ennek vezérei azonban csak a legjobb és legbátrabb egyéniségek lehetnek. Ha egy világnézetért folytatott harc vezérei nem a legnagyobb áldozatra kész hősök közül kerülnek ki, akkor rövid idő múlva halálra szánt harcosok sem fognak jelentkezni. Aki saját kis pecsenyéjét akarja sütögetni, nem sokat tartogathat a köz számára.
Ahhoz azonban, hogy valaki ennek a feltételnek megfeleljen, tudnia kell, hogy egy új mozgalom az utókor szemében becsületet és dicsőséget biztosíthat, a jelenben azonban nem tud semmit sem nyújtani. Minél több könnyen elérhető állást és pozíciót tud a mozgalom nyújtani, annál nagyobb lesz az értéktelen elemek tülekedése, míg végre ezek a politikai alkalmi munkások úgy kiuzsorázzák az eredményekben gazdag pártot, hogy az egykori becsületes harcos a régi mozgalomra nem fog ráismerni, sőt őt mint alkalmatlan "idegent, hívatlant" az új jövevények egyszerűen kiközösítik maguk közül. Ezzel azonban az ilyen mozgalmaknak be is fellegzett.
Abban a pillanatban, amikor a nagynémet mozgalom bevonult a parlamentbe, vezérek és harcosok helyett "parlamenti képviselők"-re tett szert. Egyszerű hétköznapi politikai párt szintjére süllyedt, és elvesztette azt az erőt, amely a vértanúsággal dacoló, végzetes sors felé vezető úton szükséges.
A harc helyébe "beszéd" és "tárgyalás" lépett. Az új parlamenti képviselő rövid idő alatt úgy találta, hogy szebb, mert könnyebb, kockázat nélkülibb kötelesség az új világnézetért a parlamenti rábeszélés során szellemi fegyverekkel verekedni, mint szükség esetén saját életének a feláldozása árán olyan harcot vívni, amelynek a kimenetele bizonytalan volt, de semmi szín alatt sem hozhatott semmit a konyhára.
Ezalatt a mozgalom parlamenten kívül álló hívei csodát vártak és reméltek, amely természetesen nem következett és nem is következhetett be. Ezért rövid idő múlva türelmetlenkedni kezdtek, mert amit a képviselőktől hallottak, semmiképpen sem felelt meg a választók várakozásának. Érthető is, hiszen az ellenséges sajtó félve őrködött azon, hogy a nagynémet képviselők működéséről ne a valóságnak megfelelő képet nyújtson a nép számára.
Minél jobban tetszett az új képviselőknek a parlamentben és tartományi gyűléseken a "forradalmi harc"-nak ez a szelídebb módja, annál kevésbé voltak hajlandók visszatérni a széles rétegek felvilágosításának veszélyesebb útjára.
A népgyűlés az egyetlen eredményes és helyes módja a nagy tömegek megnyerésének, ehhez képest minden háttérbe szorul.
Amint a gyűléstermek söröshordóját a parlament szószéke váltotta fel, hogy e fórumon keresztül a beszédeket ne a nép, hanem az ún. "kiválasztottak" fejébe töltsék, megszűnt a nagynémet mozgalom népmozgalom lenni. Rövid idő alatt akadémikus megnyilatkozások komolytalan klubjává süllyedt.
Az egyes képviselő urak ennek megfelelően nem kísérelték meg, hogy a gyűléseken személyesen oszlassák el a sajtó teremtette rossz benyomást, így rövid idő alatt a "nagynémet" szó egészen rossz hangzást nyert a nép széles rétegei fülében
Mert jegyezzék meg maguknak különösen napjaink irodalmi ambíciókat tápláló lovagjai és nyegléi: a világ legnagyobb átalakulásait sohasem lúdtollakkal irányították! Nem! A toll mindig csak az elméleti megalapozás feladatát végezte. Az a hatalom, amely a nagy vallási és politikai természetű történelmi lavinát elindította, mindig csak a kimondott szó varázsa volt. A nép széles rétegei mindig csak a kimondott szó ereje előtt hajolnak meg. Minden nagy mozgalom egyben népmozgalom, s ezek emberi szenvedélyeknek, lelki érzelmeknek vulkanikus kitörései, amelyeket vagy a szükség borzalmas istennője, vagy a tömeg soraiban dolgozó szó fáklyája lobbantott fel, de sohasem esztétikus irodalmároknak és szalonhősöknek erőtlen ömlengése. Népek sorsát csak forró szenvedélyek vihara irányíthatja. Szenvedélyek fölkeltésére azonban csak az képes, aki azt belsejében maga is hordozza. Ezek a szenvedélyek ajándékozzák kiválasztottjaiknak azon szavakat, amelyek hatalmas pörölyként nyitják meg a nép szívének kapuit.
Akiben nincs szenvedély, és akinek szája nem ad hangot, azt az ég nem teremtette akaratának tolmácsolójává.
Éppen ezért minden írnok maradjon a maga tintásüvege mellett, feltéve, hogy ehhez akarata és tudása van; vezérnek azonban sem nem született, sem ki nem választatott.
Nagy célkitűzések mozgalmának féltve kell őrködnie azon, hogy a nép széles rétegeivel az összeköttetést ne veszítse el.
Ebből a szempontból kell minden kérdést megvizsgálnia és elhatározásokra jutnia.
Mindent el kell kerülnie, ami a tömegre gyakorolt hatást kisebbítené vagy csak gyöngítené is. Nem demagógiából, hanem egyszerűen annak a felismerésnek az alapján, hogy a nép tömegeinek hatalmas ereje nélkül egyetlen nagy gondolat sem valósítható meg, bármilyen magasztos és fenséges is.
Csak a rideg valóság határozhatja meg a célhoz vezető utat. Számolni kell az út nehézségével is, mert ha nem akarjuk járni a göröngyös utakat, ez nem egyszer a cél feladását jelenti; el kell tehát döntenünk, hogy akarjuk-e ezt, vagy sem?
A nagynémet mozgalom is azáltal, hogy tevékenységének súlypontját a nép helyett a parlamentbe tette át, elvesztette jövőjét az olcsó sikerek kedvéért.
A könnyebb harcot választotta, de így méltatlanná tette magát a végső győzelemre.
Ezeket a kérdéseket már Bécsben alaposan áttanulmányoztam és fel nem ismerésükben láttam a nagynémet mozgalom összeomlásának fő okát. Pedig véleményem szerint ez a mozgalom lett volna hivatva arra, hogy átvegye a németség vezetését.
A nagynémet mozgalom megtorpanásának első két oka rokon természetű volt. A nagy átalakulások belső mozgató erőinek fel nem ismerése a nép széles tömegei Jelentőségének leértékelését vonta maga után. Ebből származott viszont a szociális kérdésekkel szembeni érdeklődés csekély volta, a nemzet alsóbb rétegei lelkületével szemben tanúsított elégtelen tevékenység, amihez az e felfogásnak kedvező parlamenti szereplés is hozzájárult.
Ha felismerték volna azt a hatalmat, amelyet az összes forradalmi mozgalmakat képviselő tömeg jelent, akkor mind szociális, mind propagandisztikus téren másként dolgoznak. Ebben az esetben a mozgalom súlypontját nem a parlamentbe, hanem a műhelyekbe és az utcára helyezték volna.
A harmadik hiba gyökere ugyancsak a tömegek értékének a félreismerésében rejlett; azoknak a tömegeknek, amelyek, ha egyszer nagy szellemek által bizonyos irányzatot nyernek, a támadás erejének lendítőkerékhez hasonlóan egyenletes állandóságot kölcsönöznek.
Azt a nehéz küzdelmet, amelyet a nagynémet mozgalom a katolikus egyházzal vívott, csak ez a félreismerés magyarázhatja meg, amely a nép lelkülete ellen képes /olt fellépni.
Az új párt Róma elleni heves támadásának az okai a következők voltak:
Abban a pillanatban, amikor a Habsburg ház végleg elhatározta, hogy Ausztriát szláv állammá alakítja át, minden eszközt megragadott, ami e cél eléréséhez sikeresnek látszott. Még vallásos intézményeket is képes volt ez a leglelkiismeretlenebb uralkodóház az új "államgondolat" szolgálatába állítani. Cseh plébánosok és lelkészek alkalmazása csak egyike volt azoknak az eszközöknek, amelyeket Ausztria elszlávosítása érdekében felhasználtak.
Tiszta német településekre cseh plébánosokat helyeztek, akik lassanként a cseh nép érdekeit az egyház érdekei fölé helyezték és a némettelenítő folyamat sejtjeiként szerepeltek.
Sajnos, a német lelkészség ezzel a folyamattal szemben teljesen tehetetlennek bizonyult. Nemcsak, hogy alkalmatlan volt ilyen harcra német értelemben véve, de nem rendelkezett elég ellenerővel sem az ilyen támadásokkal szemben. Ilyen módon nyomták el lassan, de biztosan a németséget, egyrészt vallási visszaélésekkel, másrészt a védekezés elégtelenségével.
Sajnos, magasabb egyházi körökben sem állt a dolog sokkal jobban. A Habsburgok németellenes kísérletei itt sem ütköztek a magasabb klérus részéről a szükséges ellenállásba; a német érdekek képviselete teljesen háttérbe szorult.
Az általános benyomás nem lehetett más, minthogy itt a katolikus papság által szenvednek súlyos sérelmet a német jogok; mintha az egyház nem érezne együtt a német néppel, hanem igazságtalan módon az ellenség oldalára pártolt volna. Ez a baj - mindenekelőtt Schönerer véleménye szerint - a katolikus egyház Németországon kívül székelő vezetésében és népünk követeléseivel szemben ezáltal keletkezett ellenséges érzületben gyökerezett.
Az úgynevezett kulturális problémák, mint általában ebben az időben Ausztriában, több más kérdéshez hasonlóan, majdnem egészen háttérbe szorultak. nagynémet mozgalomnak a katolikus egyházzal szemben elfoglalt álláspontjára sokkal inkább irányadó volt a német jogok képviseletének az elégtelensége, a szláv elbizakodottság és követelőzés támogatása, mint az egyház álláspontja a tudománnyal szemben.
Georg Schönerer nem volt a félmunka embere. Abban a meggyőződésben vette az egyház elleni harcot, hogy csak így lehet a német népet megmenteni. Az "el Rómától" mozgalom a leghatalmasabb, de természetesen a legnehezebb támadási folyamatot jelentette. Arra volt hivatva, hogy az ellenség fellegvárát lerombolja. Győzelem esetén a németországi átkos egyházi széthúzás is megoldódik, és egy ilyen győzelem kétségtelenül a birodalom és a német nemzet belső erejének óriási vereségét jelentette volna.
Csakhogy ennek a harcnak mind a kiindulópontja, mind az ebből vont következtetés hibás volt.
Kétségtelen, hogy a német nemzetiségű katolikus papság ellenállása a németséget érdeklő minden kérdésben csekélyebb volt, mint a nem németé, de különösen a cseh lelkésztársaik ereje. Csak a vak nem látta, hogy a német klérus sohasem volt a német érdekek hathatós képviselője. De éppen úgy csak az elvakított nem látta be, hogy ennek oka elsősorban abban rejlett, amiben mi, németek, valamennyien szenvedtünk: hogy népünkkel szemben is épp oly tárgyilagosak igyekeztünk mindig ítélni, mint az élet bármely más kérdésében.
Míg a cseh lelkész szubjektív érzelmekkel viseltetett saját népével és objektíven az egyházzal szemben, addig a német lelkész szubjektív tisztelettel viseltetett az egyházzal szemben és objektív maradt nemzetéhez. Olyan jelenség ez, amelyet szerencsétlenségünkre ezer más esetben is tapasztalhattunk. " Ez semmi szín alatt sem a katolicizmus különleges öröksége, de olyan jelenség, amely rövid idő alatt majdnem minden, különösen állami és egyéb intézményt kikezdett.
Figyeljük csak meg például a mi tisztviselő karunk álláspontját egy-egy nemzeti szörnyszüleménnyel szemben, és hasonlítsuk össze azzal az állásfoglalással, amit egy másik nép tisztviselő kara tanúsítana hasonló esetben. Hihetjük-e, hogy akad még egy tisztikar a világon, amelyik az "államtekintély" szólama alapján annyira nem törődik a nemzet követelményeivel, mint ahogy ez minálunk már öt év óta történik, sőt különös szolgálati érdemeket jelent? Vagy pl. mindkét felekezet nem foglal-e el a zsidókérdésben ma olyan álláspontot, amely sem a nemzet követelményeinek, sem pedig a vallás szükségleteinek nem felel meg? Hasonlítsuk csak össze a zsidó rabbi álláspontját mindazokban a kérdésekben, amelyeknek csak a legkisebb jelentősége is van a zsidóságra mint fajra, a mi lelkészeink, de lehetőleg mindkét felekezet lelkészei legnagyobb részének állásfoglalásával.
Ez a jelenség mindig akkor tűnik szemünkbe, amikor egy elvont eszmének a képviseletéről van szó.
"Államtekintély", "demokrácia, pacifizmus, nemzetközi szolidaritás" stb. nálunk majdnem mindig merev és tisztán elméleti fogalmakká lesznek, úgy, hogy minden nemzeti életszükséglet megítélése csak ezek nézőpontjaiból történhet. Eszerint minden nemzeti felemelkedési kísérlet megakadályozható, ha az a jóllehet rossz és pusztító kormányzat megbuktatásával jár; mert ez az "államtekintély" elleni cselekedet. Márpedig az "államtekintély" egy ilyen fanatikus szemében nem a célhoz vezető eszközt, hanem sokkal inkább magát a célt jelenti, amely egész sajnálatra méltó életének a kitöltésére alkalmas.
Így például nyakló nélkül ellene szegülnek a diktatúrakísérletnek még akkor is, ha a diktátor szerepét egy Nagy Frigyes töltené be, és a pillanatnyi államvezetők pedig valamennyien a legalacsonyabb rendű egyének lennének, mert a demokrácia törvénye az ilyen élvhajhász szemében szentebb, mint a nép java.
Az ilyen gondolkodásmód egyrészt védelmébe veszi az "államtekintély" Jegyében a nemzetet tönkretevő legrosszabb zsarnokságot is, másrészt tiltakozni képes a legáldásosabb kormányzat ellen csak azért, mert nem felel meg a demokráciáról vallott álláspontjának.
A mi német pacifistáink a nemzetnek még a legrémesebb katonai erőszakkal történő véres elnyomását is eltűrnék, ha ennek megváltoztatása csak ellenállással, tehát erőszakkal lenne lehetséges, mert ez ellenkeznék béketársaságuk lelkületével. A nemzetközi német szocialistát a külföld szolidáris módon kifoszthatja, ő azt testvéri egyetértéssel nyugtázza, és nem gondol a megtorlásra vagy legalábbis a tiltakozásra, mert hiszen ő német.
Ez mindenesetre szomorú, de ha egy dolgon változtatni akarunk, azt mindenekelőtt el kell ismernünk.
Épp így áll az ügy a német érdekek gyatra képviseletével a klérus egy részénél. Tévedés lenne azt hinni, hogy szándékos rosszakarattal vagy talán ilyen természetű felsőbb utasítással állunk szemben. Nem! Mindez, a nemzeti öntudat szempontjából siralmas helyzet, egyrészt a német ifjúság ez irányú szánalmas nevelésében, másrészt a bálvánnyá vált eszmével szemben tanúsított, maradéktalan alárendeltségben gyökerezik.
A népnek a demokráciára, a nemzetközi jellegű szocializmusra, a pacifizmusra történő nevelése olyan merev és olyan kizárólagos és egyben annyira szubjektív, hogy ez rányomta bélyegét mindenre. Ezzel szemben a németséghez való viszonya csak tárgyilagos alapokon nyugodott. Ezért van, hogy a pacifista (feltéve persze, hogy német az illető) népének legnehezebb óráiban is elsősorban a tárgyilagos igazságot keresi, ahelyett hogy övéi sorába állna és velük együtt verekedne.
Azt, hogy az egyes felekezetek szempontjából is mennyire így van, a következők igazolják.
A protestantizmus erőteljesebben képviseli a németség érdekeit, mert ez keletkezésénél, múltjánál és hagyományainál fogva is adottsága. Felmondja azonban a szolgálatot, mihelyt a nemzeti érdekek képviselete olyan területén kellene mozognia, amely hiányzik képzeletvilágának és hagyományos fejlődésének általános irányából vagy azzal valamelyes oknál fogva ellenkezik.
Így a protestantizmus kétségtelenül támogatója lesz mindennek, ami német, mindaddig, míg a dolgok belső tisztaságáról, nemzeti elmélyedésről, a német nép védelméről, a német nyelvről vagy német szabadságról van szó. Mindezzel ugyanis egybeforrott. Viszont a leghevesebb módon ellenez minden olyan kísérletet, amely a német népnek a leghalálosabb ellensége, a zsidóság ölelő karjaiból való megszabadítását célozza, mert a zsidósághoz való viszonya többé-kevésbé dogmatikus alapokon nyugszik. Márpedig ennek a kérdésnek gyökeres megoldása nélkül a német újjászületés érdekében minden kísérlet meddő.
Bécsi tartózkodásom idején kénytelen-kelletlen elegendő alkalmam volt arra, hogy ezt a kérdést is elfogulatlanul vizsgáljam, és a napi élet forgatagában felfogásom helyességéről is meggyőződhessem.
A legkülönbözőbb nemzetiségek e gyújtópontjában kiderült, hogy csak a német pacifista igyekszik saját népének követelményeit tárgyilagosan szemlélni. De távolról sem teszi ezt a zsidó. Csak a német szocialista nemzetközi abban az értelemben, amely megtiltja számára, hogy népének igazságát ne csak a nemzetközi elvtársaknál való siránkozással és behízelgéssel igyekezzen védelmezni. De a cseh vagy a lengyel stb. nem ilyen. Hogy rövid legyek: már akkor felismertem, hogy a szerencsétlenség csak részben gyökerezik magukban ezekben a tanokban, hanem részben fajunk szeretete tekintetében elégtelen nevelésünkben és ennek következményeként a népünkhöz való kisebb mértékű ragaszkodásunkban.
Ezzel megdől a nagynémet mozgalom katolicizmus elleni harcának tisztán elméleti alapja.
Neveljük a német népet kora ifjúságától fogva saját jogai kizárólagos elismerésére, és ne mételyezzük meg már a gyermeki lelket "tárgyilagosságunk" átkával. Akkor rövidesen meglátjuk (természetesen egy radikálisan nemzeti kormányzat feltételezése mellett), hogy miként Írországban ír, Lengyelországban lengyel, Franciaországban francia, úgy Németországban is mindig német lesz a katolikus.
Ennek a legnagyszerűbb bizonyítékát az az idő szolgáltatta, amely legutóbb szólította népünket a történelem ítélőszéke elé, létének védelmében, élethalálharcra.
Mindaddig, míg felülről nem hiányzott a vezetés, népünk erején felül teljesítette kötelességét. Protestáns lelkész és katolikus pap vállvetve biztosították népünk ellenálló erejét a frontokon és otthon egyaránt. Ezekben az években, különösen pedig az első fellángolás idején mindkét tábor szeme előtt csak a szent német Haza lebegett és annak megmaradásáért és jövendőjéért fordultak az ég felé. A nagynémet mozgalomnak egyetlen kérdésre kellett volna válaszolnia: lehetséges-e az alsóausztriai németség megtartása a katolikus hit mellett, igen, vagy nem? Ha igen: akkor e politikai pártnak nem lett volna szabad vallási, sőt felekezeti vizekre eveznie, ha pedig nem, akkor vallásújítást és nem politikai pártot kellett volna teremtenie!
Aki azt hiszi, hogy politikai szervezkedés kerülő útján vallási reformációhoz juthat el, annak fogalma sincs a vallási képzeletről, hitéletről. és ezek egyházi hatásairól.
Itt igazán nem lehet két úrnak szolgálni. Emellett sokkal nagyobb jelentőségűnek tartom egy vallás alapítását vagy lerombolását egy államénál, nem is beszélve egy pártról.
Tévedés azt hinni, hogy e téren a támadások csak a túloldali támadások kivédésére szorítkoztak!
Kétségtelenül akadtak lelkiismeretlen alakok, akik nem átallották politikai nézeteik eszközeként a vallást felhasználni (ezeknél a fickóknál mindig csak üzletet jelent a politika), de éppen ennyire helytelen lenne a vallást vagy felekezetet egynéhány ilyen bandita visszaéléséért felelőssé tenni és ellene támadni. Ugyanis semmi sem lehet előnyösebb az ilyen parlamenti semmirekellő számára, mintha alkalmat nyújtanak neki politikai visszaéléseinek az igazolására. Mert abban a pillanatban, amikor az ő egyéni gazságaiért a vallást vagy felekezetet teszik felelőssé, az ilyen hazug alak nagy hanggal a világot hívja tanúnak saját tevékenységének igazolására és annak bizonyítására, hogy csak neki és az ő szónoki képességének köszönhető a vallás és az egyház megmentése. A buta és feledékeny kortársak már nem ismerik fel többé az egész lárma tulajdonképpeni előidézőjét. Így e szélhámos elérte célját.
Az ilyen ravasz róka természetesen maga tudja legjobban, hogy mindennek semmi köze valláshoz, és éppen ezért még inkább nevet a markába, mialatt tisztességes, de ügyetlen ellenfele a játszmát elveszti, hogy aztán az emberiség hűségében csalódottan, hitevesztetten teljesen visszavonuljon.
Más tekintetben is nagy igazságtalanság volna a vallást, vagy magát az egyházat felelőssé tenni az egyesek hibáiért. Ha összehasonlítjuk ugyanis a szemünk előtt álló szervezet nagyságát az emberek átlagos hibáival, rá kell jönnünk arra, hogy a jó és a rossz aránya itt sokkal jobb, mint bárhol másutt. Bizonyára akadnak a papok között is olyanok, akik szent hivatásukat politikai becsvágyuk kielégítésének eszközéül használják fel, és politikai harcaik közepette megfeledkeznek arról, hogy ők tulajdonképpen egy magasabb igazság őrzői, de semmi szín alatt sem a hazugság és rágalom képviselői. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy egy-egy ilyen tévelygőre ezer és ezer hivatásához törhetetlenül hű és odaadó lelkipásztor jut, akik a mi hazug és züllött korunkban az általános sivatagból oázisként emelkednek ki.
Amilyen kevéssé ítélem el és szabad elítélnem az egyházat azért, mert egyik-másik tagja papi ruhában az erkölcs parancsai ellen vét, éppen olyan kevéssé teszem ezt akkor is, ha egy a sok közül népét bemocskolja és elárulja olyan időkben, amikor ez különben is úgyszólván napirenden van. Különösen napjainkban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy ilyen Ephialtesre ezer olyan esik, aki vérző szívvel érzi át népének szerencsétlenségét, és mint nemzetünk legjobbjai, repesve várja a pillanatot, amikor ismét ránk mosolyog az ég.
Ha azonban valaki erre azt válaszolja, hogy itt nem mindennapi problémákról, hanem alapvető igazságokról, vagy általában dogmatikus tartalmú kérdésekről van szó, akkor csak azt mondhatom:
Ha az a hited, hogy a sors téged szemelt ki arra, hogy az igazság hirdetője légy, akkor tedd azt, de akkor így legyen meg a kellő bátorságod, és ne akard ezt egy politikai párton keresztül tenni, mert akkor ez is csak visszaélést jelent hanem a rosszabb körülmények helyére állítsd a te jobb jövődet.
Ha hiányzik ehhez a bátorságod, vagy magad sem vagy teljesen tisztában jobb jövendőddel, akkor ne nyúlj hozzá, semmi esetre se kísérletezz azzal, hogy amit nyílt sisakkal nem mersz megtenni, egy politikai mozgalom kerülő útjával leplezd.
Vallási problémákkal mindaddig, míg azok a saját fajunk szokásait és erkölcseit nem ássák alá politikai pártok ne foglalkozzanak, éppen úgy, mint ahogy a vallás sem arra való, hogy politikai bonyodalmakba keveredjék.
Még ha akadnak is az egyházi méltóságok viselői között olyanok, akik a vallási intézményeket és tanokat fajtájuk rovására használják fel, ezen az úton nem szabad őket követni, nem szabad hasonló fegyverekkel küzdeni.
A politikai vezér számára népének vallási tanai és intézményei mindig érintetleneknek kell lenniük, ellenkező esetben nem szabad politikusnak lennie, hanem feltéve, hogy ehhez a megfelelő adottságokkal rendelkezik legyen reformerré!
Más magatartás különösen Németországban katasztrófához vezetne.
A nagynémet mozgalomnak és Róma elleni harcának tanulmányozása már akkor, de különösen a későbbi évek folyamán a következő meggyőződésre juttatott: a mozgalom csekély érzéke a szociális problémák jelentőségével szemben a tényleges harci erőt jelentő tömegek elvesztését eredményezte; a parlamentbe való bevonulás az erőteljes lendület elvesztésébe került, és megterhelte azt ennek az intézménynek minden hibájával és gyengeségével; a katolikus egyház elleni harca számtalan kis és középosztálybeli körben lehetetlenné tette és elrabolta tőle azt a nagyszámú legjobb elemet, amelyet elsősorban nevezhet a nemzet sajátjának.
Az osztrák kultúrharc gyakorlati eredménye majdnem a semmivel volt egyenlő. Kétségtelenül sikerült ugyan mintegy százezer embert elszakítania az egyháztól, anélkül azonban, hogy ez különösebb kárt jelentett volna az egyház számára. Az elveszített "báránykákért" igazán kár lett volna könnyet hullatni, mert csak azokat veszítette el, akik lelkileg már amúgy sem tartoztak hozzá. Éppen ez volt a nagy különbség az új és az egykori reformáció között! Egykor belső meggyőződésből sokan tértek át az egyház legjobbjai közül, míg most kétségtelenül csak a közömbösek hagyták ott, és ezek is politikai természetű indokokból.
Éppen politikai szempontból volt azonban az eredmény ugyanolyan nevetséges, mint szomorú.
Ismét dugába dőlt egy, a német nép megmentését célzó, eredménnyel kecsegtető mozgalom, mert nem irányították a szükséges kérlelhetetlen józansággal. Emiatt olyan utakra tévedt, amely csak felőrlődéséhez vezethetett. Mert bizonyos:
A nagynémet mozgalom sohasem esett volna ebbe a hibába, hogyha több megértéssel viseltetett volna a nagy tömegek lélektanával szemben. Ha vezéreik tisztában lettek volna azzal, hogyha egyáltalán eredményt akarnak elérni már pusztán lélektani meggondolásból sem szabad a tömegnek két vagy több ellenséget mutatni, mert ez a harci erő elaprózódására vezet. Ennek felismerésével csak egy ellenfélnek irányították volna a nagynémet mozgalom átütő erejét. Semmi sem lehet veszedelmesebb a politikai pártra, mintha elhatározásai tekintetében olyan sokat markolók, de keveset fogók vezérlik, akik mindent akarnak, anélkül azonban, hogy csak a legkevesebbet is elérnék.
Ha egyes vallásokban sok kivetnivaló volna is, akkor sem szabad a politikai pártnak soha, egy pillanatra sem szem elől tévesztenie azt a történelmi tényt, hogy az eddigi tapasztalatok szerint még egyszer sem sikerült tisztán politikai pártnak hasonló helyzetben vallási reformációt elérne. Márpedig az ember nem azért tanulmányozza a történelmet, hogy a tanításaira ne emlékezzék, vagy hogy azt gondolja, mintha változott viszonyok mellett a történelem örök igazságai sem alkalmazhatók, hanem éppen azért, hogy abból hasznos következtetésekre jusson a jetent illetőleg. Aki erre nem képes, az ne képzelje magát politikai vezérnek; a valóságban üresfejű, bár legtöbbször beképzelt fajankó, akinek minden jószándéka sem bocsáthatja meg gyakorlati tehetetlenségét.
Általában minden idők népvezérének legfőbb feladata épp az, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetűbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzóereje és annál hatalmasabb az átütő ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különböző ellenfeleket is, mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kétkedéshez vezet.
Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban igen sok ellenféllel találja szemben magát, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek mind tévednek, és hogy tényleg csak saját népének és saját mozgalmának van igaza.
Ilyenkor már saját erőnk első megbénulása jelentkezik. Ezért kell több, belsőleg különböző ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömegek meggyőződése szerint a harcot csak egyetlen ellenféllel szemben folytassák. Ez megerősíti a saját igazukba vetett hitet, és fokozza az ellenféllel szembeni elkeseredést.
A nagynémet mozgalmat e körülmény fel nem ismerése megfosztotta győzelmétől. Céljuk helyes, akaratuk tiszta volt, de az utat rosszul választották meg. E mozgalom hasonlatos volt ahhoz a hegymászóhoz, aki szeme előtt tartja a megmászandó csúcsot, nagy elhatározással és erővel vág neki, de éppen az útra nem fordít semmi figyelmet, hanem mindig csak a célt tartja szem előtt. Nem látja és nem vizsgálja az út minőségét, és végül tönkremegy.
Éppen ellenkezően állott a dolog a nagy riválisnál, a keresztényszocialista pártnál.
Az út, amelynek nekivágtak, okos és helyes volt, csak éppen a cél tiszta felismerése hiányzott.
A keresztényszocialista párt ott, ahol a nagynémet mozgalom hibát hibára halmozott, majdnem minden tekintetben helyesen és okosan járt el.
Megértette a tömegek nagy jelentőségét és annak legalábbis egy részét, a párt szociális jellegének hangsúlyozásával kezdettől fogva a maga számára biztosította. Azáltal, hogy a középosztály alsó rétegeire és a kézműiparosokra támaszkodott, hű, kitartó és áldozatkész tábort biztosított a maga számára. Kerülte a legkisebb összeütközést is a vallási intézményekkel, és ezáltal megnyerte egy hatalmas szervezet, az egyház támogatását. Ennek következtében csak egyetlenegy igazi ellenfele volt. Felismerte a nagyvonalú propaganda értékét, és hatásosan tudott követői tömegének lelkületére hatni.
Kitűzött célját, Ausztria megmentését azonban ő sem tudta valóra váltani, eszközeinek hiányossága és nem eléggé világos célja miatt.
Antiszemitizmusa a faji alap helyett vallási kifogásokon nyugodott. E hibának ugyanaz volt az eredője, ami egyben a második tévedés előidézője lett.
A párt alapítóinak a véleménye szerint: ha a keresztényszocialista párt Ausztriát akarta megmenteni, akkor nem állhatott a faji elv alapján, mert különben rövid időn belül az állam általános felbomlásának kellett volna bekövetkeznie. A pártvezérek nézete szerint különösen a bécsi helyzet írta elő parancsolólag minden elválasztó elem kikapcsolásával az egyesítő szempontok kiemelését.
Bécs ebben az időben annyira tele volt cseh elemekkel, hogy velük szemben csak a faji problémák tekintetében alkalmazott legnagyobb engedékenységgel lehetett célt érni. Ha Ausztria megmentése volt a cél, akkor nem lehetett őket elejteni. Így kísérelték meg különösen a nagyszámú cseh kisiparosságot a liberális manchesterizmus elleni harcra, az öreg Ausztria különböző népei felett álló, vallási alapokon nyugvó, zsidóellenes mozgalom révén megnyerni.
Kétségtelen, hogy a zsidóság ellen ilyen alapon folytatott harc nem sok gondot okozott magának a zsidóságnak, mert a legrosszabb esetben egy kis keresztvíz megtette a magáét, megmentette az üzletet és a zsidó műhelyt egyaránt.
Az ilyen felületes alapon mozgó elmélettel sohasem lehetett ezt a kérdést komoly, tudományos tárgyalás alá vonni, és ez a körülmény sokakra azok közül, akiknek az antiszemitizmus e módja érthetetlen volt, visszataszítóan hatott. E gondolat toborzó ereje majdnem kizárólag a korlátolt szellemi képességű körökre szorítkozott. Az intelligencia azonban kereken visszautasította. Lassanként az egész dolog olyan színezetet nyert, mintha kizárólag a zsidóság újabb megtérítéséről lenne szó, valamiféle versenyféltékenység hangsúlyozásával. Pedig ezzel egyidejűleg a harc belső, magasabb rendű jellege is elveszett, és sokan, nem is a legrosszabbak erkölcstelennek és elvetendőnek tartották azt. Hiányzott az a meggyőződés, hogy az egyetemes emberiség létérdekéről van szó, melynek megoldásától az összes nép sorsa függ!
Ezzel a félmegoldással a keresztényszocialista párt elvesztette antiszemita jellegét. Ez a látszat-antiszemitizmus rosszabb volt a semminél, mert az embert a biztonság érzetével töltötte el, úgy képzelte, hogy most már a fülén ragadta meg ellenfelét, pedig a valóságban őt vezették az orránál fogva.
Közben a zsidóság úgy megszokta az antiszemitizmusnak ezt a módját, hogy elmaradása egészen biztosan jobban hiányzott volna neki, mint amennyire jelenléte akadályozta.
Már a nemzeti állam gondolata is nagy áldozatot követelt hitvallóitól, még inkább a németség érdekeinek képviselete.
Az ember nem lehetett "nemzeti", ha nem akarta Bécsben elveszíteni a talajt lába alól. Úgy képzelték, hogy ennek a kérdésnek a megkerülésével meg lehet megmenteni a Habsburg monarchiát. A mozgalom így elvesztette azt a hatalmas erőforrást is, amely egyedül képes arra, hogy egy politikai pártnak tartós hajtóerőt biztosítson. A keresztényszocialista párt is olyan párt lett, mint a többi. ^*1 Valamikor mindkét mozgalomnak a legnagyobb figyelmet szenteltem. Az egyiknek, mert szívem szerinti volt, a másiknak azért, mert magával ragadott az a párját ritkító férfiú, akit már akkor az egész ausztriai németség keserű jelképének tekintettem. Én is azok között a százezrek között voltam, akik végignézték azt a hatalmas gyászmenetet, amely a halott polgármestert a városházáról a Ringstrassera kísérte. Valami belső érzés azt súgta nekem ebben a megható pillanatban, hogy ennek az embernek a műve is hiábavalóvá kell válnia a végzet következtében, amely ezt az államot feltartóztathatatlanul a pusztulás felé vezeti. Ha dr. Karl Lueger Németországban él, akkor népünk nagy koponyái között szerepelt volna. Az ő és műve és szerencsétlensége volt, hogy ebben a pusztulásra ítélt államban működött. Halálakor hónapról hónapra egyre mohóbban lobbantak fel a Balkán felől a lángok, de a sors kegye elengedte neki, hogy lássa azt a hanyatlást, amelytől éppen ő akarta megmenteni hazáját!
Megkíséreltem mindkét párt bukásának és eredménytelenségének az okát megtalálni, és arra a biztos meggyőződésre jutottam, hogy eltekintve az államhatalomnak a régi Osztrák-Magyar Monarchia keretei között való megerősítésének lehetetlenségétől, a két párt hibái a következők voltak.
A nagynémet mozgalomnak kétségtelenül igaza volt abban, hogy céljául a német megújhodást tűzte ki, de szerencsétlenül választotta meg eszközeit. Nemzeti volt, de szociális tartalma sajnos kevés ahhoz, hogy a tömegeket meghódíthassa. Antiszemitizmusa, nagyon helyesen a faji kérdés jelentőségének felismerésén és nem vallási jellegen alapult. Egy meghatározott hitvallás elleni harca azonban alapjában és taktikai szempontból is kétségtelenül alkalmatlan volt.
A keresztényszocialista pártnak viszont a német újjászületés célja tekintetében volt homályos az elképzelése, ezzel szemben értelmesen és szerencsés kézzel választotta meg a párt működésének útját. Megértette a szociális kérdések jelentőségét, de tévedett a zsidóság elleni harca tekintetében, és halvány fogalma sem volt a nemzeti gondolat jelentőségéről.
Ha a keresztényszocialista párt a nagy tömegek tekintetében vallott helyes álláspontja mellett a fajvédelem jelentőségét úgy megértette volna, mint a nagynémet mozgalom, és maga is nemzetivé vált volna, vagy a nagynémet mozgalom párosította volna a zsidókérdés tekintetében vallott helyes álláspontját és a nemzeti gondolat felismerésében rejlő erőit a keresztényszocializmus irányában akkor ez megteremtette volna azt a mozgalmat, amely már akkori meggyőződésem szerint is eredményesen nyúlt volna bele a német sors alakulásába.
Ez azonban nem sikerült így, aminek oka elsősorban a Habsburg monarchia lényegében rejlett.
Minthogy én egyetlen olyan pártot sem találtam, amely meggyőződésemnek megfelelt volna, nem tudtam magam elhatározni arra, hogy a meglévő szervezetek valamelyikébe belépjek, sőt mi több, hogy azok valamelyikében harcoljak. Általában már akkor képtelennek és lehetetlenségnek tartottam a politikai mozgalmak mindegyikét arra, hogy a német nép nemzeti újjászületését nagyvonalúan és ne csak külsőségekben keresztülvigye.
A Habsburg monarchiával szembeni idegenkedésem ebben az időben napról napra erősödött.
Minél inkább foglalkoztam külpolitikai kérdésekkel is, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy ez az államnak nevezett tákolmány csak szerencsétlenséget hozhat a németségre. Mind világosabban állott előttem, hogy a németség sorsa nem itt, hanem magában a Német Birodalomban dől el. Ez a megállapításom azonban nem csak az általános politikai kérdéseknek szólott, hanem a kultúra minden megnyilvánulására is vonatkozott.
A monarchiabeli Ausztria a legtisztább eredetű kulturális és művészeti kérdések terén is a nemtörődömség, a legjobb esetben is a jelentéktelenség jeleit mutatta a német nemzettel szemben. Leginkább az építészet terén volt ez észrevehető. Az újabb építőművészet már csak azért sem mutathatott fel nagyobb eredményeket
Ausztriában, mert a Ring kiépítése után elébe tűzött feladatok, legalábbis Bécsben, a németországiakhoz képest jelentéktelenek voltak.
Így kezdtem én kettős életet élni. Értelem és valóság szerint Ausztriában voltam, és keserű, de áldásos életiskolát látogattam, a szívem azonban valahol másutt volt.
Szorongó elégedetlenség lett úrrá felettem annál inkább, minél jobban felismertem ennek az államnak belső ürességét, megmentésének lehetetlenségét.
Emellett arra a meggyőződésre jutottam, hogy Ausztria minden tekintetben csak a német nép szerencsétlenségét jelentheti.
Biztos tudatában voltam annak, hogy ez az ország minden valóban németnek éppen annyira kerékkötője, mint amennyire istápolója mindannak, ami nem német.
Bosszantó volt számomra az a faji egyveleg, amely e birodalom fővárosát jellemezte, bosszantó volt ez a csehekből, lengyelekből, magyarokból, ruténekből, szerbekből és horvátokból álló népkeveredés, és mindenek felett visszataszító az emberiség örök bomlasztó eleme, a zsidóság és mindig csak a zsidóság.
Ez az óriási város az én szememben mindig a gennygóc megtestesítője volt.
Gyermekkoromban azt a német tájszólást beszéltem, amelyet Alsó-Bajorországban is beszélnek. Hű maradtam hozzá, és nem akartam a bécsi zsargont elsajátítani.
Minél hosszabb időt töltöttem ebben a városban, annál inkább növekedett gyűlöletem azzal a népkeverékkel szemben, amely a régi német kultúrhelyeket megszállta.
Nevetséges volt számomra még csak a gondolata is annak, hogy ez az állam hosszabb időre is fenntartható legyen.
Öreg mozaikképhez hasonlított annak idején Ausztria: az egyes kövecskéket összetartó ragaszték öreg és szétmálló volt: amíg nem nyúlnak hozzá, addig talán még elhúzza ez a tákolmány, mihelyt azonban egy lökést kap, ezer darabra törik szét. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jön ez a lökés.
Minthogy szívem az Osztrák-Magyar Monarchiáért sohasem repesett, hanem csak a Német Birodalomért dobogott, az előbbi állam szétesése a német nép megváltásának a kezdetét jelentette számomra. Mindezen okoknál fogva egyre fokozódott bennem a vágy, hogy odamenjek, ahová kora ifjúságom óta vágyva vágytam.
Azt reméltem, hogy egykor Isten adta tehetségem szerint kisebb vagy nagyobb keretek között beszédes építőmesterként fogom szolgálataimat a nemzetnek szentelni.
Végül abba a szerencsés helyzetbe kívántam kerülni, hogy azon a helyen legyek és működjem, ahonnan egykor szívem leghőbb kívánságának: szeretett szűkebb hazám és közös hazánk, a Német Birodalom egyesülésének meg kellett valósulnia. Sokan lesznek olyanok, akik a vágyakozás nagyságával szemben értelmetlenül állanak, én tehát kizárólag azokhoz fordulok, akiknek hazájuktól elszakítva nyelvük kincséért is harcolniuk kell, akiknek hazájuk iránti hűségükért üldöztetés és megpróbáltatás jut osztályrészül, és akik fájdalmas meghatottsággal gondolnak arra az , órára, amelyben drága anyjuk keblére siethetnek vissza. Őket hívom tanúságtételre, és tudom, hogy meg fognak engem érteni!
Csak az tudja felmérni az anyaországtól elválasztott gyermekek szívét égető nagy vágyakozást, aki saját magán tapasztalja, mit jelent németnek lenni anélkül, hogy szeretett hazájához tartozhasson az ember. Addig kínozza a hatalmába kerítetteket s fosztja meg őket a megelégedettség és boldogság érzésétől, míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui, és a közös birodalomban a közös vér ismét megbékél és megnyugszik.
Bécs azonban minden idők legnehezebb, de egyben legalaposabb iskolája maradt számomra. Félig gyermekként kerültem ebbe a városba, és mint meglett, komoly ember távoztam onnan. Benne tettem szert világnézetem alapjaira és olyan politikai szemléletre, amelyet később egyes szempontokból ki kellett ugyan egészítenem, de amelyek egyike sem hagyott el engem. Akkori tanulmányi éveim értékét természetesen csak ma tudom kellőképp felmérni.
Éppen azért tárgyaltam ezeket az időket részletesebben, mert azokban a kérdésekben adták meg nekem az első világnézeti alapot, amelyek a párt alaptételeihez tartoznak, és amelyek a legkisebb kezdetből alig öt év leforgása alatt hatalmas tömegmozgalom elindítói lettek. Nem tudom, hogy ma milyen álláspontot foglalnék el a zsidósággal, a szociáldemokráciával, helyesebben az egységes marxizmussal és a szociális kérdésekkel szemben, ha a sors mostohasága és saját tanulásom által nem biztosítottam volna magam számára már kora ifjúságom idején egyéni véleményem kialakulását.
Igaz ugyan, hogy a haza szerencsétlensége ezreket és ezreket késztet gondolkodásra az összeomlás belső okairól, de ez korántsem lesz olyan alapos és gyökeres, mint az olyan emberben, aki csak évek hosszú sorának küzdelmei árán lett úrrá a sors felett.


IV. München

1912 tavaszán kerültem végleg Münchenbe.
A város annyira ismerősnek tűnt fel előttem, mintha már évek hosszú sora óta falai között éltem volna. Ennek magyarázata a német művészetnek minduntalan e metropolisra utaló tanulmányozásában rejlett. Tény az, hogy ha az ember Münchent látta, akkor nemcsak Németországot, hanem elsősorban a német művészetet ismeri.
A világháború előtt kétségtelenül ez volt életem legboldogabb és legelégedettebb időszaka. Igaz ugyan, hogy keresetem még mindig nagyon sovány volt, és a festészet csupán létfenntartásom s tanulmányaim folytatásának eszközét jelentette, de meg voltam győződve, hogy a magam elé tűzött célt egykor mégis el fogom érni. Ennek tudata már magában elegendő volt ahhoz, hogy a mindennapi életet egyéb gondjait könnyen és aggodalom nélkül viseljem el. Ehhez járult még az is, hogy itt-tartózkodásom első órájától kezdve olyan vonzalmat éreztem e város iránt, mint egyetlen más hellyel szemben sem. Minden ízében német városra leltem benne. Milyen óriási különbség Bécshez képest! Rossz érzés fogott el mindig, valahányszor csak visszagondoltam arra a faji Bábelre! S örömmel hallottam különösen alsóbajorországiakkal való érintkezésem alkalmával az ifjúságomra emlékeztető tájszólást. Ezer és egy olyan dologra bukkantam, amelyek kedvesek voltak vagy lettek számomra. A legnagyobb vonzóerőt talán mégis az őserőnek a finom művészeti hangulattal való csodálatos párosulása gyakorolta reám, amely egybefonta a Hofbräuhaust az Odeonnal, az Októberi Népünnepélyt a Pinakotékával stb. Az, hogy e városhoz inkább ragaszkodom, mint a földkerekség bármely más pontjához, bizonyára abban leli magyarázatát, hogy ez a város életem kialakulásával elválaszthatatlanul egybeforrt. Azt azonban, hogy már annak idején a belső megelégedettség szerencsés birtokosa voltam, annak a varázsnak köszönhettem, amelyet a Wittelsbachok csodaszép székhelye minden érzelmekkel teli lelkületű emberre gyakorolt.
Hivatás szerinti tanulmányaim mellett itt is elsősorban a politika napi eseményei és ezek között is különösen a külpolitikai események érdekeltek. Ez utóbbiakhoz a német szövetségi politikán keresztüljutottam el, amelyet már ausztriai élményeim alapján teljesen elhibázottnak tartottam. Bécsben még sehogy sem tudtam rájönni ennek az önámításnak a nyitjára. Akkoriban hajlandó voltam azt feltételezni vagy talán csak mentegetőzésként hitettem el magammal , hogy már Berlinben is tisztában vannak a szövetséges társ gyöngeségével, megbízhatatlanságával, és csupán többé-kevésbé titkos okokból védelmezik a Bismarck által kezdeményezett szövetségi politikát. Oka az lehetett, hogy e szövetséggel történő hirtelen szakítás nem lehetett kívánatos egyrészt a lesben álló külföld, másrészt a belföldi nyárspolgárok nyugalma szempontjából.
Legnagyobb meglepetésemre rövid idő alatt rájöttem arra, hogy jóhiszemű feltevésem téves volt. Lépten-nyomon megállapítottam, hogy a Habsburg-monarchia lényegéről még az egyébként jól értesült köröknek is halvány fogalmuk sem volt. Különösen azonban a nép körében estek abba a tévedésbe, hogy a szövetségest komoly hatalomként mérlegeljék, amely akkor, ha ütni fog az óra, derekasan megállja a helyét. A nagy tömegek a Monarchiát még mindig "német" államnak tekintették, és erejét készek voltak lakossága számához mérten megállapítani, mint ahogy ezt Németországra vonatkozóan tették. De tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy Ausztria már régen megszűnt német állam lenni, és hogy a birodalom belső viszonyai következtében immár mind erősebben mutatja a bomlás jeleit.
Erről a birodalomnak nevezett tákolmányról annak idején helyesebb fogalmaim voltak, mint a hivatalos "diplomáciá"-nak, amely vakon rohant a végzet felé. A nép hangulata mindig azt tükrözi vissza, amit a közvéleménybe felülről csepegtetnek. Felülről pedig a szövetségestársat arany borjúként táncolták körül, valószínűleg abban a reményben, hogy szép szóval pótolhatják az őszinteség hiányát. Emellett minden szót készpénznek vettek.
Már Bécsben mérgelődtem annak a különbségnek a láttán, mely a hivatalos államférfiak beszéde és a bécsi sajtó tartalma között minduntalan mutatkozott. Emellett pedig legalábbis látszatra Bécs mégiscsak német város volt. Mennyivel másként állott a dolog azonban, ha az ember Bécsből, helyesebben Német-Ausztriából a birodalom szláv tartományaiba ment! Elég volt csupán a prágai újságokat kézbe venni, hogy rájöjjünk arra, hogyan vélekednek ott a Hármasszövetség fenséges szemfényvesztéséről. Ott már csak véres gúny és megvetés járt ki ennek az "államférfiúi mestermű"-nek. A legnagyobb béke idején midőn a két császár éppen baráti csókkal illette egymást sem csináltak titkot abból, hogy ez a szövetség abban a pillanatban eljátssza becsületét, amikor majd a nibelungi idealizmus ködéből a gyakorlati valóságba kell átvinni.
Mennyire izgultak az emberek néhány év múlva, midőn Itália a nagy pillanatban kivált a Hármasszövetségből és magára hagyta társait, hogy később maga is ellenségükké szegődjék. Mindenki előtt aki éppen nem szenved diplomáciai vakságban, érthetetlen, hogyan tudtak egy pillanatig is hinni abban a csodában, hogy Itália és Ausztria közösen harcolhasson! De magában Ausztriában sem álltak jobban a dolgok. A szövetségi gondolat hívei Ausztriában csak a Habsburgok és a németek voltak. A Habsburgok számításból s kényszerűségből, a németek jóhiszeműségből és butaságból. Jóhiszeműségből, mert úgy képzelték, hogy a Hármasszövetségen keresztül a Német Birodalomnak segítenek, azt biztosítják és erősítik. Politikai butaságból pedig azért, mert az előbb mondottak nem váltak be, sőt ezáltal maguk is csak a Német Birodalomnak egy hullához való láncolását mozdítottak elő, amely mindkettőt a mélységbe kellett, hogy rántsa, de elsősorban azért, mert ez a szövetség az elnémettelenítésüket mozdította elő. Mialatt ugyanis a Habsburgok magukat e szövetség által a német beavatkozással szemben biztosították, a német lassú elnyomására irányuló belpolitikájukat lényegesen könnyebben és veszélytelenebbül folytathatták. Tették ezt nemcsak azért, mert a birodalmi kormány részéről semmiféle beavatkozástól nem kellett tartaniuk, hanem azért is, mert a szlávosítás túlságosan gyalázatos módja ellen netán felzúduló németséget is mindjárt el lehetett hallgattatni a szövetségi viszonyra való hivatkozással.
Mit is tehetett volna az ausztriai német, ha maga a birodalmi németség is elismerésben és bizalomban részesítette a Habsburgok uralmát! Talán ellenállást tanúsítson, hogy azután a német nyilvánosság előtt árulóként bélyegezzék meg? Éppen őt, aki évtizedek óta saját fajtájáért hozta a legnagyobb áldozatokat!
Milyen értéket jelenthetett volna ez a szövetség a Habsburg-monarchia németségének kiirtása után? Vajon nem éppen a németség ausztriai hatalmi állásától függött Németország szempontjából a Hármasszövetség értéke? Vagy pedig úgy képzelték, hogy a szövetségi viszonyt egy szláv Habsburg birodalommal is fenntarthatják?
A hivatalos német diplomáciának éppen úgy, mint a közvéleménynek az ausztriai belső nemzetiségi problémákkal szembeni állásfoglalása már nem is buta, hanem egyenesen őrült volt! Miközben erre a szövetségre építettek s egy hetvenmilliós nép jövőjét és biztonságát helyezték belé, tétlenül nézték, miként semmisítik meg a szövetséges társnál tervszerűen és szántszándékkal e szövetség egyetlen alapját. Egy szép napon megmaradt volna a bécsi diplomáciával kötött " szerződés", de elveszett volna a szövetségestársi segítség. Itália tekintetében kezdettől fogva ez volt a helyzet.
Ha Németországban behatóbban tanulmányoztak volna a történelmet, és foglalkoztak volna a népek lélektanával, akkor egy pillanatig sem gondolhattak volna arra, hogy a Quirinal és a bécsi Hofburg valaha is közös harci frontot alkotnak. Előbb vált volna Itália tűzhányóvá, semmint a kormány bátorságot vehetett volna arra, hogy az oly engesztelhetetlenül gyűlölt Habsburg-állammal kapcsolatban akár egy olaszt is csatarendbe állítson, ha csak nem ellenségként! Nemegyszer volt alkalmam a Bécsben élő olaszokban a Habsburg-monarchiával szemben felhalmozott szenvedélyes megvetés és feneketlen gyűlölet fellángolását látni. Az évszázadok folyamán a Habsburg ház sokkal többet vétkezett az olasz szabadság és függetlenség ellen, semhogy azt el lehetett volna felejteni, még ha az akarat meg is lett volna hozzá! De még az akarat is hiányzott éspedig a népnél épp úgy, mint a kormánynál. Itália számára mindezek folytán csak egy eset volt lehetséges az Ausztriához való viszony tekintetében: szövetség vagy háború.
A szövetség azonban csak arra volt jó, hogy a háborút nyugodtan elő lehessen készíteni.
Különösen azóta volt ésszerűtlen és veszedelmes a német szövetségi politika, mióta az osztrák-orosz viszony egyre feszültebbé vált, és háborús leszámolással fenyegetett.
A nagyvonalú és helyes gondolkodás teljes hiányának klasszikus esete volt ez. Mert miért kötöttek egyáltalában szövetséget? Azért, hogy a birodalom jövőjét inkább meg lehessen védelmezni, mint ha egyedül állna. Ez a jövő viszont nem volt egyéb, mint a német nép életképtelensége fenntartásának a kérdése.
A kérdés pedig csak úgy hangozhatott: Hogyan alakuljon a német nemzet élete a legközelebbi jövőben, és hogyan lehet ennek a fejlődésnek az általános európai hatalmi viszonyok között a szükséges alapot és a megkívánt biztonságot biztosítani?
A feltételek világos mérlegelésével a német államigazgatás külpolitikai tevékenységének szempontjából csak a következő meggyőződésre lehetett jutni: Németország lakossága évenként 900 000 lélekkel szaporodik. Az új állampolgárok légióinak megélhetési nehézsége évről évre súlyosbodik és egyszer katasztrófává kell válnia, hacsak meg nem találják idejekorán az éhínség megelőzésének útját és eszközeit.
Erre négy út volt lehetséges.
1. Francia példa nyomán a születések számának mesterséges csökkentésével a túlnépesedés megakadályozása.
Erről maga a természet gondoskodik ott, ahol erre szükség van, éspedig annyira bölcs, mint tapintatos módon. Nem akadályozza meg magát a születést, de az újszülötteket olyan nehéz vizsgának és olyan nagy nélkülözésnek teszi ki, amely minden kevésbé erős és egészséges hajtást visszakényszerít az örök ismeretlenség lába. S mialatt a természet a kiválasztás munkáját így a legalaposabban maga végzi el, és elszólítja az élők sorából azokat, akik nem születtek az élet viharai mára megtartja a fajt és fajiságot, sőt teljesítőképességét a végsőkig fokozza.
Így a számbeli csökkenés az egyén erősödését és végső eredményben a fajta tartósságát eredményezi.
Másképp van azonban, ha az ember maga veszi kezébe a népszaporodás korlátozását. Ő "humánusan" intézi ezt a kérdést, és úgy képzeli, hogy jobban ért hozzá, mint a természet, minden bölcsességének e kegyetlen királynője. Nem az életbenmaradást, hanem magát a világrajövetelt korlátozza. Ez számára, aki sosem a fajt, hanem csak magát látja, emberségesebbnek és igazságosabbnak tetszik. ak az a kár, hogy ennek az eredménye éppen fordítottja a természetes kiválasztódásnak.
Míg a természet a születéseket nem korlátozza, de az egyest a legnehezebb vizsgának veti alá, és az újszülöttek nagy számából csak a legjobbakat képesíti az életre és fajtájának fenntartására, addig az ember a születések számát korlátozza, és ezután teljes erejével rajta van. hogy az egyszer megszületettet minden áron életben tartsa. Az isteni akaratnak ez a befolyásolása éppen olyan bölcsnek, mint emberségesnek tűnik fel előtte, és boldog, hogy ismét alkalma volt a természet manipulálására. Persze arra nem gondol a Mindenhatónak ez a majmocskája, hogy a születések számának a korlátozása mellett az egyesek értékét is sikerült csökkentenie. Mert mihelyt magát a nemzést és ezen keresztül a születések számát korlátozza, nem érvényesül a természetes kiválasztás egészséges eredménye, amely csak erőseknek kedvez, hanem a meglévő emberanyag lehető megtartása útján korcs utódokat nevel. Minél tovább tart a természet törvényének ez a kigúnyolása, annál inkább aláássa ez a folyamat a nép erejét.
A végső eredmény: az ilyen nép letűnik a világ színpadáról, mert az ember csak ideig-óráig dacolhat a természet örök törvényeivel, de a bűnhődés nem marad el. Az erősebb faj el fogja söpörni a gyöngébbet, mert az életösztön nem ismer mondvacsinált akadályokat. Az egyesek érdekében hangoztatott emberiesség korlátait mindig le fogja dönteni azért, hogy annak helyébe a természet humanitása lépjen, amely pedig megsemmisíti a gyöngét, hogy helyet csináljon az erős számára.
Aki tehát a német nép létét, szaporodását mesterséges korlátozással akarja biztosítani, az elrabolja jövőjét.
2. A másik út a ma is oly sokat hangoztatott belső telepítés lenne.
Ez olyan megoldási lehetőség, amelyre sokan jóhiszeműen gondolnak, de legtöbben rosszul értelmezik, hogy azután a legnagyobb kárt okozzak vele.
Bizonyos mértékig kétségtelenül fokozható a terület termőképessége, de nem a végtelenségig. Az is tény, hogy éhínség veszélye nélkül biztosítani lehet egy ideig a német nép természetes szaporodását földünk hozamának a fokozása útján. Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberek ruházati és élelmezési igényei évről évre nagyobbak lesznek, és így a föld hozamának növelése is csak részben szolgálhat a lakosság szaporodásának biztosítására, a másik része a nagyobb igények kielégítésére kell, hogy szolgáljon. Még az igények legnagyobb fokozása mellett is határt szab maga a föld az e téren elérhető eredményeknek. Az éhínség beköszöntésének ideje legfeljebb kitolódik, de kérlelhetetlenül beköszönt. Eleinte rossz termések idején, később a népesség számának növekedésével mindig gyakrabban, hogy azután idővel egészen társává szegődjék az ilyen népnek. Most akkor ismét a természetnek kell segítségül jönnie a maga egészséges kiválasztásával, vagy pedig maga az ember segít a szaporodás mesterséges korlátozásával. Ámde ennek nem marad el a már ecsetelt káros következménye a faj és fajta szempontjából.
Ezzel szemben azt lehetne felhozni, hogy az egész emberiség így vagy úgy ez előtt a közös sors előtt áll, amely elől egyetlen népnek sem lehet kitérne. Első pillanatra helyesnek látszik. Mégis meg kell gondolnunk a következőket:
Kétségtelenül eljön majd az az idő, amely a föld hozama további fokozásának ellehetetlenülése következtében az emberiséget szaporodása megszüntetésére fogja kényszeríteni, és vagy a természet fog az emberiség segítségére sietni, vagy pedig az emberiség maga fogja a szükséges korlátozást természetesen megfelelőbb eszközökkel keresztülvinni. Ez annak idején az összes népek közös ügye lesz, ma azonban csak azoknak a népeknek a problémája, amelyeknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a maguk számára szükséges földet biztosítsák. Ma ugyanis az a . helyzet, hogy még hatalmas területek hevernek parlagon és kihasználatlanul, márpedig a természet azokat nem egyes kiválasztott népek jövő tartalékai számára tartogatja, hanem azon népeket illetik, amelyeknek van erejük e területek birtokbavételére és szorgalmuk a megművelésére.
A természet nem ismer határokat. Odahelyezi az embert e földre, és nézi az erők játékát anélkül, hogy azt befolyásolná. A bátorság és szorgalom biztosítja azután az élet előjogait!
Ha tehát egy nép a belső telepítésre határozza el magát, csak azért, mert más fajok görcsösen ragaszkodnak területeikhez, akkor az ilyen népre nézve rövidesen elérkezik az önkorlátozás ideje, mialatt a többi nép meg állandóan szaporodik. Minthogy pedig elsősorban a legjobb nemzetek, helyesebben az úgynevezett kultúrnépek azok, amelyek a maguk pacifista elvakultságukban nem tartanak igényt újabb területekre, hanem megelégszenek a "belső" telepítés nyújtotta lehetőségekkel, míg az alacsonyabb rendű nemzetek óriási területeket foglalnak le a maguk számára ennek eredménye a következő lenne.
A magasabb kultúrfokon álló fajok az alacsonyabb kultúrájú, de erőszakosabb fajokkal szemben háttérbe szorulnának, más szóval a világ egy szép napon az alacsonyabb kultúrájú, de tetterősebb népek birtokába jutna.
Tehát ha csak a távolabbi jövőben is két lehetőség lesz: Vagy a modem demokrácia elvei szerint kormányozzák a világot, és akkor a mérleg a számszerinti erősebb fajok javára billen, vagy pedig a természetes erőviszonyok szerinti uralomra kerül a sor. Akkor viszont az erőszakos népek győznek, semmi szín alatt sem azok a nemzetek, amelyek az önkorlátozás elvi álláspontjára helyezkednek.
Senki sem kételkedik abban, hogy egykor ez a föld az emberiség létéért folytatott legerősebb küzdelmeinek lesz a színtere! A győztes mindig a létfenntartás vágya lesz! Ennek tűzében elolvad az úgynevezett humanizmus, a butaságnak, gyávaságnak és a beképzelt több tudásnak ez a keveréke, mint a hó a márciusi nap hevében. Örök harcban lett nagy az emberiség örök békességben megy tönkre!
Ránk, németekre nézve a "belső telepítés" már csak azért is szerencsétlen kifejezés, mert könnyen tápot ad annak a gondolatnak a megerősődésére, hogy megtaláltuk azt az eszközt, amelynek segítségével a pacifista lelkületnek megfelelően gyöngéd álomszuszékok módjára fenntarthatjuk létünket. Ez a megoldás viszont nálunk véget vetne minden olyan törekvésnek, amely e földön bennünket megillető helyünk megtartására irányul. Végét jelentené minden valóban hasznos külpolitikai tevékenységnek, s általában a német nép jövőjének elvesztését vonná maga után.
Az előbbiekben vázolt következmények ismeretében nem lehet tehát csodálkozni azon, ha elsősorban mindig a zsidó az, aki ilyen halálosan veszedelmes elgondolással fertőzi népünk lelkét. Sokkal jobban ismeri embereit, áldozatait annál, minthogy ne lenne tisztában vele, hogy ezek a gyermeteg lelkek áldozatul esnek minden olyan mesének, amellyel bebeszéli nekik, hogy megtaláltak azt a módszert, melynek segítségével fittyet hányhatnak a természet törvényeire, fölöslegessé teszik a létért folytatott elkeseredett küzdelmet, és hogy ehelyett munkával, sőt egyszerű semmittevéssel fogják uralmuk alá hajtani bolygónkat.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden német belső telepítés elsősorban csak szociális téren mutatkozó hibák meggátlására, mindenekelőtt a földnek az általános spekuláció elől való elvonására szolgálhat, de semmi szín alatt sem arra, hogy a nemzet jövőjét új földterületek nélkül biztosítsa.
Ha másként cselekszünk, akkor azt nemcsak földünk, de erőnk rovására is tesszük.
Végül még le kell szögeznünk a következőket:
A belső telepítésben rejlő területi korlátozás, valamint a természetes szaporodás megszorítása a kérdéses nemzet rendkívül kedvezőtlen katonai helyzetét eredményezi.
Egy nép településének területi kiterjedése már magában véve is jelentős tényezője külbiztonságának. Minél nagyobb az a földterület, amely rendelkezésére áll, annál nagyobb a természet nyújtotta védelme is. Kis területre szorított népek ellen mindig könnyebb a döntő hadi győzelmek kivívása, mint megfordítva, nagykiterjedésű országterülettel rendelkező népekkel szemben. Éppen ezért az állam nagy kiterjedésű volta már magában biztosítéka a szabadság és függetlenség könnyebb fenntartásának. Ezzel szemben az állam területének a kicsinysége szinte előidézője megszállásának.
A növekvő lélekszám és az állandósult területi kiterjedés között mutatkozó, egyre fokozódó aránytalanság kiegyenlítését célzó előbbi két lehetőséget a birodalom nemzeti körei elvetették. Ennek az állásfoglalásnak az okai természetesen mások voltak, mint amelyeket a fentiekben kifejtettem. A születések számának korlátozását erkölcsi okokból, a belső telepítés gondolatát pedig azért vetették el, mert abban egyrészt a nagybirtokok elleni támadást, másrészt pedig általában a magántulajdon elleni harc kezdetét látták.
Így már csak két lehetőség maradt a növekvő lélekszám munkájának és kenyerének biztosítására:
3. Vagy új földterületeket kell szerezni a felesleges millióknak évenkénti földhöz juttatása és a nemzetnek az önellátás alapján való fenntartása céljából.
4. Vagy idegen szükségletek kielégítésére dolgozó ipar és kereskedelem teremtése a cél, hogy azok hozamából fedezzék a növekvő lélekszám szükségletét.
Mind a két utat minden tekintetben vizsgálat tárgyává tették, megvitatták, míg végre is az utóbbi mellett döntöttek.
Az egészségesebb természetesen az első lett volna.
A túlnépesedés levezetése céljából új földterületek szerzése rengeteg előnyt jelent, különösen, ha az ember nem a jelenre, hanem a jövőre gondol.
Sohasem lehet eléggé értékelni annak a lehetőségét, hogy az egész nemzet alapját képező egészséges földműves osztály ezáltal tartható fenn. Sok baj származott abból, hogy rossz a viszony a vidék és a város lakossága között. Még mindenkor a legegészségesebb védelem volt a bennünket ma is fojtogató szociális megbetegedés ellen az erős kis és középbirtokos osztály. Egyben az egyetlen megoldás belső gazdasági élet keretein belül a mindennapi kenyér biztosítására. Az iparnak és kereskedelemnek a maga egészségtelen vezető állásából vissza kell vonulnia, és be kell illeszkednie a közszükségleti és kiegyenlítő gazdasági kereteibe. Szerepük minden téren a belső termelés és szükséglet kiegyenlítése. E működésükkel különös tekintettel a sorsdöntő időkre, az állam szabadságát és a nemzet függetlenségét biztosítják.
E területi politika tekintetében az embereknek hidegen és józanul arra az álláspontra kell helyezkedniük, hogy semmi szín alatt sem lehetett szándékában a Teremtőnek az egyik nép számára ötvenszer annyi terület juttatása ezen a világon, mint a másik számára. Ezért nem szabad az örök jog határait a politikai határok kedvéért elejteni. Ha mindenkinek joga van ezen a földön az élethez, akkor adjak meg nekünk is az élethez szükséges területet.
Természetesen senki nem fogja ezt szívesen tenni. Ebben az esetben azonban csak az ököljog érvényesülhet Ha a mi őseink ugyanolyan pacifista felfogást vallottak volna, mint a mai, késői unokák teszik, akkor alig egyharmada lehetne a mai német birodalomnak német kézen. A létért vívott harcoknak köszönhetjük keleti tartományainkat, amelyek pedig állami létünknek és népünknek legnagyobb erősségei és fennmaradásunk biztosítékai. a határtalan nagy belső erőt, s ebben rejlik egyúttal a legtöbb gyarmatosító európai állam gyengesége.
Anglia példája sem dönti meg ezeket a megállapításokat. Anglia helyzetét már csak az amerikai Egyesült Államokkal való nyelvi és kulturális közösségre tekintettel is nem lehet az európai államok egyikével sem összehasonlítani.
Egy egészséges területi politika keresztülvitele szempontjából Németország számára igénybe vehető új terület csak Európában jöhet számításba. Ebből a szempontból a gyarmatokat már csak azért sem lehet elsősorban számításba venni, mert alkalmatlanok európaiak letelepítésére. Emellett a gyarmatok megszerzése is súlyos harcokat követelt, márpedig ha ilyen áldozatokról lett volna szó, akkor ezeket célirányosabb lett volna európai területek kedvéért hozni.
Az ilyen elhatározás természetesen teljes odaadást kíván, Ennek felismerése után a birodalom egész politikai vezető rétegének ezt a célt kellett volna szolgálnia. Soha nem lett volna szabad egy lépést sem tennie más megfontolásból, mint ennek i feladatnak és feltételeinek a felismeréséből. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez a ; él csak harcok árán érhető el, és éppen ezért nyugodtan, határozottan kellett volna azokkal szembenézniük.
Minden szövetséget is kizárólag ebből a szempontból kellett volna felülbírálni és értékelni. Ha Európában óhajtottak új földterületeket biztosítani népünknek, akkor az nagyjában és egészében véve csak Oroszország terhére történhetett volna. Ebben az esetben a birodalomnak az egykori lovagrendek országútján kellett volna elindulnia, hogy a német karddal a német ekének új területeket, a nemzetnek pedig i mindennapi kenyeret biztosítsa.
Az ilyen politika számára egész Európában csak egyetlen szövetségesre lehetett számítani, s az Anglia volt. Csak Anglia lehetett volna hátvédje az ilyen germán vándorlás kezdetének. Ehhez legalább annyi jogunk lett volna, mint volt elődeinknek. Pacifistáink egyike sem utasítja vissza a keleti végek kenyerét, bár az első ekét valamikor "kardnak", "fegyvernek" hívták.
Angliát bármi áldozattal meg kellett volna nyernünk, akár gyarmataink, tengeri hatalmunk rovására, sőt az ipari verseny megszüntetése árán is.
Ezeket az áldozatokat meg kellett volna hozni a nagy, hatalmas jövő érdekében. Anglia egy időben ilyen alapon hajlandónak is mutatkozott békés megegyezésre azért is, mert tisztában volt vele, hogy Németországnak népe szaporodása következtében kivezető utat kell keresnie, s azt vagy Angliával karöltve Európában fogja megtalálni, vagy nélküle a nagyvilágban.
Ennek a meggondolásnak írható a javára az a közeledés, amelyet a századfordulón Anglia kezdeményezett Németország felé. Annak idején kellemetlenül érintette a birodalmat az a gondolat, hogy esetleg Anglia kedvéért kell a gesztenyét a ízből kikaparni, holott egy szövetségnek mindig csak kölcsönös üzlet az alapja. Ilyen üzletet ebben az időben Angliával nagyon jól lehetett volna kötni, mert a brit diplomácia elég okos volt ahhoz, hogy tudja: ellenszolgáltatás nélkül semminemű szolgáltatásra nem számíthat.
Képzeljük csak el, mi lett volna, ha egy okos német külpolitika 1904-ben Japán szerepét vette volna át. Fel sem tudjuk mérni, hogy ennek milyen beláthatatlan következményei lettek volna Németország számára. Sohasem került volna sor világháborúra.
Egy 1904-es véráldozat az 1914-18-as évek tízszeresét is megtakarította volna. Minő hatalmi állása lenne ma Németországnak a világon! Az Ausztriával kötött szövetség természetesen akkor már esztelenség volt.
Ez az állammúmia nem harcra-háborúra szövetkezett Németországgal, hanem az örök béke fenntartásának az érdekében, amely a Monarchia németségének lassú, de biztos kiirtásához vezetett volna.
Ettől a szövetségestől nem lehetett a német nemzeti érdekek támogatását vámi, különösen ha meggondoljuk, hogy képtelen volt véget vetni még a birodalom tőszomszédságában is a németség elleni irtóhadjáratnak. Ha Németországban nem volt olyan kíméletlen nemzeti öntudat, hogy a tehetetlen Habsburg állam kezéből tízmilliónyi német fajtestvér sorsának az irányítását magához ragadja, akkor hogyan lehetett várni a távolabbi célok szolgálatát? A régi birodalomnak az osztrák kérdés tekintetében vallott álláspontjából következtetni lehetett az egész nemzet élethalálharcában elfoglalt magatartására.
Semmi esetre sem lett volna szabad összetett kezekkel nézni, miként szorítják háttérbe évről évre a németséget, mert az osztrák szövetség értéke kizárólag a német elem védelmében rejlett. Sajnos nem léptek erre az útra.
Semmitől sem féltek jobban, mint a harctól, hogy azután mégis a legkedvezőtlenebb időpontban kényszerítsék azt rájuk. A világbéke megtartására gondoltak, és a világháborúnál kötöttek ki.
Éppen ez volt a legjelentősebb oka annak, hogy a német jövendő megteremtésének ezt a harmadik útját még csak figyelemre sem méltatták. Nyilvánvaló volt, hogy új területeket csak kelet felé lehet szerezni, ez viszont harccal jár, ők pedig mindenáron a békét akarták. Mert a német külpolitikának a jelszava már régen nem a német népnek minden körülmények között való megtartása, hanem sokkal inkább a világbékének minden eszközzel való biztosítása volt. Láttuk, hogy ez mennyire sikerült. Erre különben még külön is visszatérek.
Ilyen körülmények között tehát már csak a negyedik lehetőség volt hátra: iparés világkereskedelem, tengeri hatalom és gyarmatok.
Az ilyen fejlődés kétségtelenül könnyebb és tényleg gyorsabban érhető el. Az új területek és új föld betelepítése lassú folyamat, amely gyakran évszázadokig eltart. Éppen ebben keresendő belső ereje is; abban tudniillik, hogy nem pillanatnyi fellángolásról van szó, hanem általános, alapos és tartós fejlődésről. Ezzel szemben az ipari fejlődés, amely pár év leforgása alatt felfújható, inkább szappanbuborékhoz, semmint megbízható erőhöz hasonlít. Kétségtelen, hogy egy flottát gyorsabban lehet megteremteni, mint parasztbirtokoknak és farmoknak szívós küzdelemmel járó betelepítését. Ezzel szemben azonban az is igaz, hogy az előbbit könnyebb megsemmisíteni, mint az utóbbit.
Ha Németország mégis erre az útra szánta volna rá magát, akkor legalább tisztában kellett volna lennie azzal, hogy ez is harccal fog végződni. Nagyon gyermeteg észjárásra vall az a hit, hogy népek békés versenyében jó magaviselettel és békés magatartással, tehát úgy, hogy az embernek ne kelljen fegyverhez nyúlnia, célt érhetünk.
Nem! ez az út azt jelentette, hogy Anglia egy szép napon ellenségünk lesz. Botorság volt felháborodni amiatt, mert Anglia bátorságot vett magának az erőteljes egoizmus nyerseségével beleszólni a mi békés tevékenységünkbe. Mi ezt természetesen sohasem tettük volna.
Amennyire tény az, hogy európai területi politikát csak Anglia szövetségével folytathattunk Oroszország ellen, igaz megfordítva is: gyarmati és világkereskedelmi politika Anglia ellen csak Oroszországgal szövetkezve képzelhető el.
Ebben az esetben azonban kíméletlenül le kellett volna vonnunk a következményeket, és mindenekelőtt Ausztriát kellett volna elejtenünk.
Különben is minden tekintetben már kész őrület volt a századfordulón az Ausztriával való szövetség.
Soha egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Oroszországgal szövetkezzenek Anglia ellen, mint amennyire arra sem, hogy Angliával Oroszország ellen, mert hiszen mindkét eset háborúra vezetett volna. Éppen ennek megakadályozása céljából a kereskedelmi és iparpolitika mellett foglaltak állást. A békés gazdasági honfoglalásra vonatkozólag szinte kész használati utasítás birtokában voltak, és azt hitték, hogy egyszer és mindenkorra véget vethetnek az erőszak politikájának. Ez a meggyőződésük néha mégis megingott, különösen akkor, amikor Anglia felől fenyegető hangok hallatszottak. Ezért flotta építésére is rászántak magukat, természetesen ezt sem azért, hogy Angliát megtámadják vagy megsemmisítsék, hanem a már oly sokszor említett "világbéke" megvédelmezése és a világ "békés" meghódítása érdekében. Éppen ezért mindig szerényebb keretek között mozgott ez irányú tevékenységük, nemcsak a hajók száma, hanem a tonnatartalmuk és fegyverzetük tekintetében is, hogy ezáltal is bizonyítsák békés szándékukat.
A világ "békés" gazdasági meghódítása a legnagyobb tévedés, amelyet valaha is állampolitika vezérlő gondolatává tettek. Méghozzá képesek voltak mindig Angliára, mint koronatanúra hivatkozni e politikai elv megvalósíthatósága tekintetében. Alig lehet jóvátenni azt, amit ezen a téren történelemtudományunk és annak magyarázata ártott. Mindez csak annak bizonysága, hogy milyen sokan vannak olyanok, akik történelmet "tanulnak", anélkül azonban, hogy megértenék. Anglia példája ugyanis éppen az ellenkezőjét bizonyíthatta volna. Nincs még egy nép, amelyik a maga gazdasági foglalásait nagyobb fegyveres erőszakkal készítette volna elő, és később erélyesebben védelmezte volna meg, mint az angol. Éppen a brit államművészet jellemzője politikai hatalommal gazdasági hódításra törni és minden gazdasági megerősödést rögtön megint politikai hatalommá változtatni. Micsoda balga tévedés azt hinni, hogy Anglia gyáva volna a maga gazdasági politikáját, ha kell, vére hullásával is megvédelmezni. Az, hogy az angol népnek nincs "néphadserege", nem bizonyítja az ellenkezőjét. Nem a mindenkori katonai szervezet a döntő, hanem sokkal inkább az akarat és elhatározás a meglevő felhasználására. Anglia mindig olyan felkészültséggel rendelkezett, amilyenre éppen szüksége volt, és olyan fegyverekkel harcolt, amelyekkel célt ért. Zsoldosokkal küzdött, amíg a zsoldosok elegendőnek bizonyultak, de feláldozta nemzetének legdrágább vérét is akkor, hogyha a győzelem ilyen áldozatot követelt. Fő jellemzője mindig a harci készség és a szívós kitartás volt.
Ezalatt Németországban az iskola, a sajtó és a vicclapok a legképtelenebb módon jellemezték az angol embert, úgy, hogy ez a legszörnyűbb önámításhoz vezetett. Ez az eljárás az angol fajnak olyan lebecsülését vonta maga után, aminek a legkeserűbb módon meg kellett bosszulnia magát. A hamisítás olyan nagymérvű volt, hogy az ember meg volt győződve róla: az angol egy minden hájjal megkent, de személy szerint hihetetlenül gyáva üzletember. Persze "tudósaink" arra nem gondoltak, hogy az olyan hatalmas világbirodalmat, mint amilyen az angoloké, mégsem lehet összelopni, összecsalni. Minden figyelmeztető szó a pusztába hangzott el. Egész jól emlékszem még arra, hogy bajtársaim milyen csodálkozással néztek körül, amikor Flandriában megjelentek ezek a "Tomyk". Mindjárt az első napok után mindenki keserűen győződött meg arról, hogy a skótok nem egészen olyanok, mint amilyeneknek a vicclapok és tudósítások jellemezték őket.
Ekkor tettem első megfigyelésemet a propaganda mikéntjének célszerűségéről. Az ilyen hamisításból a terjesztők hasznot akartak húzni; ezzel akartak bebizonyítani, hogy a világ gazdasági meghódítása lehetséges. Ami az angoloknak sikerült, az nekünk is kell, hogy sikerüljön állítottak , különösen, ha meggondoljuk, hogy ami nagyobb beszélőképességünk és a tipikusan angol kihívó modor hiánya bennünket még alkalmasabbá tesz erre. Azt remélték, hogy a kisebb nemzetek ragaszkodását és a nagyobbak bizalmát könnyebben fogjuk megnyerni.
Arra, hogy a mi beszélőképességünk az idegenek számára belső iszonyt jelentett, annál kevésbé gondoltunk, mert annak hasznosságában magunk is komolyan hittünk. Csak a forradalom nyújtott mélyebb bepillantást abba a határtalan butaságba, amely gondolkodásmódunkat jellemezte.
A világ "békés gazdasági eszközökkel való meghódításának" agyréme egyben magyarázója volt a Hármasszövetség őrületének.
Egyáltalán melyik állammal szövetkezhettek volna? Az Ausztriával való szövetség mellett természetesen nem gondolhattak háborús hódításra, de éppen ez jelentette a szövetség legnagyobb gyengéjét. Bismarck megengedhette magának ezt a szükségmegoldást, de törpe utódai semmi esetre sem és különösen nem olyan időkben, amikor már a bismarcki szövetség alapfeltételei nem voltak meg. Annak idején Bismarck még azt hitte, hogy Ausztria német állam, s mint ilyennel szövetkezett. Az általános választójog fokozatos bevezetésével azonban ez az ország egy német jellegétől megfosztott, parlamenttel kormányzott zűrzavarrá változott.
Az Ausztriával való szövetség a fajvédelem szempontjából is káros volt. Meg kellett tűrni a határ mentén egy új szláv nagyhatalom kialakulását, amely pedig Németországgal szemben később egészen más álláspontra kellett, hogy helyezkedjék, mint például Oroszország. Ez a szövetség évről évre veszített erejéből, éspedig olyan arányban, amilyenben e gondolat szószólói a Monarchiában elvesztették befolyásukat.
Már a századfordulón ez a szövetség is olyan stádiumba került, amilyenbe az osztrák-olasz szövetség.
Itt csak két lehetőség volt: vagy szövetségi viszonyban maradnak a Habsburg-monarchiával, vagy pedig tiltakoznak a németség elnyomása ellen. Az ilyen kezdet azonban rendszerint nyílt háborúsággal végződik.
A Hármasszövetség értéke már lélektanilag is nagyon kicsi volt, ha tekintetbe vesszük, hogy minden szövetség olyan arányban veszít az értékéből, amilyen arányban a meglévő állapot megtartására szorítkozik. Ezzel szemben minden szövetség annál erősebb, minél inkább remélhetik az egyes szövetségestársak a szövetség által bizonyos megfogható célok elérését. E téren is azonban nem a védelemben, hanem a támadásban rejlik az erő.
Már annak idején sokan elismerték ezt, de sajnos nem az úgynevezett "hivatottak". Különösen az akkor még ezredesi rangban levő Ludendorff, a nagyvezérkar tisztje mutatott rá egy 1912. évi emlékiratában erre a gyengeségre. Természetesen az "államférfiak" az ügyet nem méltatták figyelemre. Úgy látszik a tiszta értelem csak az egyszerű halandóknál jelentkezik, azonban hiányzik, mihelyt "diplomaták"-ról van szó.
Németországra nézve szerencse volt, hogy a háború 1914ben Ausztria közbejöttével tört ki. Így a Habsburgoknak részt kellett venniük benne. Ha ez megfordítva történik, akkor Németország magára maradt volna. Ez a Habsburg állam sohasem mert vagy akart volna részt venni olyan harcban, amely Németországon keresztül tört volna ki. Az, amit később Itáliánál elítéltek, azt mindenekelőtt Ausztria tette volna meg; legalábbis "semleges" maradt volna, hogy az államot egy kezdeti forradalomtól megóvja. Az ausztriai szlávság képes lett volna a Monarchiát inkább már 1914-ben szétrobbantani, semhogy Németországnak segítséget nyújtson.
A dunai monarchiával való szövetség veszélyét és nehézségeit akkor még csak kevesen értették.
Ausztriának sokkal több olyan ellensége volt, amely ebből a korhadt államból örökölni remélt, semhogy ne lettek volna annak a Németországnak az ellenségei, amelyben a Monarchia régóta várt és remélt szétesésének megakadályozóját látták. Rájöttek arra, hogy Bécs tulajdonképpen csak Berlinen keresztül érhető el.
Ez a szövetség Németországra a legjobb szövetségi lehetőségek elvesztését jelentette. Oroszországgal és Itáliával szemben mindig nagyobb lett a feszültség. Pedig Rómában a közvélemény éppen annyira németbarát volt, mint osztrákellenes. Ez az érzelem nemegyszer lobbant lángra a legutolsó olasz szívében is.
Minthogy Németország a kereskedelmi és iparpolitikára vette rá magát, Oroszországgal szemben semmi oka sem volt az összeütközésre. Csak e két nemzet ellenségeinek lehetett célja a nemzetek egymás ellen hangolása. Valóban elsősorban a zsidók és a marxisták voltak azok, akik a két nemzetet minden eszközzel háborúra uszították.
Végül azért is jelentett ez a szövetség beláthatatlan veszélyt Németország számára, mert a bismarcki birodalommal szemben kétségtelenül ellenséges érzelemmel viseltető nagyhatalomnak könnyen sikerülhetett az államok egész sorát mozgósítani azáltal, hogy az osztrák szövetséges rovására mindenik részére gazdagodási lehetőséget helyezett kilátásba.
A dunai monarchia ellen ui. mozgósítható volt egész Kelet-Európa, különösen azonban Oroszország és Itália. Az Eduárd király által kezdeményezett világszövetség soha sem jött volna létre, hogyha Ausztriát, mint Németország szövetségesét nem állíthatták volna oda csábító csaléteknek. Csak így volt lehetséges olyan különböző kívánságú és célú államoknak egyetlen támadási arcvonalba való tömörítése. Mindenki azt remélte, hogy egy Németország elleni általános támadás esetén a saját részére is biztosíthat valami nyereséget Ausztria terhére. Törökországnak ehhez a szerencsétlen szövetséghez csendes társként való látszólagos csatlakozása a veszélyt rendkívüli módon megsokszorozta.
A nemzetközi zsidó pénzvilágnak szüksége volt erre a csalétekre, hogy a velük szemben elégedetlenkedő Németország megsemmisítésének tervét megvalósíthassa. Csak ezzel tudta a koalíciót összekovácsolni és azt elég erőssé és bátorrá tenni arra, hogy az erős Siegfriedet leteperhesse.
A Habsburg-monarchiával való szövetség, amely engem már Ausztriában is vegyes érzelmekkel töltött el, most már gondos belső vizsgálódásra késztetett. Ennek a vizsgálódásomnak eredménye csak megerősített eredeti véleményemben.
Abban a kis körben, amelyben éltem és mozogtam, már annak idején sem titkoltam azt a meggyőződésemet, hogy az ilyen halálra ítélt állammal való szövetkezés Németországot is a tönk szélére juttathatja, hacsak ideje korán nem tud megszabadulni tőle. Soha egy pillanatra sem ingott meg nézetem. A világháború kitörésekor és utána, amikor úgy látszott, hogy a hideg ésszerűség helyett a lelkesedés még az illetékes tényezőket is elragadja, mindig kifejezésre juttattam abbeli álláspontomat, hogy a német nemzet érdeke a szövetségnek minél sürgősebb felbontása. Ugyanis a Habsburg-monarchiát otthagyni nem jelent áldozatot akkor, ha ezáltal ellenségeink számát csökkentjük. Mert az embermilliók nem egy romlott dinasztia megmaradása érdekében ragadtak fegyvert, hanem a német nemzet megmentése érdekében.
A világháború előtt egykét ízben úgy tetszett, mintha legalább egy bizonyos körben kételkedtek volna a szövetség politikai helyességében. A német konzervatív , körökben időről időre történtek bizonyos óvatosságra intő figyelmeztetések, de mint oly sokszor, ezek is csak falra hányt borsót jelentettek. Meg voltak győződve arról, hogy a világ "meghódításának" helyes útját járják, amelynek óriási eredményei lesznek és amely ezzel szemben nem követel áldozatot.
A "nem elhivatottaknak" ismét az a szomorú szerep jutott, hogy ölbe tett kézzel nézzék, miként vezetik az "elhivatottak" népünket pusztulásba és miként vonzzák hamelni patkányfogóként népünket maguk mögé.
Politikai gondolkodásmódunk végzetes betegségében rejlett annak lehetősége, hogy a "gazdasági hódítás" őrületét gyakorlati politikai útként, a "világbéke" fenntartását pedig politikai célként állíthattak népünk elé.
A német technika és ipar diadalmenete, és a német kereskedelem nagyszerű eredményei lassanként elhomályosították annak a felismerését, hogy mindezek végső eredményének első és legfontosabb feltétele maga az erős állam. Ellenkezőleg, sokan már úgy gondolkodtak, hogy az állam ezeknek a jelenségeknek köszönheti a létét, és hogy maga elsősorban gazdasági intézmény, amelyet a gazdasági követelményeknek megfelelően kell kormányozni, és amelynek léte is a gazdaságtól függ. Végezetül, úgy látták és erősítgették, hogy ez az állapot a legegészségesebb és legtermészetesebb. Ezzel szemben az a valóság, hogy az államnak semmiféle gazdasági irányzathoz és gazdasági fejlődéshez nincs köze.
Az állam nem gazdasági tényezők foglalata gazdasági feladatok teljesítésére egy szigorúan körülhatárolt élettérben, hanem fizikailag és lelkileg azonos lények közösségének szervezete, fajiságuk fenntartásának megkönnyítése és a gondviselés által előírt életcélok elérésére. Ez és semmi egyéb az állam célja és értelme, a közgazdaság csak egyike azoknak a segítőeszközöknek, amelyek szükségesek a cel elérésére. Azonban soha sem oka és célja az állami létnek, feltéve, hogy azt kezdettől fogva nem helyezték téves, mert természetellenes alapokra. Ez természetesen csak azoknak a népeknek az életszükséglete, amelyek néptársaik létét maguktól, a maguk erejéből és létéért folytatott küzdelmükkel akarják biztosítani. Ezzel szemben azok a népek, amelyek az emberiség parazitáiként furakodnak a többi népek közé, hogy azután a legkülönbözőbb módon és ürüggyel azokat dolgoztassak maguk helyett, minden meghatározott terület nélkül is államot képezhetnek. Ez elsősorban a zsidóságra vonatkozik, mint amely népnek parazita volta miatt ma mar az egész tisztességes emberiség szenvedni kényszerül.
A zsidó állam sohasem volt területileg körülhatárolt, hanem területtől független, de szigorúan egy fajra korlátozódott. Éppen ezért képezett mindig államot ez a nép az államban. A legzseniálisabb fogások közé tartozik, amit csak valaha is kitaláltak, hogy ezt az államot "vallás"-ként szerepeltették. Ezáltal mindig biztosították a maguk számára a megfelelő jóindulatot. Valójában a mózesi vallás nem egyéb, mint a zsidó faj fenntartásának tudománya. Éppen ezért magába foglalja mindazokat a szociológiai, politikai és gazdasági területeket, amelyek e tekintetben egyáltalán szóba jöhetnek.
Minden emberi közösség első alapja: a fajfenntartás ösztöne. Éppen ezért az állam népi szervezet és nem gazdasági intézmény. Oly különbség ez, amely éppen annyira nagy, mint amennyire, különösen a ma úgynevezett "államférfia" számára érthetetlen. Éppen ezért hisznek utóbbiak abban, hogy az államot a gazdaságon keresztül lehet megtartani A valóság pedig az, hogy az állam ama tulajdonságok közreműködésének eredménye, amelyek a faj fenntartásában gyökereznek. Ezek azonban mindig hősi tulajdonságok, de sohasem a szatócsot jellemző önzés, mert a létnek és fajiságnak fenntartása az egyesek áldozatkészségét feltételezi. Ebben rejlik éppen a költő szavainak értelme: "Ha nem vagytok készek az életeteket feláldozni, sohasem nyeritek el azt". Egész egyéni létünket fel kell áldoznunk azért, hogy fajiságunkat fenntarthassuk. De ebben rejlik az állam keletkezésének, fenntartásának az előfeltétele is, amely semmi egyéb, mint hasonló lények azonos fajiságán alapuló összetartozásának érzete, valamint a közért való tettrekészség. Ez a körülmény saját honunkban élő népeknél hősi tettek, az élősdieknél viszont hazug képmutatás és alattomos kegyetlenség szülője. Minden állam keletkezése a tulajdonságok latba vetésének az eredménye, ami mellett a létért folytatott küzdelemben azok a népek fognak alulmaradni, amelyek a legkevesebb hősi tettet tudják felmutatni, vagy pedig nem képesek kivédeni az ellenséges élősdiek ravaszságát. Azonban a csatavesztés még ebben az esetben is majdnem mindig nem az okosság, hanem a határozottság és bátorság hiányának rovására írandó, amely nemegyszer az emberiesség köntösébe burkoltan jelentkezik.
Arra nézve, hogy az államalkotó és államfenntartó tulajdonságok a gazdasággal milyen kevés összefüggésben vannak, a legjellemzőbb az a tény, hogy az egyes államok belső ereje csak a legritkább esetben esik egybe úgynevezett közgazdasági virágzásukkal. A legtöbbször éppen amint a rengeteg példa mutatja , a gazdasági fellendülés az állam közeledő hanyatlását jelzi. Ha az emberi közösségek képződése gazdasági erőkre és okokra lenne visszavezethető, akkor a legnagyobb gazdasági fellendülés egyúttal az állam még nagyobb erejét is kellene, hogy jelentse és nem megfordítva.
Különösen olyan országokban érthetetlen a közgazdaság államalkotó és fenntartó erejébe vetett hit, amelyeknek történelme minden téren erőteljesen bizonyítja ennek ellenkezőjét. Poroszország példája mutatja leginkább, hogy nem gazdasági tulajdonságok, hanem ideális erények képezik az állam megteremtésének alapját. Ezek védelme alatt majd virágba borulhat a gazdasági élet, míg a hősi erények kiveszésével a gazdasági élet is összeomlik. Ezt a folyamatot éppen most magunkon tapasztalhatjuk a legszomorúbb módon. Az emberek anyagi jóléte a hősi erények árnyékában fokozódik a legjobban, mihelyt azonban a közgazdaság az első helyet kívánja elfoglalni egy nép életében, önmagát fosztja meg létalapjától.
Németország hatalmi állásának emelkedésével mindig együtt járt a közgazdaság felvirágzása. Ellenben, ha a gazdaság képezte népünk életének egyetlen tartalmát, és ennek súlya alatt a hősi erények elpusztultak, összeomlott az állam, és kisvártatva magával rántotta a mélybe a gazdaságot.
Ha most azt kérdezi valaki, hogy melyek az államalkotó és fenntartó erők a valóságban, úgy azokat egyetlen meghatározásba foglalhatjuk össze: az egyed áldozatképessége és áldozatkészsége a közért. Tény, hogy az ember sohasem áldozza fel magát gazdasági célokért, vagyis nem hal meg üzletekért, hanem csak ideális célokért. Semmi sem bizonyítja inkább az angolok fölényét a néplélek felismerése terén, mint az a körülmény, hogy mialatt mi a "kenyérért" harcoltunk, ők a " szabadságért" küzdöttek, nem is a saját, hanem a kis nemzetek szabadságáért. Nálunk egyszerűen nevettek ezen a szemtelenségen, vagy bosszankodtak rajta. Ezzel is bizonyították, milyen fejetlenül buta volt az úgynevezett "államművészet" Németországban. Halvány fogalmuk sem volt már arról az erőről, amely önkéntes halálba küldi a férfiakat.
Amíg a német nép 1914ben azt hitte, hogy ideálokért harcol, kitartott, mihelyt azonban csak a mindennapi kenyér lett küzdelmének tárgya, feladta a játszmát.
A mi nagy "államférfiaink" csodálkoztak ezen az érzelmi változáson. Soha nem jöttek rá arra, hogy az ember abban a pillanatban, amelyben gazdasági érdekért küzd, lehetőleg kerüli a halált, mert hiszen ez a harcnak egyetlen jutalmától fosztja meg.
Ezzel szemben a leggyengébb anya is hőssé lesz gyermeke megmentéséért folytatott küzdelemben. Éppen úgy csak a faj fenntartása és az azt védő házitűzhely vagy a haza védelme készteti minden idők férfiát az ellenség fegyverei elé.
Örök érvényűnek fogadhatjuk el a következő mondatot: államot sohasem alapítottak békés gazdaság útján, hanem mindig csak a fajfenntartás ösztönével, amely vagy hősi tettekben, vagy ravasz alattomosságban nyilvánul meg. Az előbbi árja munka és kultúrállamok alapításához vezet, az utóbbi esetben viszont zsidó élősdi tartomány keletkezik. Tény, hogy mihelyt egy népnél vagy egy államban a gazdasági élet ezeket az ösztönszerű megmozdulásokat elnyomja, maga lesz a leigázottságnak és elnyomásnak okozója.
A háború előtti időszaknak az a balhiedelme, hogy kereskedelmi és gyarmatpolitikával békés úton meg lehet nyitni a német nép számára a világ kapuit, sőt még több, meg lehet hódítani a világot, a legklasszikusabb jele volt a valóban államalkotó és megtartó erény, és az abból folyó akaraterő és tettrekészség elvesztésének. Ezt a természeti törvényszerűséget bizonyította a világháború a maga következményeivel.
A felületes szemlélő számára a német nemzetnek ez a beállítása s ez majdnem általánosnak mondható csak egy megfejthetetlen rejtvény, hiszen éppen Németország a csodálatos példája a tisztán hatalmi politikai alapokra fektetett birodalomnak. Poroszország, a birodalom magva ragyogó hősiesség, és nem pénzügyi műveletek vagy kereskedelmi üzletkötések eredménye. A birodalom maga szintén hatalompolitikai vezetés és katonai erények nagyszerű gyümölcse. Kérdezhetné valaki, hogyan következhetett be éppen a német nép politikai ösztönének ez a súlyos betegsége? Ugyanis nem egyes különálló jelenségekről van szó, hanem lidércfények borzalmas számáról, amelyek a nép testén hol itt, hol ott lángoltak fel, vagy mint a mérges sebek egyszer az egyik helyen, máskor másutt kezdték ki a nemzet testét. Úgy látszott, mintha tartós mérgezési folyamat árasztaná el ennek a hősi testnek egész véredényrendszerét. Mérgező folyamat, amelyet titokzatos hatalom irányít, hogy az egészséges értelem és egyszerű létfenntartási ösztön egyre súlyosabb betegségét idézze elő.
Mialatt ezekkel a kérdésekkel a birodalom szövetségi és gazdaságpolitikájával szemben elfoglalt álláspontomból kifolyólag 191214. évben számtalanszor foglalkoztam, a rejtély megoldásaként mindig arra a megállapításra jutottam, hogy ez a titkos hatalom a marxista tanítás és világnézet, valamint ezek megszervezett hatása. Másodízben mélyedtem el életemben a rombolásoknak ebbe a tanába, és ezúttal természetesen már nem a mindennapi környezetem nyújtotta benyomások és hatások alatt, hanem a politikai élet általános megfigyelése útján. Miközben ennek az új világnak elméleti irodalmába mélyedtem, annak hatását megkíséreltem önmagamnak megmagyarázni, összehasonlítottam mindjárt a politikai, kulturális és gazdasági életben jelentkező gyakorlati megnyilvánulásaival és kihatásaival.
Első ízben szenteltem figyelmemet e világjárvány megfékezésére irányuló kísérletekre is. Tanulmányoztam Bismarck kivételes törvényalkotását, célja, harca és eredményei szemszögéből. Meggyőződésemet lassanként olyan sziklaszilárd alapokra fektettem, hogy ebben a kérdésben azóta sem kellett megváltoztatnom nézetemet. Ugyanígy további alapos vizsgálat tárgyává tettem a marxizmus és zsidóság közötti viszonyt.
Annak idején Bécsben Németországra, mint megingathatatlan hatalmasságra tekintettem, s most egyszerre gyakran félő gondok jelentkeztek bensőmben. Titokban és kicsiny társaságom előtt a német külpolitikát hibáztattam, és éppen annyira hibáztattam azt a könnyelműséget is, amellyel Németország legfontosabb problémaját, a marxizmust kezelték. Valóban nem tudtam felfogni, hogyan képesek ilyen, kihatásaiban mérhetetlen veszedelembe vakon belerohanni. Már annak idején figyelmeztettem környezetemet, mint azt ma is teszem szélesebb mederben, a gyáva korcsok megnyugtató jelszavának: "nekünk nem árthat senki" veszedelmére. Hasonló rákfene már aláásott egy hatalmas birodalmat, miért lenne éppen Németország kivétel a többi emberi közösség között. Az 191314es évben első ízben fejtettem ki különböző körökben amelyek ma részben a nemzetiszocialista mozgalom hűséges letéteményesei azt a meggyőződésemet, hogy a német nemzet jövőjének kérdése a marxizmus megsemmisítésének kérdésével elválaszthatatlanul egybeforrt.
A szerencsétlen német szövetségi politikát a marxizmus bomlasztó munkája következményének tekintettem. A legborzalmasabb az, hogy ez a méreg szinte láthatatlanul rombolja le egy egészséges gazdasági és állampolitikai felfogás alapjait. A megtámadottak gyakran nem is sejtik, hogy minden ténykedésük a különben általuk teljesen kárhoztatott világnézet következménye.
A német nép belső pusztulása akkor már régen megkezdődött, anélkül, hogy az emberek, mint oly sokszor az életben, tisztában lettek volna létük megrontóival. Gyakran tapogatták körül a betegséget, mégis összetévesztették a külső tüneteket a kór okozójával. Minthogy pedig ez utóbbit nem merték, vagy nem akarták megismerni, a marxizmus elleni harc sem volt egyéb, mint közönséges kuruzslás.


V. A világháború

Fiatal kamaszkoromban semmi sem tudott inkább lehangolni, mint az a tudat, hogy éppen olyan korszakban születtem, amely láthatólag csak a szatócsoknak és államhivatalnokoknak fog diadalkaput emelni. A történelmi események hullámzása annyira lecsillapodott, hogy úgy látszott, a jövő tényleg "a békés versengés korszaka" lesz. E látszat terjesztése nem más, mint a népek kölcsönös méltóságteljes becsapása az erőszakos módszerek kikapcsolása mellett. Az egyes államok mindinkább üzleti vállalatokhoz kezdtek hasonlítani, amelyek igyekszenek egymás alól kirángatni a szőnyeget, a megbízásokat elhalászni egymás orra elől, és mindezt éppen annyira hangos, mint jelentéktelen handabandázás közepette. Ügy látszott, mintha ez a fejlődés nemcsak állandó jellegű, hanem az egész világot egyszerűen áruházzá alakító hatású lett volna, és e nagy áruház előcsarnokában a legrafináltabb pénzcsempészek és közigazgatási hivatalnokok szobrait gyűjtenék egybe a halhatatlanság számára. E nagy áruház kereskedői az angolok, a közigazgatási hivatalnokok pedig a németek lennének, a zsidóknak viszont a tulajdonos szerepére kellene föláldozniuk magukat, hiszen saját bevallásuk szerint úgysem keresnek soha semmit, hanem örökösen csak "ráfizetnek" és amellett a legtöbb nyelvet beszélik.
Sokszor kérdeztem magamtól, miért nem születtem száz esztendővel ezelőtt, a szabadságharcok idején, amikor az ember még "üzlet" nélkül is ért valamit?!
Így töprengtem késői földi vándorlásom felett, és bosszankodtam a "nyugalom és béke" éveinek előttem álló perspektívája miatt, melyet a sors meg nem érdemelt Csapásának tekintettem. Gyermekkoromban sem voltam már távolról sem "pacifista", és minden ez irányú kísérlet csak öregbítette felfogásomat.
A búr háború felvillanó fénysávként ötlött szemembe. Naponta lestem az Újságokat és táviratokat, boldog voltam, hogy legalább a távolból tanúja lehetek ennek a hősi küzdelemnek.
Az orosz-japán háborút már sokkal értelmesebben és figyelmesebben szemléltem, és vitáim közepette elsősorban nemzeti okoknál fogva akkor már állást is foglaltam, éspedig a japánok mellett. Az orosz vereségben az ausztriai szlávság vereségét láttam.
Azóta sok év telt el, és amit gyermekkoromban fülledt csöndességnek tekintettem, az most számomra a vihar előtti nyugalmat jelentette. Már bécsi tartózkodásom idején tikkasztó, fülledt hőség lebegett a Balkán felett, olyan, amely a vihart szokta megelőzni. Néha fel-feltűnt egy-egy cikázó fénysugár, hogy azután gyorsan eltűnjék a rideg sötétségbe. Nemsokára bekövetkezett az első balkáni háború és ezzel együtt az első légáramlat az idegessé vált Európában.
A rákövetkező idő izzó trópusi lázként hatott az emberekre úgy, hogy a közeledő katasztrófa érzése s az örökös gond már végül vágyódássá változott, amely türelmetlenül várta annak bekövetkeztét, amelyet elkerülni amúgy sem lehetett. Végre lecsapott az első, hatalmas villám. Kitört a zivatar, s az égzengésbe a világháború ütegeinek bömbölése vegyült.
Amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának a híre Münchenbe érkezett (éppen odahaza ültem és csak felületesen hallottam a történteket), először az a nyomasztó érzés fogott el, hogy talán német diákok golyói ölték meg a trónörököst, hogy megmentsék a német népet belső ellenségétől és a trónörökös szlávosító törekvéseitől. Hogy mi lett volna ennek a következménye, azt el lehet képzelni: az üldöztetésnek új korszaka, amely most már az egész világ szemében jogos és indokolt lett volna. Amikor közvetlen utána tudomásomra jutott az állítólagos tettesek neve, és hogy szerbek voltak a merénylők, csendes borzalommal gondoltam a kifürkészhetetlen sors bosszújára.
A szlávok legnagyobb barátja szláv fanatikus golyójának esett áldozatul.
Akinek módjában volt állandó figyelemmel kísérő Ausztriának Szerbiához való viszonyát, az egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a lavina megindul és azt nem lehet majd feltartóztatni.
Igazságtalan az a szemrehányás, amellyel a bécsi kormányt illetik az általa küldött ultimátum tartalma és formája miatt. Hasonló helyzetben a világ egyetlen hatalma sem cselekedett volna másként. Ausztria délkeleti határán könyörtelen és halálos ellenség állott, amely egyre gyakrabban provokálta az Osztrák-Magyar Monarchiát, s mindaddig nem maradt volna nyugton, amíg be nem következik a birodalom megsemmisítésének pillanata.
A bécsi kormánykörökkel szemben igaztalanul jár el, aki azt állítja, hogy kierőszakolták a háborút, amelyet pedig még el lehetett volna kerülni. A háború elkerülhetetlen volt; legfeljebb egykét esztendővel lehetett volna elodázni. Márpedig ez a folytonos elodázás volt mind a német, mind az osztrák diplomáciának az átka. Végül is a legkevésbé megfelelő időpontban kellett belemenni a háborúba. A háború időpontjának további elodázásával minden bizonnyal még kevésbé megfelelő körülmények között kellett volna háborúba bocsátkozni.
Akik ma a háború megkezdése miatt a legtöbbet átkozódnak, és a legbölcsebbek ítélkeznek, éppen azok egyengették a legvégzetesebben a háborúhoz vezető utat.
A szociáldemokrácia évtizedek óta a legádázabb háborús uszítást folytatta Oroszország ellen; a Centrum viszont vallási szempontokból Ausztriát tette a német politika tengelyévé. Ennek a tévedésnek a következményeit természetesen viselni kellett. Ami bekövetkezett, semmi körülmények között nem lehetett elkerülni. A német kormány legnagyobb bűne emellett az volt, hogy a béke fenntartása érdekében a háború kitörésének legkedvezőbb pillanatát mindig elmulasztotta. A világbéke fenntartására irányuló szövetség hínárjába egyre jobban belekeveredett és így egy olyan világkoalíció áldozata lett, amely a világbéke fenntartásának vágyával szemben a világháborút tartotta szükségesnek.
Ha annak idején a bécsi kormány az ultimátumnak szolídabb formát és hangot adott volna, ez a körülmény legfeljebb magát a kormányt tette volna ki a nép elsodró dühének. A tömeg szemében az ultimátum hangja igenis mérsékelt volt, nemhogy túlzottnak vagy brutálisnak tartotta volna azt. Aki ma ezt tagadja, az vagy egészen üresfejű, vagy tudatosan hazug.
Az 1914. évi háborút nem kényszerítették rá a tömegre, hanem az egész nép hőn óhajtott vágya volt.
Az általános bizonytalanságnak egyszer már véget akartak vetni. Csak így lehet megérteni, hogy ezt a legnehezebb harcot több mint kétmillió német férfi és ifjú önként vállalta, és kész volt a zászlót megvédeni utolsó csepp véréig.
Nekem magamnak ezek az órák úgy tűntek, mintha ifjúkorom bántó érzéseitől váltanának meg. Ma sem szégyellem bevallani, hogy túláradó lelkesedéssel borultam térdre, és hálás szívvel köszöntem meg az égnek azt a szerencsét, hogy ebben az időszakban élhetek.
Szabadságharc tört ki, amelynél hatalmasabbat a világ eddig még nem látott. Mihelyt a sors szabad folyást engedett az eseményeknek, világossá vált a nagy tömeg szemében, hogy nem Ausztria sorsáról van szó, hanem a német népéről.
Alig ment át a köztudatba Münchenben a merénylet híre, máris két gondolat cikázott át az agyamon: először az, hogy végre elkerülhetetlen a háború, másodszor, hogy a Habsburg államnak most kénytelen-kelletlen ki kell tartania a szövetség mellett. Hiszen amitől leginkább féltem az volt, hogy Németország egy szép napon talán éppen ebből a szövetségből kifolyóan valamilyen összeütközésbe keveredik anélkül, hogy ehhez Ausztria egyenes okot szolgáltatna, és a Habsburg állam nem lenne képes annyi belső erőt felmutatni, hogy szövetséges társa mellé álljon. Annál is inkább félő volt ez, mert a birodalom szláv többsége azonnal szabotálta volna az ilyen jellegű önálló elhatározást, és inkább darabokra zúzta volna szét a monarchiát, semhogy a szövetségesnek kért segélynyújtáshoz hozzájárult volna. Ez a veszedelem most már nem fenyegetett. A rozoga államnak harcolnia kellett, akár tetszett neki, akár nem.
E konfliktussal szemben elfoglalt álláspontom igen egyszerű és világos volt. Szerintem nem Ausztria veszekedett Szerbiával az elégtételért, hanem Németország küzdött saját létéért. A német nemzet számára a "lenni vagy nem lenni" nagy kérdéséről, szabadságáról és jövőjéről volt szó. Bismarck művének most kellett kiállnia a tűzpróbát, hogy újból kiérdemelje azt, amit az atyák Weissenburgtól Sedanig és Párizsig vívtak ki hazájuk számára. Ha ez a háború Németország számára győzelmes kimenetelű lett volna, akkor népünk ismét belépett volna a nagy nemzetek sorába, s csak azután szerezhetett volna magának Németország nagy érdemeket a béke hatalmas bástyájaként anélkül, hogy a drága béke kedvéért kénytelen lett volna fiai szájától a kenyeret megvonni.
Egykor, mint gyermeknek és ifjúnak az volt a hő óhajom, hogy legalább egyszer bebizonyíthassam: nemzetemért való lelkesedésem nemcsak üres frázis. Nemegyszer szinte bűnnek tűnt szememben az "éljen" kiáltás anélkül, hogy érzésem szerint ehhez jogosultságom lett volna. Mert kinek állott jogában ezt a szót használni, mielőtt kipróbálta volna valódi értelmét ott, ahol vége minden játéknak, és a sors istennőjének kérlelhetetlen keze népeket és embereket egykedvűen tesz serpenyőjébe, hogy megmérje érzelmük igaz voltát és mibenlétét. Magam is azok
közé a milliók közé tartozom, akiknek büszke boldogságtól dagadozott a keble azért, hogy végre megszabadulhatnak ezektől a gátló érzésektől. Annyiszor énekeltem a "Deutschland über Alles"-t és kiáltottam a "heil"-t tele torokkal, hogy számomra tényleg kegynek tűnt fel az a körülmény, hogy végre az Örök Bíró isteni ítélőszéke előtt tehetek tanúbizonyságot érzelmeim igazi voltáról és őszinteségéről. Már az első pillanatban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy háború esetén, ami szerintem most már elmaradhatatlan volt, minden körülmények között búcsút mondok könyveimnek, mert úgy éreztem, hogy ott kell lennem, ahová a belső hang vezérelt.
Elsősorban politikai okokból mondtam búcsút Ausztriának. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy most, a nagy harc kezdetén ismét mérlegelnem kellett meggyőződésemet. Nem akartam a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de kész voltam népemért és az azt megtestesítő birodalomért mindenkor meghalni. Augusztus 3án kegyelmi kérvényt nyújtottam be III. Lajos király őfelségéhez, amelyben bajor ezredben való beosztásomat kérelmeztem. A kabinetirodának e napokban bizonyosan sok dolga volt. Ezért annál inkább örültem annak, hogy kérésem már másnap elintézést nyert. Remegő kézzel bontottam fel az értesítést, és olvastam kérésem teljesítését azzal a felhívással, hogy egyik bajor ezrednél jelentkezzem. Egész lényemet öröm és hála töltötte el. Pár nap múlva már magamra öltöttem egyenruhámat. hogy azután csak hat év múlva vessem le ismét. Mint valamennyi német számára, úgy az én számomra is megkezdődött földi létem legfeledhetetlenebb és legnagyszerűbb korszaka. E gigászi küzdelem eseményei mellett minden egyéb semmivé zsugorodott össze. Most, ennek az óriási eseménynek tizedik évfordulóján büszke fájdalommal gondolok vissza népünk hősi küzdelmei kezdetének e heteire, amelynek a sors jóvoltából én is részese lehettem.
Mintha csak tegnap lett volna, úgy elevenednek meg előttem az események. Egyenruhában látom magam kedves bajtársaim körében, magam előtt látom az első kivonulást, a gyakorlatokat stb. , míg végre elérkezett a harctérre indulás nagy napja.
Csak egy gondolat bántott engem is, mint annyi sok mást. Vajon nem érkezünk-e későn a frontra? Ez az egy körülmény nyugtalanított. Így azután minden hőstett feletti győzelmi mámorban egy csepp keserűség is maradt számomra, hiszen minden újabb győzelemben elkésésünk veszélyét láttam. Ilyen lelkiállapotban érkezett el a nap, amikor búcsút mondtunk Münchennek, hogy teljesítsük kötelességünket. Első ízben pillantottam meg a Rajnát, amelynek csendes habjai mentén nyugatnak tartottunk, hogy a német folyamot megvédjük a régi ellenség kapzsiságával szemben. Amikor a nap első sugarai a reggeli köd enyhe fátyolán keresztül bearanyozták a Niederwald emlékművét, egyszerre felzengett a hosszú katonavonatunkból a reggeli égre a "Wacht am Rhein" dallama, és nekem elszorult a szívem.
Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midőn a nap első sugarai bontakoztak ki a ködből, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielőtt eloszlott volna ez az acélfelhő, kétszáz torokból tört elő az első "hurrá!" a halál első hírnökei felé! Most aztán elkezdődött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki előretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdődött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elő, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midőn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.
Így ment ez tovább évről évre, de a csata romantikája helyébe egyre inkább a borzalom lépett. A lelkesedés lassan elcsendesedett, s a kitörő mámort megfojtotta a halálfélelem. Elérkezett az az idő, amikor mindenkiben az önfenntartás ösztöne küzdött a kötelességtudással. Engem sem kímélt meg ez a belső küzdelem. Nálam ez a harc már 1915-16 telén eldőlt. Akaratom teljes győzelmet aratott. Az első napokban ujjongva és nevetve rohamoztam, most csendes és elszánt lettem. Ez az állapot azután állandó maradt. Most már a sors a legnagyobb megpróbáltatásoknak is kitehetett anélkül, hogy idegeim felmondták volna a szolgálatot. Az ifjú önkéntesből öreg katona lett.
Ez a változás azonban az egész hadseregre vonatkozott. A hadsereg öregen, de keményen került ki ebből a küzdelemből, s azt, aki nem tudott ennek az áradatnak ellenállni, magával sodorta.
Évezredek múltán sem lehet majd hősiességről beszélni anélkül, hogy ne gondolnánk a világháború német hadseregére. A múlt ködéből majd kibontakozik a szürke acélsisakok vasfrontja, mint halhatatlanságra intő örök jel, amely nem ingadozik és nem hátrál soha. Míg németek élnek, tudni fogják, hogy ezek egykor nemzetünk fiai voltak.
Annak idején katona voltam, tehát nem akartam politizálni. Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem cselekedhettem másként, minthogy bizonyos jelenségekkel szembenállást foglaljak, amely jelenségek kétségtelenül az egész nemzetet érintették, de elsősorban bennünket, katonákat érdekeltek.
Két dolog volt, ami engem annak idején bosszantott és amit károsnak tartottam.
Már az első győzelmi hírek után a sajtó bizonyos része lassan és sokak által talán egyelőre még fel sem ismerhető módon néhány ürömcseppet kezdett vegyíteni az általános lelkesedésbe. Mindez bizonyos jóindulat, jóakarat, sőt bizonyos aggodalom leple alatt történt. Meggondolásaik voltak a győzelem túlzott ünneplésével szemben. Féltek attól, hogy ez nem nagy nemzethez méltó, és nem is megfelelő. Hiszen a német katona bátorsága és hősiessége tulajdonképpen egészen természetes, úgy, hogy ennek következtében nem szabad az embernek magát az örömnek olyan meggondolatlan kitöréseire ragadtatnia, már csak a külföldre való tekintettel sem, mert hiszen az örömnek csendes és méltóságteljes alakja jobban tetszik, mint a féktelen ujjongás stb. Végül pedig nekünk, németeknek most sem kellene elfelednünk, hogy a háborút mi nem akartuk, és így nem kellett volna szégyellnünk annak a nyílt és férfias beismerését, hogy mi mindenkor hajlandók vagyunk a kibékülésre, és ezért a magunk részéről mindent megteszünk. Viszont nem okos dolog a hadsereg tetteinek tisztaságát túl nagy lármával elhomályosítani, mert a világ többi része az ilyen tényekkel szemben csak kevés megértést tanúsít. Az ember semmin sem csodálkozik jobban, mint azon a szerénységen, amellyel a valódi hős tetteit hallgatagon és csendesen elfelejti. Ez volt az egésznek a célja.
Ahelyett, hogy az ember az ilyen alakokat hosszú fülüknél fogva magas oszlophoz vezette és kötéllel felhúzta volna, tényleg elkezdték a győzelmi öröm e "helytelen" módjával szemben az ünneplők figyelmeztetését, nehogy az ünneplő nemzet az ingatag tintanyalók esztétikai érzékenységét megbántsa.
Megfeledkeztek arról, hogyha a lelkesedést egyszer letörik, az nem éleszthető fel újra. A mámort ebben az állapotban kellett tartani. Hogyan lehet a lelkesedés ereje nélkül olyan harcot végigharcolni, amely a legnagyobb követelményekkel lép fel a nemzet lelki tulajdonságaival szemben.
Nagyon jól ismertem a széles rétegek lelkivilágát, és tisztában voltam azzal, hogy "esztétikai emelkedettség"-gel nem lehet a tüzet annyira szítani, hogy elegendő legyen a melegen tartásra. Őrültségnek tartottam már azt is, hogy semmit sem tettek a szenvedélyek fokozása érdekében. De hogy a szerencsére meglévő lelkesedést még meg is nyirbálták, azt igazán nem tudtam megérteni.
Ami másodsorban bosszantott, az a mód volt, amellyel a marxizmust kezelték. Mindez csak annak bizonysága volt, hogy halvány sejtelmük sem volt a dögvészről. Egész komolyan hitték, hogy azzal az ígérettel, amely szerint többé nem ismernek pártokat, a marxizmust belátásra és tartózkodásra bírhatják.
Hogy a marxizmus esetében nem pártról, hanem az egész emberiség pusztításához vezető tanról van szó, azt annál kevésbé értették meg, mert mindezt nem tanították az elzsidósodott egyetemeken. Márpedig nagyon sokan, különösen magasabb rangú hivatalnokaink közül a beléjük nevelt ostoba önhittségüknél fogva nem találták érdemesnek, hogy olyan könyvet vegyenek kezükbe, amely nem tartozik iskolájuk tananyagához. Az ilyen egyének felett a legnagyobb átalakulások is nyomtalanul múlnak el. Így azután az állami intézmények többnyire csak az események után kullognak. Istenemre! Ezekre érvényes legalább az a közmondás: "Amit a paraszt nem ismert, azt nem eszi meg. " A kevés kivétel itt csak a szabályt erősíti.
Elképesztő esztelenség lett volna 1914 augusztusának napjaiban a német munkást a marxizmussal azonosítani. A német munkás azokban a sorsdöntő órákban kiszabadította magát e mérgező járvány karjaiból, hiszen egyébként soha sem lett volna hajlandó harcba szállni. Elég ostobák voltak azonban azt hinni, hogy a marxizmus talán "nemzetivé" lett; ez olyan elképzelés, amely csak arra mutat, hogy hosszú éveken át az állami ügyek hivatalos intézői közül senki sem tartotta érdemesnek e tan lényegével foglalkozni. Ha megtették volna, az ilyen tévedés nehezen következhetett volna be.
A marxizmus, amelynek végcélja az összes nem zsidó nemzeti államok megsemmisítése, 1914júliusában megrendülve látta, hogy az általa behálózott német munkásság óráról órára egyre gyorsabb ütemben áll a haza szolgálatába. Pár nap leforgása alatt teljesen szertefoszlott ennek a siralmas népbolondításnak a köde. Egyszerre elhagyatva, egyedül állott a zsidó vezetőségi banda, mintha teljesen veszendőbe ment volna a hatvan esztendő alatt a tömegbe csepegtetett sok képtelenség és téveszme. De abban a pillanatban, amelyben a vezetők felismerték a fenyegető veszélyt, gyorsan a fülükre húzták a hazugság varázssapkáját, és szemtelenül színlelték a nemzeti lelkesedést.
Pedig most lett volna itt az ideje a zsidó kútmérgezők csaló szövetségével való leszámolásnak. Röviden le kellett volna számolni velük, minden tekintet nélkül az esetleges lármára és jajveszékelésre. 1914 augusztusában a nemzetközi szolidaritás gondolata egy csapásra elpárolgott a német munkásság fejéből, s ehelyett pár hétre rá amerikai srapnelek kezdték szórni a "testvériség" jegyében üdvözletüket a menetelő oszlopok sisakjára. A gondos kormányhatalom kötelessége lett volna akkor, amikor a német munkás ismét megtalálta a népéhez vezető utat, e népelem uszítóit kérlelhetetlenül kiirtani.
Ha a fronton a legjobbak eleshettek, akkor odahaza legalább a gázt lehetett volna kiirtani.
Ehelyett azonban Őfelsége a császár kezét nyújtotta a régi gonosztevőknek, és ezáltal kíméletet és belső nyugalmat biztosított a nemzet álnok orgyilkosainak.
A kígyó tehát tovább dolgozhatott, ha elővigyázatosabban is, mint azelőtt, de annál veszedelmesebben. Mialatt a tisztességesek békességről álmodoztak, azalatt a hitszegők a forradalmat készítették elő.
Ha annak idején e rettenetes félszegségre határozták el magukat, engem lelkem mélyén mind elégedetlenebbé tett. De hogy a vége ilyen borzalmas lesz, akkor még magam sem gondoltam.
Mit kellett volna tehát cselekedni? A mozgalom vezetőit lakat alá helyezni, perbe fogni, és őket a nemzet nyakáról eltávolítani. Az egész katonai hatalmat is igénybe kellett volna venni ennek a pestisnek kiirtásához. Pártjukat fel kellett volna oszlatni, a parlamentet szükség esetén szuronnyal észre térítem, de a legjobb lett volna működését azonnal felfüggeszteni. Miként a köztársaság ma feloszlatja a pártokat, úgy erre még több joga lett volna a császárságnak, hiszen akkor a nép léte vagy nemléte forgott kockán.
Ez esetben felvetődik a kérdés, vajon lehet-e egyáltalán szellemi eszméket fegyverrel kiirtani? Lehet-e durva erőszak alkalmazásával világnézeteket legyőzni?
Ezeket a kérdéseket már abban az időben is nemegyszer feltettem magamnak.
A hasonló és a történelemben különösen vallási alapon mozgó események tanulmányozása a következő alapvető felismeréshez vezetett:
Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos időpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetők meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói.
Puszta erőszak különálló alkalmazása, egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje nélkül, sohasem vezethet egy másik eszme és annak elterjedése megsemmisítéséhez, feltéve, hogy nem irtja ki mind egy szálig annak minden képviselőjét, és nem rombolja szét minden hagyományát. Ez azonban leggyakrabban az illető állam hatalmi politikai jelentőségének kikapcsolódását is maga után vonja gyakran hosszú időre, nemegyszer örökre. Tapasztalat szerint egy-egy ilyen véráldozat a nép legjavát érinti. Minden olyan üldözés, amelynek nincsen szellemi megalapozottsága, erkölcstelennek tűnik fel, és éppen a nép legértékesebb elemeit készteti ellenállásra, ami végül az igaztalanul üldözött mozgalom szellemi tartalmának elsajátítására vezet. Sokaknál egyszerűen ellenzéki érzületből, amely fellázad egy eszme erőszakos ledorongolása ellen.
Amilyen mértékben nő az üldöztetés, ugyanolyan mértékben szaporodik a belső párthívek száma. Az új tan végleges megsemmisítése csak nagy, folyton fokozódó irtóhadjárattal volna lehetséges, amely végre az illető nép és állam valóban értékes vérének a lecsapolásához is vezet. Ez azonban megbosszulja magát, mert az ilyen, úgy nevezett "belső" tisztogatás ára az általános aléltság lesz. Az ilyen eljárás eleve céltalan akkor, ha a legyőzendő tan már bizonyos kereteket túllépett.
Mint minden élő szervezet, ez is a gyermekkor első idejében van leginkább kitéve a megsemmisülés veszedelmének, míg az évekkel növekedik ellenállóképessége, hogy azután az aggkori gyengeség következtében ismét új gyermekségnek adjon helyet, ha talán más formában és más okból is.
Tény az, hogy majdnem minden olyan kísérlet, amely egy világnézetet és annak szellemi kihatásait minden szellemi alapot nélkülöző puszta erőszak által kíván megsemmisíteni, fiaskóval végződik, sőt nemegyszer az ellenkezőjét éri el mindannak, amit kíván.
Minden olyan erőszak, amely nem biztos szellemi alapon nyugszik, ingadozó és bizonytalan lesz. Hiányzik a megalapozottsága, amely csak fanatikus világnézetben testesülhet meg.
Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetű gyakran nehéz e tekintetben határt vonni elsősorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekező, mint inkább támadó jellegű. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyőzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját. Csak két világnézet harcában mérik össze szívósan és kíméletlenül a brutális erőszak fegyvereit a győzelem kivívása érdekében.
Ennek az igazságnak a fel nem ismerésén szenvedett hajótörést mind ez ideig a marxizmus elleni küzdelem.
Emiatt vallott kudarcot a bismarcki "kivételes" törvényalkotás is. Hiányzott az új világnézet, amelyért a harcot meg lehetett volna vívni. Mert azt, hogy az ún. "államtekintély" vagy "nyugalom és rend" az élethalálharcban egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje lehetne, csak az illetékes magasabb rangú tisztségviselőink közmondásos bölcsessége hiheti.
Mivel ennek a harcnak a valódi szellemi alapja hiányzott, Bismarck kénytelen volt a szociális törvényalkotás gyakorlati megvalósítását annak az intézménynek belátására és jóindulatára bízni, amely maga is a marxista gondolkodásmód hajtása volt. Akkor, amikor a "vaskancellár" a marxizmus elleni küzdelmet a polgári demokraták jóindulatára bízta, kecskére bízta a káposztát.
Mindez egy alapos, marxizmus ellenes harci kedv által fűtött új világnézet hiányának a következménye volt. Így lett a bismarcki harc eredménye is súlyos kiábrándulás. A világháború alatt vagy annak kezdetén vajon másképp alakult a helyzet? Sajnos nem.
Minél inkább foglalkoztam állami kormányzatunknak a szociáldemokráciával, mint a marxizmus pillanatnyi megtestesítőjével szembeni álláspontja megváltoztatásának gondolatával, annál inkább felismertem e tan pótszerének hiányát. Mit lehetne a tömegnek nyújtani, ha a szociáldemokráciát levernék? Egyetlen mozgalom sem volt, amelytől remélni lehetett, hogy a többé-kevésbé vezető nélkül maradt munkások tömegét zászlaja alá vonzaná. Esztelenség, sőt ostobaság volt azt hinni, hogy az osztálypártból kivált nemzetközi fanatikus máról holnapra polgári pártba, tehát új osztályszervezetbe fog bevonulni. Bármily kellemetlen is legyen, nem lehet letagadni, hogy a polgári pártok legnagyobb része a társadalmi osztályok szerinti tagozódást "természetesnek" látja mindaddig, amíg nincsenek ennek kellemetlen politikai hatásai.
Ezt a tényt csak a szemtelen és buta hazudozó tagadhatja le. Általában tartózkodnunk kell attól, hogy a tömegeket butábbnak tartsuk, annál tűnt amilyen. Politikai ügyekben gyakran az érzelem helyesebben dönt, mint az ész. Aki azonban azt hiszi, hogy a tömeg érzelmének helytelenségét nemzetközisége eléggé bizonyítja, gondoljon arra, hogy a pacifista demokrácia sem jár kevésbé esztelen utakon. Pedig annak képviselői csaknem kizárólag a polgári elemek közül kerülnek ki. Mindaddig, amíg a polgárok milliói reggelenként áhítatosan olvassák a zsidó demokrata újságjaikat, addig ezeknek az uraknak egyáltalán nem volna szabad élcelődniük az "elvtársak" butaságán. Különösen, ha meggondoljuk, hogy ők is ugyanazt a szemetet habzsolják, ha más feltálalásban is. Mindkét esetben a gyártó: egy és ugyanaz a zsidó.
Az embernek óvakodnia kell attól, hogy meglévő tényeket letagadjon. Az a tény, hogy osztálykérdéseknél nemcsak ideális problémákról van szó mint ahogy azt főleg választások előtt szeretik szívesen hangoztatni , le nem tagadható. Népünk nagy részének osztályönhittsége, valamint mindenekelőtt a kézi munkás megbecsülésének a hiánya olyan jelenség, ami nem valamely holdkóros fantáziájában született meg.
Mindettől eltekintve az úgynevezett intelligenciának igazán csekély gondolkodóképességére vall, ha nem érti meg, hogy egy olyan réteg, amely a marxizmus járványának terjedését nem tudta megakadályozni, ma legkevésbé sem képes az elvesztettek visszaszerzésére.
A magukat polgárinak nevező pártok soha sem fogják többé a proletár tömegeket a saját táborukhoz csatolni, mert itt részben természetes, részben mesterséges úton egymástól elválasztva olyan két világ áll egymással szemben, amelyeknek egymás közötti viszonya csak a harc lehet. A győzelmes fél azonban csak az ifjabb, ez pedig a marxizmus.
1914-ben valóban elképzelhető volt a szociáldemokrácia elleni harc, csak az lett volna kétséges, hogy megfelelő gyakorlati pótlék hiányában meddig lehetett volna a harcot tovább vinni. E téren nagy űr volt. Már jóval a háború előtt ez volt a véleményem, s éppen ezért nem tudtam elhatározni magam a már meglévő pártok valamelyikéhez való csatlakozásra. A világháború folyamán szerzett benyomásaim ezt a véleményemet csak megerősítették, mert világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia ellen a kérlelhetetlen harcot.
Bizalmas barátaim előtt nyíltan beszéltem erről. Egyébként ekkor gondoltam első ízben arra, hogy később politikailag is szerepeljek.
Éppen ez ösztönzött, hogy barátaim kis körében kijelentsem: a háború után hivatásom mellett szónokként óhajtok tevékenykedni. Azt hiszem, hogy erre egészen komolyan gondoltam.


VI. Háborús propaganda

A politikai események figyelmes tanulmányozása közben már régtől fogva ; rendkívül érdekelt a propagandatevékenység. A propagandában olyan eszközt láttam, amelyhez különösen a marxista szervezetek értettek mesteri ügyességgel. Már elejétől fogva rájöttem arra, hogy a propaganda helyes alkalmazása valóságos művészet, amely polgári pártjaink előtt majdnem teljesen ismeretlen volt és maradt. Csak a keresztényszocialista mozgalom, különösen Lueger idejében tudott ezen a téren is nagyszerűt művelni, és ennek köszönhette nagy sikerét is.
A propaganda helyes alkalmazásának beláthatatlan eredményeit azonban elsősorban a háború ideje alatt láthattam. Sajnos, ezen a téren is mindent csak az ellenfél oldalán tanulmányozhattam, mert a mieink tevékenysége szerfölött szerény volt. Már önmaga, a német részről tapasztalt általános felvilágosításnak minden katona szemében feltűnő hiánya, arra késztetett, hogy ezzel a kérdéssel még behatóbban foglalkozzam.
Gondolkodási időm több volt a kelleténél, és a gyakorlati útmutatásokat az ellenség adta, sajnos, igen kitűnő módon.
Amit nálunk elmulasztottak, azt az ellenfél határtalan ügyességgel és valóban zseniális számítással használta ki. Az ellenség háborús propagandájából én is nagyon sokat tanultam. Azok fölött, akiknek ezen a téren is a legtöbbet kellett volna tenniük, az idő nyomtalanul haladt el; részben túlságosan okosnak képzelték magukat annál, hogy másoktól is tanulhassanak, másrészt a becsületes akaratuk is hiányzott hozzá.
Kérdem én: volt-e nálunk egyáltalán háborús propaganda? Sajnos, csak nemmel felelhetek.
Minden, amit ebben az irányban műveltek, kezdettől fogva annyira kevés és annyira hibás volt, hogy legalábbis semmit sem használt, gyakran azonban éppen kárt okozott. A német háborús propaganda alapos vizsgálatának eredményeként csak azt lehet megállapítani, hogy alakjában elégtelen, lényegében pedig lélektanilag hibás volt.
Már az első kérdéssel sem voltak tisztában, tudniillik azzal, hogy a propaganda eszköze vagy cél?
A propaganda eszköz, és éppen ezért a cél szempontjából kell megítélni. Alakja tehát az általa szolgált célhoz kell, hogy alkalmazkodjék. Az is világos, hogy a cél jelentősége az általános szükséglethez képest különféle lehet. Ez a körülmény szabj a meg a propaganda belső értékét is. Az a cél azonban, amelyért a háború folyamán harcoltunk, a legnagyszerűbb és leghatalmasabb volt, amit csak ember elképzelhet: népünk szabadságáért és függetlenségéért, létfenntartásának biztosításáért, a jövendőért és a nemzet becsületéért harcoltunk. Valamiért, amely minden ellentétes véleménnyel szemben, amit ma hallunk, mégiscsak van, sőt lennie kell, mert hiszen becsület, szabadság és függetlenség nélkül a népek előbb-utóbb tönkremennek, mert a magasabb igazság szerint a becstelen és hitvány nemzedékek nem érdemlik meg a szabadságot. Aki azonban gyáva rabszolga akar lenni, annak nem lehet és nem szabad becsületének lennie, mert az általános megvetés úgyis a legrövidebb idő alatt megfosztja attól.
Abban a harcban, amelyben a német nép emberi létéért küzdött, a háborús propaganda célja a harc támogatása, végcélja pedig a győzelem kellett volna, hogy legyen.
Ha bolygónk népei létfenntartásukért küzdenek, és a lét vagy nemlét kérdése nyomul előtérbe, akkor semmivé válnak a humanitásról és az esztétikáról szóló megfontolások. Mindezek a képzetek nem a világegyetemben lebegnek, hanem ezek az ember fantáziájának a szülöttei és az emberhez is vannak kötve. Ha elválasztjuk ettől a világtól ezeket a fogalmakat, akkor ismét semmivé válnak, mert az örök természet nem ismeri őket.
Ami a humanitást illeti, arra nézve már Moltke megállapította, hogy háború esetén a hadviselés lehető gyors befejezésében rejlik a legnagyobb humanitás, tehát a legkíméletlenebb hadviselési mód felel meg a legjobban az emberiesség követelményeinek.
Ha azonban az ember az esztétika stb. szólamával hozakodik elő, akkor erre csak egy választ adhatunk. A nép létküzdelmét jelentő sorsdöntő kérdésekben megszűnik a szépségre való törekvés kötelezettsége. A legkevésbé szép amit az emberi életben ismerhetünk, a rabszolgaság járma. Vagy talán a schwabingi dekadencia "esztétikusnak" találja a német nemzet mai sorsát? Ennek a kultúrparfümnek modern feltalálóival, a zsidókkal azonban igazán kár erről tárgyalni. Egész létük nem egyéb, mint az Úr képmásának esztétikája elleni tiltakozás megtestesülése.
Ha azonban a humanizmusról és esztétikáról vallott fenti álláspontok a harcnak nem velejárói, akkor azok a propaganda mérvének é s minőségének tekintetében sem jöhetnek számításba.
A propaganda a háborúban a célhoz vezető eszköz. A cél pedig a német nép létéért folytatott küzdelem volt. Éppen ezért a propagandát is csak az erre érvényes alapelvek szerint lehet megítélni. A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha azokat a győzelem siettetése teszi szükségessé, és csak azok a módszerek szépek, amelyek a nemzet számára a szabadság dicsőségét biztosíthatják.
A háborús propaganda szempontjából ilyen élethalálharc idején ez az egyetlen helyes állásfoglalás.
Ha ezzel a mértékadó körök is tisztában lettek volna, akkor sohasem bizonytalankodtak volna annyit ennek a fegyvernek az alakját és alkalmazását illetően; mert a propaganda is csak fegyver, igaz ugyan, hogy csak alapos ismerője kezében képez rettenetes harci eszközt.
A második, de ugyanilyen döntő jelentőségű kérdés a következő: Kikhez kell a propagandának szólnia? A művelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia!
A propaganda feladata nem az egyesek tudományos kiképzése, hanem a tömegnek bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerűségekre stb. való figyelmessé tétele úgy, hogy azok jelentősége a tömeg érdeklődésének középpontjába kerüljön.
Minden propagandának népszerűnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni.
Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, és éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi előfeltételek kerülésére a legnagyobb gondot kell fordítani.
Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütőbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitűnőbb fokmérője, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétikai ifjoncnak a kielégítése.
A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény is tovább gyengül mígnem végleg elmarad.
Például teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogyan azt az osztrák és német vicclapok művelték. Alapjaiban téves, mert az ellenféllel való találkozás a valóságban mindjárt egészen más meggyőződésre bírta az egyes embert, és ez a körülmény borzalmasan megbosszulta magát. A német katona az ellenfél ellenállásának közvetlen benyomása alatt eddigi felvilágosítói részéről becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerősödött volna, éppen az ellenkezője történt. Az ilyen, félrevezetett ember felmondta a szolgálatot.
Ezzel szemben az angolok és amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Ők a németet népük előtt barbárnak és vandálnak tüntették fel, az egyes katonát már előkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük felhasználtak, csak az eddigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra. Éppen ezért csak megerősítette kormányzatuk állításainak valóságában vetett hitüket, amely körülmény viszont dühüket és gyűlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitásának bizonyossága volt, anélkül azonban, hogy csak egy pillanatra is meggondolta volna, hogy saját fegyverei még borzalmasabb hatásúak.
Így nyújtotta a német háborús propaganda túl nem szárnyalható példáját annak, hogy miként érheti el a "felvilágosító" munka a kitűzött célnak éppen az ellenkezőjét akkor, ha hiányzik belőle a lélektanilag helyes elgondolás.
Ezzel szemben nagyon sokat lehetett tanulni az ellenségtől annak, aki nyitott szemmel és helyes érzékkel dolgozta fel magában a négy és fél éven át ostromló ellenséges propaganda hullámait.
Legkevésbé értették meg azonban a propagandatevékenység első tételét, nevezetesen azt, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Ezen a téren mindjárt a háború kezdetén nagyot hibáztak, úgy, hogy az embernek joga volt kételkedni: vajon annyi esztelenség tisztán csak a butaság rovására írható?
Mit mondanánk az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott és amelyik egy másik szappant is jónak minősít. Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is.
A propaganda feladata például nem a különböző jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendő egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Pl. alapjában hibás volt a háborús felelősség kérdését abból az álláspontból megítélni, hogy nemcsak Németország tehető felelőssé a katasztrófa bekövetkezéséért. Az lett volna a helyes, hogy ezt a bűnt kizárólag az ellenség rovására írjak még akkor is, hogyha ez nem felelt volna meg úgy a valóságnak, mint ahogy ez valójában volt. Mi volt azonban ennek a félmunkának az eredménye?
A nép nagy tömege nem diplomatákból és államtudósokból, sőt még csak nem is mind értelmes ítélőképességgel megáldott emberekből áll, hanem ingadozó, kétkedésre és bizonytalanságra hajlamos emberekből. Abban a pillanatban, amelyben a saját propaganda csak halvány lehetőséget is nyújt, az ellenfél már alapot is nyert a saját igazunkban való kételkedésre. A tömeg nem képes megkülönböztetni azt, hol ér véget az ellenfél igazságtalansága, és hol kezdődik a saját igazságtalanságunk. Ilyen esetben bizonytalan és hitetlenkedő lesz, különösen akkor, ha az ellenfél nem követi el ezt az esztelenséget, hanem a maga részéről minden bűnt az ellenségre ró. Magától értetődő dolog tehát, hogy végre a saját népünk is inkább hisz az egyöntetű és egységesebb ellenséges propagandának, mint a saját propagandánknak. Különösen olyan népnél lehet erről szó, amely amúgy is minden áron a tárgyilagosságra törekszik. Mert népünknél mindenki csak azon fáradozik, hogy az ellenséget megkímélje az igazságtalanságtól még akkor is, hogyha ez népünket a legsúlyosabb veszélynek teszi ki, még ha létének és államának a vesztét vonja is maga után,
Természetesen a tömeg nem jön rá arra, hogy mértékadó helyen ezt nem így gondoljak.
A nép a maga nagy többségében annyira nőies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem. Ezek a benyomások azonban nem komplikáltak, hanem nagyon egyszerűek és egészségesek. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyűlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, de semmi szín alatt sem a félig-meddig, az így vagy úgy, a részben stb. -nek.
Ezt különösen az angol propaganda értette és alkalmazta is valóban zseniális módon. Ott igazán nem volt szó félmegoldásokról, amelyek csak a legkisebb kétséget is támaszthatták volna.
A nagy tömegek érzelmi benyomásainak primitív voltát mi sem jellemzi jobban, mint az a rágalomhadjárat, amellyel a tömeg e tulajdonságának ismeretével nemcsak biztosították a morális kitartást még a legnagyobb nehézségek idején is, hanem amellyel a német népet egyben a háború kitörésének egyedüli felidézőjeként állították be.
E propaganda hatékonyságát legjobban az a tény bizonyította, hogy négy év múltán nemcsak az ellenséget erősítette meg a kitartásban, hanem még saját népünket is kikezdte.
Hogy a mi propagandánknak nem volt ilyen eredménye, azon nem lehet csodálkozni. Már a maga kétértelműségében hordozta a hatástalanság magvát, tartalmánál fogva sem gyakorolhatott a tömegre megfelelő hatást. Csak a mi "szellemdús" államférfiaink gondolhatták azt, hogy ezzel a langyos pacifista mosogatólével embereket halálmegvető harcokra lehet bírni. Így ez a propaganda nemcsak céltalan, de káros is volt.
Minden reklám eredményessége mind üzleti, mind politikai téren alkalmazásának tartósságában és állandó egyöntetűségében rejlik.
Az ellenséges háborús propaganda ezen a téren is mintaszerű volt. Kizárólag a tömeget szem előtt tartó néhány vezéreszmére korlátozottan fáradhatatlan szívóssággal űzték. Az egész háború alatt, a legkisebb változtatás nélkül, állandóan az egyszer már bevált alapgondolatokat és kiviteli formákat alkalmazták. Állításainak szemérmetlenségében eleinte kótyagosnak tetszett, később kellemetlenné lett, hogy végre elhiggyék azokat. Négy és fél év múltán kitört Németországban a forradalom, és ennek a forradalomnak a jelszavai azok voltak, amelyek az ellenség háborús propagandájából származtak.
Angliában megértették azt is, hogy ezeknek a szellemi fegyvereknek az eredményessége csak felhasználásuk tömegében rejlik, viszont az eredmény megéri a pénzt.
A propaganda odaát elsőrendű fegyvernek szállított, míg nálunk néhány állás nélküli politikus és egyéb lapuló "hős" kenyérkereseti forrását jelentette. Az eredmény végül tényleg a semmivel volt egyenlő.


VII. A forradalom

Nálunk 1915-ben kezdte meg az ellenséges propaganda a működését, 1916 óta egyre erősödött, hogy végül 1918 elején formális áramlattá fejlődjék. Lassanként lépésről lépésre felismerhetők voltak ennek a lelki csapdának a hatásai. A hadsereg mindinkább úgy kezdett gondolkodni, ahogy azt az ellenség akarta. A német ellenhatás azonban teljesen felmondta a szolgálatot. A hadsereg akkori szellemi vezetőiben tényleg megvolt a szándék és elI határozás, hogy az ellenséggel szemben ezen a téren is felvegyék a harcot, csak a szükséges eszköz hiányzott hozzá. Lélektanilag is teljesen helytelen volt ezt a felvilágosító munkát magukon a csapatokon keresztül megindítani. Ha ez a munka eredményességre törekedett, akkor magából a hazából kellett volna kiindulnia. Csak akkor lehetett eredménnyel számolni azoknál az embereknél, akik végeredményben ezért a hazáért vitték véghez idestova négy éven keresztül a hősiességnek és nélkülözésnek legnagyszerűbb tetteit. Ezzel szemben mi indult ki a hazából? Vajon butaság vagy gazemberség okozta-e a honi propaganda csődjét?
1918 nyarának derekán, a Marne déli partjának kiürítésekor a német sajtó már olyan szomorúan, ügyetlenül és a gazemberségig butául viselkedett, hogy egyre komolyabb formában vetődött fel bennem a kérdés, vajon tényleg nincs senki, aki alkalmas lenne arra, hogy a hadsereg hősiességének elpazarlását megállítsa? Mi történt Franciaországban akkor, amikor mi 1914ben oly hallatlan győzelmi menetben vonultunk be ebbe az országba? Mit tett Itália az Isonzó-front összeomlásának idején? Mit tett Franciaország 1918 tavaszán, midőn a német hadosztályok állásaikat kezdték felgöngyölíteni, és a messzehordó nehézütegek már Párizst lőtték?
Hogyan értettek ott ahhoz, hogy a visszaözönlő ezredek arcába vágják a nemzeti szenvedés forróságát? Hogyan dolgozott ott a propaganda és a nagyszerű tömegbefolyásolás, hogy a megtört front tagjainak szívébe verje a végső győzelem tudatát?
Ezzel szemben mi történt nálunk? Semmi! Vagy talán még annál is rosszabb!
Abban az időben harag és lázongás öntött el, valahányszor a legújabb újságokat olvastam annak a lélektani tömeggyilkosságnak a láttán, amelyet ezek elkövettek. Nemegyszer merült fel a gondolat bennem, hogyha engem ezeknek a tehetetlen vagy pedig gazemberségig menő módon tudatlan, vagy akarat nélküli propagandistáknak a helyére állítanának, akkor egészen másként üzennék hadat a sorsnak.
Ezekben a hónapokban éreztem. először a sors szeszélyes játékát, hogy engem a harctéren olyan helyre állított, ahol bármely négernek egyetlen ujjrándítása elpusztíthat, míg más helyen nagyobb szolgálatot tehetnék hazámnak! Már akkor elég merész voltam hinni, hogy ez nekem sikerülne. Azonban és is csak egyike voltam a nyolcmillió névtelennek. Ilyen körülmények között helyesebb volt, ha nem beszéltem, hanem ezen a helyen teljesítettem kötelességemet olyan jól, amennyire lehetett.
1915 nyarán kerültek kezünkbe az első ellenséges röpcédulák.
Azok tartalma, kevés alaki és formai különbséggel az volt, hogy Németországban a szükség és nélkülözés egyre nagyobb; a háború tartama végtelen, míg a győzelmi kilátás egyre jobban semmivé lesz; otthon a nép a békére vágyik, és csak a "militarizmus" és a "császár" akadályozzák azt; az egész világ, amely ezzel tisztában van éppen ezért a háborút nem a német nép ellen, hanem sokkal inkább kizárólag az egyetlen bűnös, a császár ellen viseli; a harcnak addig nem lesz vége, amíg a békés emberiségnek ezt az ellenségét hidegre nem teszik, és a szabadságszerető demokratikus nemzetek a háború befejezése után a német államot föl fogjak venni az örök világbéke szövetségébe, amelynek létesítése a porosz militarizmus megsemmisítésének órájában már biztosítva van.
Az elhangzottak bizonyságául nem egyszer mellékeltek nyomtatásban "leveleket a hazából", amelyeknek tartalma ezeket az állításokat megerősíteni látszott.
Általában nevettek ezeken a kísérleteken. A röpcédulákat elolvasták, azután hátraküldték a magasabb parancsnoksághoz, és legtöbbször ismét elfelejtették mindaddig, amíg a szél felülről újabb küldeményt nem hozott a lövészárokba. Leggyakrabban ugyanis a repülőgépek szórták le ezeket a röpcédulákat.
Egy körülmény feltűnhetett ennél a propagandánál, az, hogy azokon az arcvonalszakaszokon, amelyeken a bajorok tartózkodtak, rendkívüli következetességgel mindig Poroszország ellen izgattak azzal az ígérettel, hogy egyrészt Poroszország egyedül bűnös és felelős az egész világháborúért, másrészt, hogy Bajorország ellen a legkisebb ellenségeskedéssel sem viseltetnek; természetesen addig rajtuk sem tudnak segíteni, amíg ők (a bajorok) a porosz militarizmus szolgálatában állnak és annak segítenek a "gesztenyét a tűzből kikaparni".
A befolyásolásnak ez a módja, úgy látszik, már 1915-ben bizonyos hatást váltott ki. Egyre erősebb lett a csapatoknál a poroszellenes hangulat, anélkül azonban, hogy felülről csak egyszer is komolyan felléptek volna ellene. Ez már több volt, mint egyszerű nemtörődömség; előbb vagy utóbb a legsúlyosabb módon meg kellett bosszulnia magát és pedig nemcsak Poroszországgal, hanem az egész német néppel szemben. Márpedig ehhez tartozik, nem utolsósorban, Bajorország is.
Ezen a téren az ellenséges propaganda már 1916-tól kétségtelen eredményeket tudott felmutatni.
Éppen így a hazulról érkezett siránkozó levelek is megtették a magukét. Már nem is volt szükség arra, hogy az ellenség még külön röpcédulák útján stb. közvetítse azokat a frontra. Ezekkel szemben sem tettek a "kormányzat" részéről eltekintve néhány botor lélektani "figyelmeztetéstől" semmit. A frontot ellepte az a méreg, amelyet meggondolatlan asszonykezek indítottak el hazulról, természetesen anélkül, hogy sejtették volna: az ilyen levelek az ellenség győzelmi kilátásainak az erősítésére, tehát egyúttal a harctéren levő hozzátartozóik szenvedéseinek meghosszabbítására és nehezebbé tételére szolgálnak. Német asszonyok átgondolatlan levelei következményükben több százezrekre menő férfi életébe kerültek.
Már az 1916. év folyamán különféle meggondolandó jelenség mutatkozott. A front már sok mindennel elégedetlen volt, és nemegyszer joggal háborodott fel. Mialatt éhezett, tűrt és szenvedett, hozzátartozói pedig odahaza nélkülöztek, más oldalon bőséget és pazarlást látott. Igen. Még a harctéren sem volt e tekintetben minden rendben.
Így fejlődött ki már akkor valami enyhe válság, mindenesetre akkor még csak "belső" ügyek körül. Ugyanaz az ember, aki előzőleg szitkozódott, zsörtölődött, pár perccel később hallgatva tette meg a maga kötelességét, mint hogyha mindezt természetesnek találta volna. Ugyanaz a század, amelyik az imént még békétlenkedett, olyan erőteljesen tartotta a rábízott lövészárokszakaszt, mintha Németország sorsa leginkább is attól a száz méter hosszú agyaggödörtől függött volna. Ez a harctér még a régi, dicsőséges hadsereg frontja volt.
A front és az otthon közötti nagy különbséget egy nagy változással kapcsolatosan ismertem meg.
1916 szeptemberében hadosztályom a Sommei ütközetben vett részt. Ez az ütközet volt a kezdete azoknak a következő sorozatos, borzalommal teli mészárlásoknak, amelyek hatása nehezen vethető papírra. Inkább pokol volt, semmint háború.
Hetekig tartó pergőtüzek viharában kitartott a német arcvonal. Nemegyszer vonult vissza kissé, de sohasem tört meg.
1916. október 7-én megsebesültem. Szerencsésen az arcvonal mögé vittek és egy sebesültszállítmánnyal Németország belsejébe irányítottak.
Két év telt el, amióta hazámat nem láttam, és ez a két év ilyen körülmények között szinte vég nélküli idő. El sem tudtam képzelni, hogyan néznek ki azok a németek, akik nem viselnek egyenruhát. Amikor Hermiesben a sebesült gyűjtőkórházban feküdtem, szinte ijedten rázkódtam össze, mikor egy német asszonynak, az ápolónőnek a hangját hallottam, amint az egyik mellettem fekvőt szólította meg.
Két év után először hallottam ilyen hangot. . Minél közelebb ért bennünket a hazaszállító vonat a határokhoz, annál nyugtalanabb lett mindegyikünk. Elvonultak előttünk azok a városok, amelyeken két évvel ezelőtt mint fiatal katonák utaztunk keresztül:
Brüsszel, Löwen, Lüttich és egyszerre csak ráismertünk hegyes oromzatáról és szép ablakdíszeiről az első német házra. A haza!
1914 októberében viharzó lelkesedés fogott el a határ átlépésekor, most csend és meghatódottság honolt körünkben. Mindenki szerencsésnek érezte magát, hogy a sors még egyszer látni engedte azt, amit életével oly nehezen védelmezett; szinte mindenki elrejtőzött a másik tekintete elől.
Majdnem elindulásom évfordulóján kerültem a Berlin melletti beelitzi kórházba.
Micsoda változás! A Sommei csata iszapjából a gyönyörű épület fehér ágyába! Az ember szinte nem akart eleinte belefeküdni, csak lassanként tudtunk beleszokni ebbe az új világba.
Sajnos, ez a világ más szempontból is új volt.
A harctéri hadsereg lelke még vendég sem volt már itt. Azt, ami a harctéren még ismeretlen volt, először itt hallottuk: a gyávaság dicséretét. Igaz ugyan, hogy odakint is hallottunk szitkozódást, elégedetlenséget, de sohasem fajult a kötelességszegésre való felbujtásig, a gyávaság dicséretéig. Nem! A gyáva gyáva maradt és egyéb semmi; a lenézés, amely osztályrészül jutott még mindig általános volt éppen úgy, mint az a csodálat, amellyel az igazi hősöket illették. Itt a kórházban már részben majdnem megfordítva állt a helyzet. A lelketlen izgatók vitték a szót, és siralmas rábeszélőképességük minden eszközével megkísérelték, hogy a tisztességes katona fogalmát nevetségesnek, a gyáva jellemtelenségét pedig mintaképnek tüntessék fel. Az egyik azzal dicsekedett, hogy maga sebesítette meg kezét a drótakadályban, hogy így a kórházba kerüljön. Ez a lázító fickó már annyira ment, hogy saját gyávaságát pimasz hangon magasabb bátorság eredményének minősítette, mint a tisztességes katonák hősi halálát. Sokan hallgatták szótlanul, mások elmentek mellette, voltak azonban néhányan, akik helyeseltek.
Nemegyszer hányingerem támadt, a lázítót azonban megtűrték az intézetben. Mit tehetett az ember? Hogy ki és mi ő, azt a vezetőségnek pontosan kellett tudnia és tudta is. Mégsem történt semmi.
Amikor ismét jól tudtam járni, szabadságot kaptam Berlinbe való távozásra. A szükség mindenütt láthatóan nagy volt. A milliós város éhezett. Békétlenség uralkodott. A katonák által látogatott helyeken a hang hasonlított a kórházban használthoz. Az volt az embernek a benyomása, hogy ezek a fickók egyenesen szándékosan keresik fel az ilyen helyiségeket, hogy nézetüket továbbterjesszék. Sokkal kínosabbak voltak azonban az állapotok Münchenben. Amikor engem, felgyógyulásom után a kórházból elbocsátottak és a pótzászlóaljhoz vonultam be, alig ismertem rá e városra. Bosszúság, bizalmatlanság, szitok mindenütt, amerre csak járt az ember. Magánál a zászlóaljnál a hangulat kritikán aluli volt. Közrejátszott ebben a harcteret megjárt katonák kezelésének az a végtelenül ügyetlen módja, amelyben a harcteret egyáltalában még nem járt öreg iktatótisztek részesítették őket. Ezek a harcteret járt katonák bizonyos olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyek csak a harctéri szolgálat alapján voltak magyarázhatók, míg ezeknek a tartalék csapattesteknek a vezetői számára teljesen érthetetlenek maradtak. Ezzel szemben a harctérről visszajött tisztek legalábbis magyarázatát tudták ennek adni. Az ilyen, harcteret megjárt tisztet azután a legénység egész másként becsülte, mint az előbbi, kiegészítő parancsnokot. Mindettől eltekintve, az általános hangulat nagyon nyomorúságos volt; a lapulás már mintegy magasabb rendű okosság jelének számított, a hű kitartás pedig a belső gyengeség és botorság jele volt. Az irodákat zsidók szállották meg, majdnem minden írnok zsidó volt, és majdnem minden zsidó írnok volt.
Csodálkoztam a kiválasztott nép harcosainak e bőségén, és akarva, akaratlanul észrevettem, milyen kevesen voltak belőlük a harctéren.
Még szomorúbban állottak a dolgok gazdasági téren. Itt a zsidó nép valóban pótolhatatlanná" lett. A pók megkezdte vérszívó munkáját. A háborús gazdasági társaságok kerülő útján megtalálta a nemzeti és szabad gazdasági élet tönkretételének módját.
Korlátlan központosítás szükségességét hangoztatták. Így került 1916-17-ben már valóban majdnem az egész termelés a zsidóság ellenőrzése alá.
Ki ellen irányult tehát a nép gyűlölete?
Abban az időben borzalommal láttam a végzet közeledését, amelynek, ha alkalmas időben fel nem tartóztatjuk, az összeomláshoz kell vezetnie.
Mialatt a zsidó az egész nemzetet meglopta és saját uralma alá kényszerítette, a "poroszok" ellen izgatott. Akárcsak a harctéren, otthon sem történt e mérgezési propaganda ellen semmi. Mintha nem is sejtették volna, hogy Poroszország összeomlása még távolról sem jelenti Bajorország felvirágoztatását, sőt ellenkezőleg, bármelyik zuhanása a másikat is magával rántja a mélységbe.
Rettenetesen bántott ez a magatartás. Én ebben csak a zsidóság nagystílű fogását láttam, amellyel magáról a másikra tudta terelni az általános figyelmet. Mialatt a bajorok és poroszok egymással veszekedtek, ő kihúzta alóluk a létfenntartás talaját, mert mialatt Bajorországban Poroszországot szidták, azalatt a zsidó megszervezte a forradalmat, és tönkretette Poroszországot Bajorországgal együtt.
Nem bírtam a német törzseknek ezt a civódását nézni, és örültem, hogy ismét a harctérre kerülhettem, ahová nem sokkal Münchenbe érkezésem után ismét önként jelentkeztem.
1917 márciusának elején újra a harctéren, ezredemnél voltam.
1917 végén úgy látszott, hogy a hadsereg túl volt levertségének mélypontján. Az orosz összeomlás után az egész hadsereg új reménységet és új erőt merített 11 magának. Egyre inkább magával ragadta a csapatokat az a meggyőződés, hogy a nagy harc végeredményben mégis Németország győzelmével kell, hogy végződjék. Ismét énekszót hallottunk, és a baljóslatú hollók megritkultak. Az ember ismét bízott hazája jövőjében.
Különösen az 1917. őszi olasz összeomlás gyakorolt csodálatos hatást. Ebben a győzelemben annak a lehetőségnek a bizonyságát látták, hogy nemcsak az orosz harctéren, hanem másutt is át lehet törni az arcvonalat. Csodálatos hit ömlött milliók szívébe, és a jövőbe vetett hittel indultak neki 1918 tavaszának. Ezzel szemben az ellenség láthatóan levert volt. Ezen a télen valamivel csendesebb is volt, mint korábban. A vihar előtti nyugalom lett úrrá a harctereken.
Mialatt azonban a harctéren az utolsó előkészületi munkálatok folytak az örökké tartó harc befejezésére. Végeláthatatlan emberi és hadiszerszállítmányok érkeztek a nyugati harctérre. Mialatt a csapatok a nagy támadáshoz szükséges kiképzésben részesültek, Németországban kitört a háború legnagyobb gazsága.
Németországnak nem volt szabad győznie. Az utolsó órában, amikor már úgy látszott, hogy a győzelem a német zászlókat lobogtatja, olyan eszközhöz nyúltak, amely alkalmasnak látszott arra, hogy egy csapásra csírájában fojtsa meg a tavaszi német támadást, és tegye lehetetlenné a győzelmet: megszervezték a lőszeripari sztrájkot.
Ha ez sikerül, akkor a német arcvonalnak össze kell omlania, valóra váltva a "Vorwärts" kívánságát, hogy a győzelem ezúttal ne a német zászlókat vigye diadalra. Az arcvonalat lőszer hiánya következtében rövid hetek alatt át kellett, hogy törjék, ezzel megakadályozták a támadást, megmentették az Antantot, a nemzetközi tőke Németország urává lett, és a marxista népcsalás elérte célját.
A nemzeti gazdaság tönkretétele és a nemzetközi tőke uralma olyan eredmény, amelyet az egyik oldal butasága és jóhiszeműsége és a másik oldal végtelen gyávasága tett lehetővé.
A harctéri lőszerhiány előidézésére hivatott sztrájknak azonban nem volt meg a remélt eredménye. Igen korán összeomlott ahhoz, hogy a lőszerhiány, mint olyan amint ezt kitervelték , a hadsereget romlásba döntse. Mennyivel borzalmasabb volt azonban az az erkölcsi kár, amelyet okozott.
Először is: miért harcol a hadsereg, hogyha a győzelmet a haza már nem óhajtotta? Miért a sok áldozat és szenvedés? A katona harcoljon a győzelemért, a haza pedig sztrájkoljon ellene?
Másodszor: milyen hatással volt ez az ellenségre?
1917-18 telén első ízben gyülekeztek sötét felhők a szövetséges hatalmak egén. Immár négy éve, hogy nekirontottak a német hősnek, és nem tudták térdre kényszeríteni, annak ellenére, hogy feléjük tulajdonképpen csak a védekező karját tartotta, míg a kardját keleten, majd délen kellett megforgatnia. Most végre nem kellett félnie a hátbatámadástól. Tenger vér folyt el mindaddig, amíg sikerült az egyik ellenséget végleg legyőzni. Most kerülhetett a sor nyugatra. Ha az ellenségnek eddig nem sikerült a védelmet megtörnie, most ellene irányulhatott a támadás.
Ettől féltek és aggódva gondoltak a győzelemre.
Londonban, Párizsban egyik megbeszélés a másikat követte, még az ellenséges propaganda is nehezen mozgott, már nem volt olyan könnyű a német győzelem kilátástalanságáról beszélni.
Ugyanez volt a helyzet a csöndbe burkolódzott harctereken is. A szövetségesek csapatai lassanként letettek szemtelenségükről, lassanként kezdett világosodni az ő agyuk is. Belső álláspontjuk megváltozott a német katonákkal szemben . Eddig a legyőzésre kerülő őrültet látták benne, most egyszerre csak úgy jelent meg előttük, mint az orosz szövetséges megsemmisítője. A keleti támadások szükség parancsolta mérséklése egyszerre zseniális taktikaként tűnt fel előttük. Három éven keresztül támadták ezek a németek Oroszországot, eleinte a győzelem legkisebb látszata nélkül. Szinte nevettek ezen a céltalan kezdeten; úgy látszott, hogy végeredményben mégiscsak az orosz óriásnak kell a maga számbeli fölényével győztesként a porondon maradni. Németország számára csak az elvérzés látszott lehetségesnek. A valóság ezt a reménységet látszólag támogatta is.
1914 szeptembere óta, amikor első alkalommal kezdtek a tannenbergi csata orosz foglyainak végtelen tömegei Németország útjain és vasútjain hömpölyögni, ez a folyamat beláthatatlan méreteket öltött, mert minden megvert és megsemmisített sereg helyén új támadt. Szinte kifogyhatatlanul ontotta a cárok birodalma a katonákat, a háborúnak ezeket az újabb és újabb áldozatait. Joggal kérdezhették, vajon meddig képes bírni Németország ezt a versenyfutást. Vajon nem kellette tartania attól, hogy elérkezik a nap, amikor egy utolsó német győzelem után még mindig újabb orosz seregek állnak csatasorba, és akkor mi történik? Emberi számítás szerint az orosz győzelmet ki lehetett ugyan tolni, de annak jönnie kellett.
És most ezek a remények egyszerre szertefoszlottak: a legnagyobb véráldozatot hozó szövetségestárs kimerült és hajthatatlan támadója lábainál hevert. Félelmes árnyak jelentek meg az addig vakon hívő katonák előtt, és féltek az következő tavasztól, mert ha eddig nem sikerült a németeket megtömi, azt az ellenfelet, amelyik eddig csak fél erővel állott a nyugati fronton, hogyan lehetett volna azután legyőzni, amikor ennek a rettenetes hősi államnak egész támadóerejét a nyugati harctérre összpontosították.
A tiroli hegyek árnyai szállták meg képzeletüket, egészen a flandriai ködökig suhantak Cadorna megvert seregének szomorú szellemei és a győzelmi hit lassanként az következő vereség félelmévé változott.
Ámde, amikor a hűvös éjszakában a felvonuló német hadsereg rohamcsapatai1 aak egyhangú dobbanását vélték már hallani, és gondterhelt aggodalommal néztek az elkövetkezendő leszámolás elé, akkor egyszerre Németországban vakító vörös fény lobbant fel és bevilágította az ellenséges harcvonal legutolsó gránáttölcsérét is. Abban a pillanatban, amikor a német hadosztályok a támadásra vonatkozó utolsó parancsaikat kapták, Németországban kitört az általános sztrájk.
Először nem jutott szóhoz a világ. Azután a fellélegző ellenséges propaganda rávetette magát erre a tizenkettedik órában érkezett segítségre. Egyszerre megtalálták az eszközt a szövetséges hadseregek katonáinak lankadó önbizalmát ismét felemelni: a győzelem valószínűségét már egészen biztos tényként állították elébük és az aggodalmas gondokat önbizalommá változtatták. Most már a német támadástól félő ezredekbe belevihették annak a bizonyosságnak érzetét, hogy a minden idők elkövetkezendő legnagyobb harcában, a háború befejezésénél nem a német roham vakmerősége lesz a döntő, hanem kitartó védekezésük. Győzedelmeskedjenek úgymond a németek, ahogy akarnak. Az ő hazájukban a forradalom áll bevonulás előtt és nem a győzelmes hadsereg.
Ezt a hitet öntötték az angol, francia és amerikai újságok olvasóik szívébe, mialatt a valóban ügyes propaganda a harctér csapataiba öntött új lelket.
"Németország forradalom előtt!" "A szövetséges hatalmak győzelme feltartóztathatatlan!" Ez volt a legjobb orvosság a lankadó Tomik talpra állítására. Most ismét tüzelésre lehetett bírni a puskákat, és a páni félelem helyére a reményteljes ellenállás lépett.
Ez volt az eredménye a hadiszersztrájknak. Megerősítette az ellenséges népek győzelmi hitét, és kiemelte a szövetségesek arcvonalát a kétségbeesésből. Következményeiben pedig ezer és ezer német katonának kellett ezt a sztrájkot vére hullásával megfizetnie. Ennek a gaztettnek felbujtói a forradalmi Németország legmagasabb állami pozícióinak várományosai voltak. Igaz ugyan, hogy német részről e sztrájk kihatásai lassanként kiheverhetők voltak, az ellenségre gyakorolt hatása azonban megmaradt. Az ellenállás kilástalansága már nem kísértett, és helyébe a győzelemért vívott elkeseredett harci kedv lépett.
Emberi számítás szerint ugyanis jönnie kell a győzelemnek abban az esetben, ha a nyugati arcvonal csak hónapokig is ellent tud állni a német támadásnak. Az Antant parlamentjeiben felismerték a jobb lehetőségeket és hatalmas összegeket szavaztak meg a Németország megsemmisítését célzó propaganda számára.
Abban a szerencsében részesültem hogy a két első és utolsó támadásban részt vehettem.
Ezek életem leghatalmasabb benyomásai; hatalmasak azért, mert most az utolsó alkalommal éppen úgy, mint 1914ben, a harc elvesztette a védekező jellegét és támadó jellegűvé vált. Fellélegeztek a német hadsereg lövészárkaiban és aknáiban, amióta végre több mint három évi, az ellenséges pokolban eltöltött állóharc után, elérkezett a leszámolás órája. Még egyszer felhangzott a győzelmes zászlóaljak hangja és győzelmi babérkoszorú övezte a sok harcot látott zászlókat. Még egyszer felzendült a végeláthatatlan menetelő oszlopok ajkán a hazafias ének dallama, felszárnyalt az égig, és az Úr kegyelme utoljára mosolygott hálátlan gyermekeire.
1918 nyarának derekán tikkasztó hangulat uralkodott a harctéren. Otthon veszekedtek. Miért? A harctéri seregek egyes csapatrészeiben sok mindenről beszéltek. A háború most már kilátástalan mondották és már csak az őrültek gondolhatnak győzelemre. A népnek már semmi érdeke sem fűződik a további kitartáshoz, hanem csak a nagytőkének és a császárságnak. Mindez otthonról jött és a harctéren is megbeszélés tárgya volt.
Eleinte alig hederítettek rá. Mit törődtünk mi az általános választójoggal. Vagy talán azért harcoltunk mi négy éven át? Ilyen háborús cél emlegetése a legnagyobb gazság volt, amit a halott hősökkel szemben elkövethettek. Az ifjú ezredek Flandriában nem azzal a kiáltással mentek a halálba, hogy "Éljen az általános, titkos választójog!", hanem azzal a jelszóval, hogy "Németország mindenek felett!" Azok azonban, akik választójog után kiáltottak, legnagyobbrészt nem voltak ott, ahol azt most ki akarták harcoltatni. A harctér nem ismerte ezt a politizáló bandát. Csak nagyon kis részben látták ezeket a parlamenti férfiakat ott, ahol minden épkézláb németnek lett volna helye.
Ilyen körülmények között a harctér nemigen volt alkalmas Ebert, Scheidemann, Liebknecht stb. urak ez újabb háborús céljának befogadására. (Friedrich Ebert, szociáldemokrata, 1919-1925: a német köztársaság első elnöke. Philipp Scheidemann többségi szocialista, 1919-ben német kancellár. Karl Liebknecht kommunista, Spartacus mozgalom vezére. ) Nem értették meg, hogy miként van joguk ezeknek a hadseregen keresztül az államhatalom átvételére.
Az én személyes meggyőződésem elejétől fogva sziklaszilárd volt: a végletekig gyűlöltem ezt a hitvány, népcsaló bandát. Már régen tisztában voltam azzal, hogy esetükben nem a nemzet jóléte, hanem saját üres zsebük megtöltése játszotta a főszerepet. Az a körülmény, hogy most képesek voltak az egész népet feláldozni, szükség esetén az egész országot tönkretenni céljuk eléréséért, arról győzött meg, hogy megértek a kötélre. Kívánságuk figyelembe vétele a dolgozó nép érdekeinek feladását, teljesítése pedig Németország pusztulását jelentette.
Így gondolkozott a hadsereg legnagyobb része is. Csak a haza belsejéből érkező utánpótlás volt egyre rosszabb és rosszabb, úgyhogy ezek tulajdonképpen inkább gyöngülést, semmint erősödést jelentettek. Különösképpen állott ez az ifjú korosztálybeli utánpótlásra. Sokszor hihetetlennek tetszett, hogy ezek is annak a népnek a fiai, amely egykor ifjúságát az Ypern körüli harcokba küldte.
1918 augusztusában és szeptemberében a bomlási tünetek egyre jobban jelentkeztek, annak ellenére, hogy az ellenséges támadás nem volt a mi egykori védekező küzdelmünk szörnyűségeihez hasonlítható. A Sommei és flandriai csaták emléke ehhez képest borzalmas volt.
Szeptember végén a hadosztályom harmadízben került arra a helyre, amelyet mint fiatal önkéntesek ostromoltunk.
Micsoda emlékek!
1914 szeptemberében és októberében itt mentünk át a tűzkeresztségen. Hazaszeretettel a szívünkben és nótával az ajkunkon indultunk a csatába, mintha csak táncba mentünk volna. A legdrágább vért örömmel áldoztuk abban a hitben, hogy ezzel a haza függetlenségét és szabadságát biztosítjuk.
1917 júliusában léptünk másodízben erre a mindnyájunk számára megszentelt földre. Itt nyugodtak legjobb bajtársaink, akik egykor majdnem gyermekként, ragyogó szemmel rohantak egyetlen drága hazánkért a halálba.
Mi, öreg harcosok, akik a háború kitörésekor az ezreddel indultunk ki, tiszteletteljes meghatódottsággal állottunk ezen a helyen, amelyet a "hűséggel és becsülettel mindhalálig" esküvés szentelt meg.
Azt a földet, amelyet ezredünk három évvel ezelőtt rohamozott, most nehéz állóharcban kellett megvédenünk.
Az angolok háromhetes pergőtűzzel készítették elő a flandriai offenzívát. Mintha a meghaltak szellemei éledtek volna fel; az ezred körmeivel bevájta magát a piszkos agyagba, belekapaszkodott a gránáttölcsérekbe és lyukakba, és mint egykor, most sem tágított erről a helyről. Ezredünk egyre inkább fogyatkozott, míg végre 1917. július 31én megindult az angolok támadása.
Augusztus első napjaiban leváltottak bennünket.
Az ezred néhány századra fogyott le, és embereink, akik már önmagukban kísértetek voltak, sárosan, iszaposan kerültek hátra. Az angoloknak is csak a halál jutott osztályrészül ezen a hitvány, néhány száz méternyi frontszakaszon,
Most, 1918 őszén, harmadszor álltunk 1914 e rohamának helyén. Egyetlen pihenő városkánk, Comines immár harctérré lett. A harctér nem változott, de az emberek nagyon is. Most már a csapatokon belül is "politizáltak". Az otthoni méreg, mint mindenütt, itt is megkezdte romboló munkáját. A fiatal utánpótlás teljesen hasznavehetetlen volt, mert hazulról érkezett.
Október 13-14-re virradó éjjel a déli fronton Ypern előtt klórgáztámadás indult meg. E támadásnál sárgakeresztes gázt használtak, amelynek hatása eddig ismeretlen volt, már ami a saját testünkön való kipróbálást illeti. Magam is megismerkedtem vele ezen az éjszakán. Wervicktől délre egy dombon október 13-ának estjén több órát tartó gázgránátos pergőtűzbe kerültünk, amely azután kisebb-nagyobb hevességgel egész éjszakán át tartott. Bajtársaink közül már éjfél tájban többen elhullottak sorainkból, némelyek közülük örökre. Reggel felé engem is elővett a fájdalom. Negyedóráról negyedórára egyre erőteljesebben, reggel hét órakor pedig már én is meginogtam, égő szemmel mentem hátra s vittem magammal utolsó háborús jelentésemet. Pár órával később szemeim izzó széngolyókká változtak elsötétült körülöttem a világ.
Így kerültem a pomerániai Pasewalk városka kórházába. Ott kellett a forradalmat megérnem.
Valami bizonytalanság, valami visszataszító hangulat lógott már hosszabb ideje a levegőben. Az emberek arról beszéltek, hogy a legközelebbi hetekben kitör valami csak azt nem tudtam, hogy mit értenek tulajdonképpen alatta. Először arra gondoltam, hogy a tavaszi sztrájkhoz hasonló sztrájk tör ki. Folytonosan kedvezőtlen hírek jöttek a tengerészettől, ahol állítólag forrongás volt kitörőben. Én mindenesetre ezt inkább egyesek fantasztikus agyszüleményének tekintettem, semmint nagy tömegek művének. Magában a hadikórházban valamennyien a háborúnak remélhető gyors befejezéséről beszéltek, de az "azonnali"-val senki sem számolt. Újságokat nem tudtam olvasni.
Novemberben ez az általános feszültség egyre jobban erősödött.
Egy napon azután egyszerre csak kitört a szerencsétlenség. Tengerészek jöttek , teherautókon, és a forradalomban való részvételre szólítottak fel. Népünknek e "szabadságáért, szépségéért és méltóságáért" folytatott harcában néhány zsidó suhanc volt a "vezér". Egyetlenegy sem volt közülük a harctéren. A hadtápterület egy úgynevezett "nemikórházának" kerülő útján jutott vissza a hazába ez a három keleti fajzat, hogy azután itt kitűzzék a vörös rongyot.
Az utóbbi időben állapotomban javulás állott be. Szemüregem hasító fájdalma lassanként alábbhagyott, és sikerült környezetemet körvonalaiban újra felismernem. Lassanként reménységem lehetett arra, hogy ismét oly mértékben visszanyerem látási képességemet, amivel később valamilyen hivatást betölthetek. Azt természetesen nem reméltem, hogy ismét rajzolással foglalkozzam. Éppen a javulás útján voltam, amikor a legborzalmasabb események játszódtak le.
Az első időkben még azt reméltem, hogy ez a hazaárulás többé-kevésbé csak helyi jelenség. Ilyen értelemben igyekeztem megerősíteni hitében néhány bajtársamat is. Különösen bajor bajtársaim voltak e tekintetben több mint hozzáférhetők. Hangulatuk minden egyéb volt, csak nem "forradalmi". El sem tudtam volna képzelni, hogy ez az őrület Münchenben is bekövetkezzék. A tiszteletre méltó Wittelsbach családhoz való hűségük erősebbnek látszott előttem néhány zsidó akaratánál. Így nem gondolhattam másra, mint hogy csak a tengerészek egy puccsáról van szó, amelyet a legrövidebb időn belül le fognak verni.
A legközelebbi napok életem legborzalmasabb bizonyosságát hozták magukkal. Egyre nyomasztóbbak voltak a hírek. Amit én helyi jellegű dolognak tartottam, az az általános forradalom ismérveit öltötte magára. Ehhez járultak a harctér szégyenteljes hírei. A katonák meg akarták adni magukat. Egyáltalán lehetséges volt ez?
November 10én egy lelkész jött a kórházba, és kis beszédet intézett hozzánk.
A végsőkig felizgatott állapotban én is jelen voltam ennél a beszédnél. Az öreg tiszteletes úr remegett, amikor közölte velünk, hogy a Hohenzollern ház most már nem viselheti többé a német császári koronát, hogy a haza köztársasággá lett, és hogy imádkoznunk kell a Mindenhatóhoz, hogy e változás alkalmából se tagadja meg áldását népünktől és ne hagyjon el az elkövetkezendő időkben sem. Valóban, ő nem tehetett másképp. Néhány szóban a királyi házról is kellett beszélnie. Menteni akarta a Ház szolgálatait Pomerániával, Poroszországgal, nem az egész német hazával szemben. Akkor egyszerre csak elkezdett lassan, befelé zokogni. A kis teremben mély levertség lett úrrá mindenki szívében, és én azt hiszem, hogy szem nem maradt szárazon. Amikor azonban az öreg úr tovább akart beszélni és közölni kezdte, hogy nekünk most a háborút be kellett fejeznünk, most a hazának sorsa, minthogy a háborút elvesztettük, a győztesek kegyétől függ és súlyos elnyomatásnak van kitéve, és hogy a fegyverszünetet az eddigi ellenségünk jóindulatába vetett bizalommal kötöttük meg, akkor már nem tudtam tovább türtőztetni magam. Lehetetlenség volt számomra tovább is ott maradni. Szemem előtt ismét elsötétült a világ, és csak tapogatózva tántorogtam vissza a hálóterembe. Ledobtam magam fekhelyemre, és égő fejemet takarómba és párnámba fúrtam.
Azóta a nap óta, amelyen édesanyám sírjánál állottam, nem sírtam többé. Hogyha hozzám kora ifjúságomban a sors kegyetlen volt, csak dacom erősödött. Amikor hosszú háborús évek alatt a halál nemegyszer legjobb bajtársaimát és barátaimat ragadta magával sorainkból, bűnnek tartottam volna ezért siránkozni, hiszen Németországért haltak meg. S amikor végül ennek a rettenetes küzdelemnek utolsó napjaiban az alattomos gáz meglepett és szememet támadta meg, s az örök vakságtól való félelmemben már-már kétségbeestem, egyszer csak lekiismeretem hangja szólalt meg, mondván: "Te satnya gyáva teremtés, te sírni akarsz, mialatt ezreknek százszor rosszabb sora van", és fásultan hordoztam sorsomat. Most azonban már nem tudtam másként tenni. Most láttam csak igazán, mennyire eltörpül minden személyes fájdalom a haza szerencsétlenségével szemben.
Minden hiába történt tehát! Hiába a sok áldozat, szenvedés, hiába a vég nélküli hónapok éhsége és szomjúsága, hiába a halálfélelemmel teljes órák, amelyekben kötelességünket mégis teljesítettük, és hiába kétmillió bajtársunk halála, akik örökre ott maradtak. Szükséges volt megnyílnia százezrek sírjának, akik a hazába vetett hittel indultak küzdelembe, hogy azután sohase térjenek vissza? Meg kellett nyílni e síroknak, hogy a néma, iszappal és vérrel fedett hősöket mint bosszúálló szellemeket küldje a hazába azért, amiért így becsapták őket, akik pedig a legszebb áldozatot hozták hazájukért? Hát ezért haltak meg 1914 augusztusának és szeptemberének katonái? Ezért mentek el ugyanez év önkéntes ezredei az öreg bajtársak után? Ezért estek el Flandria mezőin a tizenhét esztendős gyerekek? Ez hát az értelme annak az áldozatnak, amelyet a német anya hozott hazájáért, amikor legkedvesebb fiait harcba indította, hogy azután sohase lássa őket viszont? Hát mindez ezért történt? Azért, hogy néhány szánalmas gazember hazánkra tehesse a kezét?
Ezért tartott ki tehát a német katona a nap szúró hevében és hóviharban, éhezve és szomjúhozva, fázva, fáradtan és álmatlan éjszakákon át végtelen menetelések idején? Ezért feküdt a pergőtüzek poklában és a gázharcok lázában anélkül, hogy megtántorodott volna, mindig csak a hazával szembeni kötelességére gondolva, arra, hogy megvédje azt az ellenséggel szemben?
Valóban ezek a hősök is megérdemeltek egy emlékművet:
"Vándor, aki Németországba mégy, jelentsd a hazának, hogy itt nyugszunk, híven és engedelmesen teljesítve hazánkkal szemben kötelességünket." És a haza?
Minél inkább igyekeztem tisztán látni ebben az órában, annál inkább égette a felháborodás, szégyen és gyalázat homlokomat. Mi volt szemem fajdalma ehhez a szenvedéshez képest?
S ami erre következett, a borzalmas napok és még borzalmasabb éjszakák sorozata volt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az ellenség kegyében bízni csak őrültek, hazugok vagy gazemberek tudtak. Ezeken az éjszakákon nőtt meg gyűlöletem e gaztett előidézőivel szemben.
A következő napokban saját sorsommal is tisztában voltam. Nevetnem kellett, ha saját jövőmre gondoltam, arra, amely rövid idővel ezelőtt még oly keserű gondokat okozott nekem. Vajon nem volt-e nevetséges a házépítési akarat egy ilyen földön? Végre világos lett előttem az is, aminek be kellett következnie, amitől oly gyakran féltem, amit csak nem akartam hinni.
II. Vilmos volt az első német császár, aki a marxizmusnak békejobbot nyújtott anélkül, hogy meggondolta volna: ezeknek a bitangoknak nincsen becsületük. Mialatt ők a császári jobbot kezükben tartották, másik kezükben már a tört szorongatták.
A zsidókkal nem lehet szövetkezni. Velük csak szigorú számolás lehetséges. Vagy, vagy!
Elhatároztam, hogy politikus leszek.


VIII. Politikai tevékenységem kezdete

1918 novemberének végén kerültem vissza Münchenbe. Ezredem pótzászlóaljához osztottak be, amely abban az időben "katonatanácsok" kezében volt. Az egész "üzem" számomra annyira ellenszenves volt, hogy elhatároztam, a lehetőség szerint odébbállok. Egyik hű harctéri bajtársammal, Ernst Schmidttel Traunsteinba mentem, és ott maradtam a tábor feloszlatásáig.
1919 márciusában mentünk vissza Münchenbe. ; A helyzet tarthatatlan volt, és szükségszerűen a forradalom további kifejlődése felé vezetett. Eisner halála siettette a kifejlődést, és végül is az egész forradalom előidézőinek szeme előtt célként lebegő tanácsköztársasághoz, helyesebben az átmeneti zsidó uralomhoz vezetett. (Kurt Eisner radikális szocialista politikus, 1918. novembertől 1919. febr. 21-ig bajor miniszterelnök. )
Ebben az időben rengeteg terv vetődött fel bennem. Naphosszat azon tűnődtem, hogy mit is lehetne tenni. Minden elképzelésemnek a vége azonban annak a józan megállapítása lett, hogy én, mint névtelen, egyáltalán nem rendelkezem azokkal az előfeltételekkel, amelyek a célszerű tevékenységhez szükségesek. Arról még lesz alkalmam beszélni, hogy miért nem csatlakoztam már akkor sem a meglevő pártok egyikéhez sem.
A tanácsköztársaság idején léptem fel először úgy, hogy a központi tanács haragját magamra vontam. 1919. április 27-én, kora reggel le akartak tartóztatni, az a három alak azonban, nekik szegzett karabélyommal szemben, nem rendelkezett a szükséges bátorsággal, s úgy elment, ahogy jött.
Pár nappal München felszabadítása után a második gyalogezrednek a forradalmi események felülvizsgálatát végző bizottságához vezényeltek.
Ez volt az első, többé-kevésbé tisztán politikai tevékenységem.
Pár hétre rá parancsot kaptam, hogy a véderő tagjai részére rendezett tanfolyamon vegyek részt. Ez a tanfolyam azt célozta, hogy a katonák megismerkedjenek az állampolgári gondolkodásmód alapelveivel. Számomra ennek az intézménynek az értéke abban rejlett, hogy lehetőségem nyílt néhány hasonló gondolkodású bajtársam megismerésére, akikkel azután a pillanatnyi helyzetet alaposan megbeszéltem. Valamennyien többé-kevésbé meg voltunk győződve arról, hogy Németországot a novemberi gaztett pártjai: a Centrum és a szociáldemokrácia a kérlelhetetlenül közeledő összeomlástól nem tudják megmenteni és hogy az úgynevezett "polgári-nemzeti" alakulatok sem alkalmasak, a legjobb akarat mellett sem a megtörténtek jóvátételére. Egész sereg feltétel hiányzott ahhoz, hogy a . sikerülhessen. Az idő nekünk adott igazat. / került szóba ami kis körünkben egy új párt alapításának kérdése. A szemünk előtt lebegő alapelvek ugyanazok voltak, amelyek később a "Német Munkáspárt" (Deutsche Arbeiterpartei) megvalósultak. Az újra alapítandó mozgalomnak máris lehetőséget kellett nyújtani arra, hogy a nagy tömegekhez férkőzhessünk, anélkül a munka céltalan és felesleges lett volna. Így döntöttünk a Szociálforradalmi Párt (Socialrevolutionäre Partei) név mellett. Tettük ezt azért is, mert új pártunk alapelvei tényleg forradalmiak voltak. Ennek mélyebb értelme azonban a következőkben rejlett. Akármennyire is foglalkoztam már korábban gazdasági problémákkal, e tevékenységem mindig azok között a keretek között maradt, amelyek a szociális elvek tanulmányozásából adódtak. Csak később, a német szövetségi politika tanulmányozása következtében bővültek ki e keretek. Ez a politika nagyrészt a gazdaság téves megítélésén és a német nép jövő létfenntartási alapjainak a folytonosságán alapult. Mindezek a gondolatok azonban abban a véleményből, hogy a tőke minden esetben a munka eredménye és ehhez képest maga is a tényezőktől függ, amelyek az emberi tevékenységet előmozdítják vagy áthatják. A tőke nemzeti jelentősége pedig éppen abban rejlik, hogy maga is teljes mértékben az állam, tehát a nemzet nagyságától, szabadságától és hatalmától függ. Az összefüggésnek már magában véve is az államnak és nemzetnek a tőke által való támogatásához kellene vezetnie. A tőkének és a független szabadgazdálkodásnak ez az egymásrautaltsága nézetem szerint arra kell kényszerítenie a tőkét, hogy síkraszálljon a nemzet szabadsága, hatalma és ereje érdekében. Ezzel adva volt az államnak a tőkével szemben viszonylag egyszerű és világos föladata: gondoskodnia kellett arról, hogy a tőke az állam szolgája maradjon, ne tekintse magát a nemzet uralkodójának. E felfogásnak megítélésem szerint két feladata volt: életképes nemzeti gazdaság fenntartása, a munkavállalók szociális jogainak a biztosítása. A tiszta tőke, mint a teremtő munka végső eredménye és a maga létét kizárólag spekulációnak köszönő töke közötti különbséget annak idején nem láttam a maga teljes világosságában. Mert eddig nem találkoztam semmiféle olyan körülménnyel, mely efölött gondolkodásra késztetett volna. Erről gondoskodott most már a legalaposabb módon a már említett tanfolyamok előadója, Gottfried Feder. Életemben első ízben volt alkalmam a nemzetközi és kölcsöntőke alapelveivel megismerkedni. Miután Feder első előadását meghallgattam, mindjárt átvillant agyamon annak gondolata, hogy megtaláltam egy új párt alapításának leglényegesebb tételéhez vezető utat.
Feder azzal tette a legnagyobb szolgálatot számomra, hogy kíméletlen brutalitással állapította meg a tőzsde és kölcsöntőke épp annyira spekulatív, mint gazdasági jellegét, valamint, hogy leleplezte a kamat előítéletekkel teli szerepét.
Az alapvető kérdések tekintetében vallott megállapításai annyira helyesek voltak, hogy azok bírálói már elejétől fogva nem annyira az elv elméleti helyességét, hanem sokkal inkább keresztülvitelének gyakorlati lehetőségét vitatták. Ez a körülmény, amely mások szemében Feder megállapításainak gyöngeségét, számomra éppen erejét bizonyította.
A programalkotók feladata nem a dolgok keresztülviteli lehetősége mérvének a megállapítása, hanem a tények tisztázása. Ez azt jelenti, hogy kevésbé kell az úttal törődniük, inkább csak a céllal. A gondolat elvi helyessége a döntő e téren, és nem a keresztülvihetőség nehézsége. Abban a pillanatban, amelyben a programalkotó a teljes igazság helyébe a "célszerűséget" és a "valóságot" helyezi, megszűnik a munkája. Megszűnik a késő emberiség sarkcsillagának lenni, hogy ehelyett mindennapi receptté alacsonyodjék. A mozgalom programalkotója annak célját kell, hogy megállapítsa, kivitelezéséről a politikusnak kell gondoskodnia. Ennek megfelelően az előbbinek gondolatait az örök igazság kell, hogy irányítsa, az utóbbinak tevékenységei közepette a mindenkori gyakorlati valóságot kell szem előtt tartania. Míg egyrészt a politikus jelentőségének próbakövét terveinek és tetteinek eredményességében, tehát azok megvalósításában látjuk, addig a programalkotó végső célja sohasem válhat valóra, mert az emberi gondolat alkalmas igazságok megértésére, kristálytiszta célok kitűzésére, de azok maradék nélküli megvalósítása az emberi gyarlóság és végesség mellett nem fog bekövetkezni.
Minél helyesebb és hatalmasabb egy gondolat, annál kevésbé lehetséges annak maradék nélküli megvalósítása mindaddig, amíg az emberektől függ. Éppen ezért a programalkotó jelentőségét nem céljai eléréséből kell megítélnünk, hanem azok helyességéből és abból a befolyásból, amelyet az adott program az emberiség [ fejlődésére gyakorol. Ha ez nem így volna, akkor a vallások alapítói nem tartoznának a föld legnagyobb emberei közé, mert etikai célkitűzéseiknek a megvalósítása még megközelítőleg sem teljes. Maga a szeretet vallása is csak gyenge visszfénye fennkölt alapítója akaratának: jelentősége abban az irányban rejlik, amelyet az általános emberi kultúra erkölcsi fejlődésének szabott.
A programalkotó és politikus feladatai közötti óriási különbség az oka annak, hogy miért nem egyesült egy személyben szinte sohasem a kettő. Különösen az úgynevezett kicsinyes "eredményekben gazdag" politikusokra vonatkozik ez a megállapítás. Azokra, akiknek tevékenysége valóban csak a "lehetőségek művészete", amint Bismarck általában a politikát szerényen jellemezte. Minél függetlenebbnek érzi magát az ilyen "politikus" a nagy gondolatoktól, annál könnyebbek és láthatóbbak, de mindenesetre gyorsabbak lesznek eredményei. A földi mulandóság a sorsa azután ezeknek az eredményeknek, amelyek gyakran nem élik túl apjuk halálát sem. Az ilyen politikusok műve rendszerint jelentőség nélküli az utókor számára, mert az a jelenben valóban nagy, és a későbbi nemzedékre nézve is nagy jelentőségű, de a döntő kérdések és eszmék mély gyökerei hiányoznak.
Olyanfajta célok, amelyeknek majd csak a távolabbi jövőben lesz jelentőségük, nemigen kamatoznak előharcosainak, és ritkán találnak megértésre a nagy tömegnél, amely sör és tejrendeletek iránt inkább fogékony, mint a messzi jövőbe
tekintő tervek iránt, amelyek megvalósítása csak később következhet be és amelyek hasznát csak az utókor fogja élvezni.
Éppen ezért már csak bizonyos hiúságból is amely mindig rokona a butaságnak a politikusok nagy része távol fogja magát tartani a messzi jövőre szóló tervektől, nehogy a nagy tömeg pillanatnyi rokonszenvét elveszítse. Az ilyen politikus eredményei és jelentősége kizárólag a jelenre vonatkozik, de semmit sem jelent az utókor számára. A kis koponyák nem is igen zavartatják magukat; meg vannak ezzel elégedve.
Más a helyzet a programalkotó esetében. Jelentősége majdnem kizárólag a jövőben van, mert hiszen nemegyszer ő az, akit e világon kívülállónak szoktunk nevezni. Ha igaz az, hogy a politikus művészete a lehetőségek művészete, akkor a programalkotó azok közé tartozik, akikről azt tartják, hogy csak akkor tetszenek az isteneknek, hogyha lehetetlent követelnek és akarnak. Majdnem mindig le kell mondaniuk a jelen elismeréséről, és jutalmuk feltéve, hogy gondolataik halhatatlanok az utókor elismerése.
Az emberiség nagy időszakaiban egyszeregyszer előfordulhat, hogy a politikus a programalkotóval egy személyben egyesül. Minél teljesebb azonban ez az egybeolvadás, annál nagyobb az ellenállás, amely a politikus működésével szemben megnyilvánul. Ő már nem azokért a követelményekért harcol, amelyek a legelső nyárspolgárnak is szembetűnnek, de amelyeket csak kevesen érnek fel ésszel. Éppen ezért élete a szeretet és gyűlölet kohójában izzik. Az embert meg nem értő jelen tiltakozása harcol az utókor elismerésével, azéval, amelyért szintén dolgozik.
Minél nagyobb az ember művének jelentősége a jövő szempontjából, annál kevésbé képes megérteni a jelent és annál nehezebb a harc és gyérebb az eredmény. Ha azonban évszázadok alatt egynek sikerül, akkor talán öreg napjaiban még őt is elérheti későbbi dicsőségének egy gyönge sugara. Mindenesetre ezek a nagyságok csak a történelem maratoni futói; a jelen babérkoszorúja rendszerint már csak a haldokló hős homlokát díszíti.
Közéjük számítanak a világnak azok a nagy harcosai, akiket a jelen nem ért meg, akik azonban mégis készek célkitűzéseikért a harcot végigharcolni. Ők azok, akiket a nép majdan leginkább szívébe zár; mintha az utókor jóvátenni igyekeznék azt, amit a jelen annak idején e nagyságok ellen vétkezett. Életük és működésük hálás csodálat tárgya lesz, és különösen az elesettség napjaiban fog erőt önteni a megtört szívekbe és kétségbeesett lelkekbe.
Ezek közé tartoznak nemcsak az igazán nagy államférfiak, hanem a többi nagy reformátorok is. Nagy Frigyes mellett ott állnak Luther Márton, valamint Wagner Richárd is.
Amikor Feder Gottfried "kamatrabszolgaság megtörése" című első előadását hallottam, mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt oly elméleti igazságról van szó, amelynek a német nép szempontjából óriási a jelentősége. A tőzsdei tőkének a nemzeti gazdaságtól való éles elkülönítése alkalmat nyújtott arra, hogy felléphessünk a német gazdaság nemzetközivé tétele ellen anélkül, hogy a tőke elleni harccal veszélyeztetnénk a független népi önfenntartás alapjait. Németország fejlődése sokkal világosabban állott már szemem előtt, semhogy ne tudtam volna, hogy a legnehezebb harcot nem az ellenséges népek ellen, hanem a nemzetközi töke ellen kell megvívnunk. Feder előadásában ennek az eljövendő küzdelemnek hatalmas jelszavát láttam.
A későbbi fejlődés e tekintetben is igazolta előérzetünket. Ma már nem nevetnek rajtunk a megbízhatatlan polgári politikusok sem. Ma már ők is belátják feltéve, ha nem állunk tudatos hazudozókkal szemben , hogy a nagy tőzsdetőke nemcsak a legnagyobb háborús uszító volt, hanem még ma, a harc befejezése után sem hagy fel a békét pokollá változtatni akaró tevékenységével. A nemzetközi pénz és kölcsöntőke elleni küzdelem legfontosabb programpontjává lett a német nemzet gazdasági függetlenségéért és szabadságáért vívott küzdelemnek.
Ami a gyakorlati politikusok aggályait illeti, arra csak a következőket felelhetem: Mindazok az aggályok, amelyeket a kamatrabszolgaság megtörésének borzalmas gazdasági eredményeiként hangoztatnak, feleslegesek. Az eddigi gazdasági szabályokkal is nagyon rosszul járt a német nép, a nemzeti létfenntartás kérdéseiben való állásfoglalás pedig igen élénken emlékeztet a korábbi idők hasonló szakértőinek véleményére, többek között a bajor orvosi tanácsnak a vasút bevezetésével kapcsolatban tett szakvéleményére. Ennek a nagy tekintélyű testületnek aggodalmai, mint ismeretes, később sem nyertek igazolást: az "új gőzparipa" vonatainak utasai nem szédültek el, azok sem lettek betegek, akik azt láttak, és "feleslegesek voltak a deszkapalánkok is, amelyekkel az új berendezést láthatatlanná akarták tenni. Csak ezeknek az úgynevezett "szakértőknek" a feje előtt lévő deszkafalak maradtak meg az utókor számára is.
Továbbá meg kell jegyeznünk a következőket. Minden, még a legnagyszerűbb gondolat is veszedelemmé lesz, hogyha öncélként jelentkezik, pedig a valóságban csak annak eszköze. Számomra és minden valódi nemzeti szocialistára nézve pedig csak egy cél létezik: a nép és a haza üdve.
Fajtank és népünk fennállásának és szaporodásának a biztosítása, gyermekeink eltartása, vérünk tisztántartása, a haza szabadsága és függetlensége az, amiért nekünk harcolnunk kell, hogy népünk is teljesíthesse azt a feladatát, amelyre őt a világmindenség teremtője elhívta.
Minden gondolatnak, minden célkitűzésnek, minden tannak és minden tudománynak ezt a célt kell, szolgálnia. Mindent ebből a szempontból kell megvizsgálnunk és célszerűségéhez képest felhasználnunk vagy elvetnünk. Így nem merevedhet egyetlen elmélet sem halálos tanná, mert mindennek az életet kell szolgálnia. Gottfried Feder megállapításai adták meg nekem az ösztönzést arra, hogy ezzel, az általam még kevéssé tanulmányozott kérdéssel is alaposabban foglalkozzam.
Ismét tanulni kezdtem, és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. "Das Kapital"-ját csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tőzsde számára készíti elő az utat.
Ezek a tanfolyamok még más szempontból is nagy jelentőségűek voltak számomra.
Egy napon szólásra jelentkeztem. Az egyik résztvevő azt hitte, hogy a zsidóság mellett lándzsát kell törnie, és hosszú előadásban kezdte őket védelmébe venni. Ez késztetett szólásra. A tanfolyam résztvevőinek túlnyomó többsége az én álláspontomra helyezkedett. Ennek eredménye az lett, hogy pár nappal később parancsot kaptam bevonulásra, az egyik müncheni ezredhez, úgynevezett "kiképző tisztként".
A csapat fegyelme abban az időben meglehetősen gyönge volt. Még magán viselte a katonatanácsok korszakának hatását. Csak lassan és elővigyázatosan lehetett megkísérelni az úgynevezett "önkéntes" fegyelem helyébe amint Augiasnak ezt az istállóját Kurt Eisner oly szépen nevezte ismét a katonai fegyelmet s alárendeltséget bevezetni. A csapatokat nemzeti és hazafias érzelemre és gondolkodásmódra kellett nevelni. E két irányban kellett kifejtenem tevékenységemet új beosztásomban.
Nagy kedvvel és szeretettel fogtam a munkához. Első ízben nyílt alkalmam arra, egy nagyobb hallgatóság előtt beszéljek; amit korábban, anélkül, hogy tudtam volna, puszta érzésből feltételeztem magamról, megvalósult; tudtam "beszélni", a hangom is jobb lett, úgy, hogy legalábbis akis legénységi szobákban mindenütt eléggé hallhatóan beszéltem.
Egyetlen feladat sem lett volna kedvesebb számomra, mint ez, mert elbocsátásom előtt még szívemhez igazán közel fekvő és hasznos szolgálatokat tehettem ennek az intézménynek, a hadseregnek.
Eredményről is beszélhettem; bajtársaim százait, sőt ezreit vezettem vissza előadásaimmal népünkhöz, hazánkhoz. "Nemzetivé" tettem a csapatot, és ez úton az általános fegyelem erősítéséhez én is hozzájárultam.
Ismét megismertem a hasonló gondolkodású bajtársaimnak egész sorát, akik később az új mozgalom törzsét képezték.


IX. A Német Munkáspárt

Egy napon elöljáró parancsnokságomtól azt a parancsot kaptam, hogy állapítsam meg, mi a helyzet annál a látszat szerint politikai egyesületnél, amely "Német Munkáspárt" név alatt a legközelebbi napokban gyűlést szándékozik tartani, és amelyen szintén Gottfried Feder fog beszélni. Oda kell mennem, hogy az egyesületet megnézzem, és jelentést tegyek róla.
Érthető volt az az érdeklődés, amely a hadsereget annak idején a pártok irányában eltöltötte. A forradalom a katonáknak is politikai jogokat adott, és ezzel a joggal éppen a legtapasztalatlanabbak éltek leginkább. Csak amikor a Centrum és a szociáldemokrácia első ízben jött rá arra, hogy a katonák együttérzése a forradalmi pártoktól a nemzeti mozgalom és feltámadás felé fordul, csak akkor vonták el a csapatoktól a választói jogot és tiltották meg a katonák számára a politikai tevékenységet.
Kézenfekvő volt, miért szánta rá magát a Centrum és a marxizmus erre. Ugyanis ha nem korlátozta volna az "állampolgári jogokat", amint a katonák polgári egyenjogúságát a forradalom után elnevezték , pár év múltával már nem létezett volna forradalmi állam, de nem lett volna nemzeti meghasonlás és gyalázat sem. A katonaság ez időben már a legjobb úton haladt abban az irányban, hogy a nemzet vérszopóinak és az Antant csatlósainak a nyakát szegje. Az a körülmény azonban, hogy még az úgynevezett "nemzeti" pártok is lelkesültek a novemberi gonosztevők e rendelkezésén, és ezáltal segítségére siettek, hogy egy nemzeti megújhodás eszközét ártalmatlanná tegyék, ismét csak arra mutatott, hogy hová vezethet ezeknek a jámborok jámborainak dogmatikus felfogása. Az aggkori lelki gyengeségben szenvedő polgárság komolyan hitte, hogy a hadsereg ismét azzá lesz, ami volt: a német honvédelem vára. Ezzel szemben azonban a Centrum és a marxisták csak a veszedelmes nemzeti méregfogat akartak kitűnni. Márpedig enélkül egy hadsereg mindig csak rendőrség marad, de sohasem olyan csapat, amely az ellenséggel kész szembeszállni. E megállapítás igazsága a későbbiek folyamán eléggé beigazolódott.
Vagy talán azt hiszik a mi "nemzeti politikusaink", hogy a hadsereg fejlődése más irányú is lehet, mint nemzeti? Ez igazán rájuk vall. Így van az, ha az ember a háborúban ahelyett, hogy katona lenne, ár, vagyis parlamenti képviselő, és így halvány sejtelme sincs arról, hogy mi megy végbe azoknak az embereknek a szívében, akik arra a hatalmas múltra emlékeznek, hogy egykor a világ legelső katonái voltak.
Így határoztam el magamat, hogy elmegyek ennek az ismeretlen pártnak már említett ülésére.
Amikor este az egykori Steinecker söröző számunkra később történelmi jelentőségűvé lett különszobájában megjelentem, ott nagyobbrészt a lakosság alsóbb rétegéből toborzott, mintegy 2030 főnyi jelenlevőt találtam.
Feder előadását már a tanfolyamokból ismertem, és így figyelmemet inkább magára az egyesületre irányítottam.
A benyomásom nem volt se jó, se rossz; egy új alapítás, mint sok más. Az akkori időkben majdnem mindenki, aki a dolgok fejlődésével nem volt megelégedve és nem volt bizalma az eddigi pártok egyikéhez sem, kivétel nélkül hivatva érezte magát arra, hogy új pártot alapítson. Szinte a földből nőttek ki ezek az egyesületek, hogy azután kisvártatva nyomtalanul eltűnjenek. Alapítóiknak nagyrészt fogalmuk sem volt arról, hogy miként kell az egyesületből pártot, sőt mozgalmat teremteni. Így azután ezek az új alapítások maguktól omlottak össze nevetséges nyárspolgárságukban.
Így ítéltem meg egykét megfigyelésem alapján a Német Munkáspártot is (Deutsche Arbeiterpartei). Amikor végre Feder befejezte előadását, örültem. Eleget láttam és menni szándékoztam, de mégis visszatartott a bejelentett hozzászólási szabadság. Úgy látszott, mintha ez is jelentéktelenül folynék le, mígnem hirtelen egy professzor emelkedett szólásra, aki elsősorban aggályát fejezte ki Feder indokainak helyességével szemben. Feder kitűnő válasza után egyszerre csak a "tények alapjára" helyezkedett, nem feledkezve meg arról, hogy a fiatal pártnak mint különösen fontos programpontot, Bajorországnak Poroszországtól való "elszakadását" ajánlja. Ez az ember egészen szemtelenül állította, hogy abban az esetben Német-Ausztria azonnal Bajorországhoz csatlakozik, és hogy a béke akkor sokkal jobb lesz, és egyéb ostobaságot. Én sem tehettem másként, mint szintén szót kértem, hogy ennek az úrnak megmondjam a magam véleményét. Olyan sikerem volt, hogy ez az előszónok úr, még mielőtt befejeztem mondanivalómat, leforrázott kutyaként hagyta el a helyiséget. Amíg beszéltem, csodálkozó arccal hallgattak és csak amikor az egybegyűlteknek jó éjt kívántam és távozni akartam, akkor ugrott utánam egy férfi, bemutatkozott (nevét nem is értettem meg helyesen) és a markomba nyomott egy kis füzetecskét, látszólag egy politikai elmefuttatást azzal a sürgős kérelemmel, hogy olvassam el.
Nagyon megörültem ennek, mert azt reméltem, hogy így egyszerűbb úton-módon is megismerhetem ezt az unalmas egyesületet, anélkül, hogy az ilyen nagy érdeklődésre számot tartó gyűléseket fel kelljen keresnem. Egyébként ez a munkásnak látszó ember nagyon jó benyomást tett rám. Ezzel el is mentem.
Abban az időben a 2. gyalogezred laktanyájában egy a forradalom jeleit még nagyon világosan magán viselő kis szobácskában laktam. Nappal távol voltam, a leggyakrabban a 41. vadászezrednél vagy valamely más csapattestnél tartottam előadást. Tulajdonképpen csak éjjel tartózkodtam szobámban. Minthogy én majdnem minden reggel öt óra előtt felébredtem, rászoktam arra, hogy a kis szobámban lakozó egérkéknek néhány száraz kenyérmaradékot vagy kenyérhéjat vessek a padlóra, és figyeljem ezeknek a bohókás állatoknak a harcát néhány jó falatért. Annyi nélkülözésen mentem át életemben, hogy ezeknek a kis állatoknak az éhségét és gyönyörűségét nagyon jól el tudtam képzelni.
E gyűlés utáni reggelen is öt óra felé ébren hevertem fekvőhelyemen, és figyeltem a kis állatok hancúrozását. Minthogy nem tudtam újból elaludni, elgondolkodtam az elmúlt estén. Egyszerre eszembe jutott az a kis füzet, amelyet a munkás adott nekem. Olvasni kezdtem. Röpirat volt, amelyben szerzője, éppen ez a munkás, elmondotta, hogy a marxista zűrzavarból és a szakszervezeti frázisok világából hogyan jutott el ismét a nemzeti gondolkodáshoz. Ez adta meg a címet is, amely a következő volt: "Politikai ébredésem". Érdeklődéssel olvastam át a füzetecskét; olyan dolgokat írt le benne, amelyekhez hasonlókat tizenkét évvel ezelőtt magam is átéltem. Önkéntelenül is saját fejlődésemet láttam ismét magam előtt. A nap folyamán néhányszor még gondolkodtam a dolgon, végül már teljesen félre akartam tenni, amikor nem is egy hét leforgása után a legnagyobb csodálkozásomra egy levelezőlapot kaptam, hogy felvettek a Német Munkáspártba, nyilatkozzam erről, és menjek el következő szerdán a párt választmányi ülésére.
A párttagok szerzésének ez a módja meglepett, és én nem is tudtam, hogy bosszankodjam-e vagy nevessek rajta. Soha nem gondoltam arra, hogy egy kész pártba lépjek be, hanem a sajátomat akartam megalapítani.
Már éppen írásban akartam válaszolni, amikor kíváncsiságom győzedelmeskedett és elhatároztam, hogy a megállapított napon megjelenek és hogy indokaimat szóban közlöm.
Elérkezett a szerda. A választmány a Herrenstrassei "Alte Rosenbad" vendéglőben tartotta ülését. Nagyon szegényes helyiség volt ez, amelybe csak nagy ritkán tévedt valaki. Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy ez 1919ben volt, amikor még a nagyobb vendéglők étlapja is nagyon szerény és kevéssé csábító volt. Ezt a helyiséget eddig nem ismertem.
Keresztülmentem a rosszul világított vendégszobán, beléptem a különszoba ajtaján, és előttem volt az "ülés". Egy kivénhedt gázlámpa kétes világa mellett az asztalnál négy fiatalember ült, köztük a kis röplap szerzője, aki engem mint a Német Munkáspárt új tagját örömmel üdvözölt,
Meglepetésemben nem tudtam szóhoz jutni. Minthogy közölték velem, hogy a tulajdonképpeni "országos elnök" csak később érkezik, várni akartam a nyilatkozatommal. Végre megjelent. Az volt, aki a Steinecker söröző ülésén Feder előadása alkalmával elnökölt.
Közben ismét magával ragadott a kíváncsiság, és figyeltem a dolgok folyását.
Most végre az egyes urak nevét is megismertem. A "birodalmi szervezet" elnöke Harrer úr volt, a müncheni pedig Anton Drexler.
Felolvastak és hitelesítették az utolsó ülés jegyzőkönyvét. Ezután a pénztárjelentés következett. Az egyesület vagyona 7 márka 50 pfennig volt, és ezzel kapcsolatosan minden oldalról bizalmukat nyilvánították a pénztárosnak. Ezt is jegyzőkönyvbe foglalták.
Ezután sorban felolvasták az elnök válaszát egy kieli, egy düsseldorfi és egy berlini levélre. Mindnyájan egyetértettek azokkal.
Megállapították, hogy ez a növekvő levélforgalom a legjobb és a legláthatóbb jele a Német Munkáspárt nagymérvű jelentőségének. Ezután megkezdődött a tanácskozás az adandó válaszok tárgyában. Borzalmas, borzalmas! Ez a lehetetlen egyesületesdi. És ebbe a klubba lépjek én be?
Ezután az új tag felvételére került a sor. Helyesebben, akkor következett a pártba való befogadásom. Majd én intéztem kérdéseket az üléshez. Néhány vezérszón kívül semmi sem állott rendelkezésükre. Sem program, sem röpirat, sem nyomtatvány, sem tagsági igazolvány, de még csak egy bélyegző sem. Csak hit és jó szándék volt ezekben az emberekben.
A mosolygás eltűnt az ajkamról, mert mi volt mindez, ha nem legjellegzetesebb tünete a teljes tanácstalanságnak és az eddigi pártokkal, azok programjával, célkitűzéseivel és tevékenységével szembeni teljes elcsüggedés. Ami ezt a pár embert összegyűjtötte egy ilyen külsőleg nevetséges tevékenységre, az csak belsejüknek hangja volt, amely talán inkább érzelmileg, mint tudatosan azt mondatta velük, hogy az eddigi pártmozgalmak nem alkalmasak a német nemzet feltámasztására és a belső kórok gyógyítására. Gyorsan átolvastam a gépírásban átadott vezérszavakat és megállapítottam, hogy azok inkább célkeresést, semmint tudást tartalmaznak. Sok minden elmosódott volt abban vagy nem volt világos, más dolgok viszont hiányoztak, de semmi sem volt bennük olyan, amely nem egy vívódó elismerésnek megnyilvánulása lett volna. Amit ezek az emberek megéreztek, azt én is éreztem. A szó eddigi értelmében vett pártnál többet jelentő új mozgalomra való vágyódás volt az.
Amikor ezen az estén laktanyámba mentem, megalkottam magamban véleményemet erről az egyesületről. Életem legnehezebb kérdése állott előttem. Belépjek-e ebbe az egyesületbe, vagy tartsam távol magamat tőlük?
Az értelmem ez utóbbi mellett szólott, az érzelmem azonban nem hagyott nyugtot nekem, és minél gyakrabban rajzolódott ki előttem ennek a klubnak az ésszerűtlensége, annál gyakrabban volt szószólója érzelmem. Az elkövetkező lapokban nem volt nyugtom.
Már régen mérlegeltem a dogokat és elhatároztam, hogy politikai tevékenységbe kezdek. Abban bizonyos voltam, hogy ezt csak egy új mozgalom keretében fogom elkezdeni, még hiányzott azonban az ehhez szükséges lökőerő. Nem tartozom azok közé, akik ma elkezdenek valamit csak azért, hogy holnap abbahagyjak, és lehetőleg új dologra térjenek át. Éppen ez a meggyőződésem volt a fő oka annak, hogy miért tudtam magamat oly nehezen rászánni ilyen új alapításra, amely vagy mindent megold, vagy szükségképpen semmivé lesz.
Tudtam, hogy ez az elhatározás egy életre szól. Számomra a "vissza" ismeretlen fogalom. És az elhatározás nem átmeneti szórakozást, hanem véres komolyságot jelentett. Már akkor is ösztönösen idegenkedtem az olyan emberektől, akik mindent elkezdenek anélkül, hogy keresztül is vigyék, amit elkezdtek. Ezeket a mindenütt jelenlevőket már akkor is gyűlöltem, működésüket veszedelmesebbnek tartottam a semmittevésnél.
Úgy tetszett nekem, mintha a sors kezét látnám. Egy már meglévő nagy párthoz sohasem csatlakoztam volna. Ennek is meg fogom adni az okait. Ez a kis nevetséges alakulat pár tagjával számomra éppen azt az előnyt jelentette, hogy még nem merevedett szervezetté, hanem az egyesek személyes tevékenységének szabad utat engedett. Itt az ember még tudott dolgozni és minél kisebb volt ez a mozgalom, annál inkább volt lehetőség az átformálására. Itt még meg lehetett adni a mozgalomnak a tartalmát, célját és az eszközeit, amelyekre meglévő nagy pártoknál már nem lehetett gondolni.
Minél inkább átgondoltam a dolgokat, annál inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy éppen ilyen kis mozgalomból nőhet ki egykor a nemzeti újjászületés, és semmi szín alatt sem a régi elgondolások alapján állókból, még kevésbé azonban az új uralom hasznából részt kérő politikai pártokból.
Amit az ilyen új egyesülésnek jelentenie kellett, az csak új világnézet lehetett, és semmi szín alatt sem választási jelszó.
Mindenesetre nagyon nehéz elhatározás kell ahhoz, hogy ezt a célkitűzést a valóságba is át lehessen ültetni.
Melyek voltak azok az előfeltételek, amelyeket saját magam hoztam ehhez a nagy feladathoz? Az, hogy anyagi eszközök híján voltam, még elviselhetőnek látszott. Ám nehezebb volt az a körülmény, hogy a "névtelenek" közé tartoztam, azok közé a milliók közé, akik a véletlen játéka folytán megvannak és eltűnnek anélkül, hogy a világ róluk csak tudomást is szerezne. Ehhez járult még az a nehézség is, amely hiányos iskolai előképzettségem folyománya volt.
Az úgynevezett "intelligencia" mindig nagy lenézéssel tekint azokra, akik nem az előírt iskolák útján szerezték meg a szükséges tudást. A kérdés sohasem az, hogy mit tud az ember, hanem, hogy mit tanult. Ezeknek a legüresebb fejű is képzett embernek számít akkor, ha elég bizonyítvány van a birtokában; képzettebbnek, mint a legvilágosabb fejű ifjú, viszont ez utóbbinak hiányoznak ezek az "értékes" papirosai. Nagyon jól el tudtam képzelni, hogy a "tanult" világ nekem fog rontani, és e tekintetben csak azért tévedtem, mert az embereket mégis jobbaknak tartottam, mint amilyenek legnagyobb részt, sajnos, a valóságban. A kivételek természetesen még inkább kimagaslanak közülük. Mindenesetre én meg tudtam különböztetni az örökösen tanulókat a valóban tudással rendelkezőktől.
Kétnapi szenvedésteljes gondolkodás és a dolgok mérlegelése után elhatároztam, hogy megteszem a döntő lépést.
Életem legnagyobb elhatározása volt. Vissza nem tudtam fordulni, és nem is volt szabad visszafordulnom. Jelentkeztem tehát tagként a Nemzeti Munkáspártba, és megkaptam a 7-es számú ideiglenes tagsági igazolványt.

--- Harcom 2. rész ----