Szálasi Ferenc - A Cél
* Irodalom ‹ Szálasi Ferenc - A Cél - 1. rész ‹ 2. rész ‹ 3. rész ‹ 4. rész
EURÓPA HADÁSZATI ÉLETTERE
TANULMÁNY
BEVEZETÉS
A világtörténelem eddig ismert legnagyobb háborújában vajúdik földgömbünk. 1939 szeptembere óta jelennek meg a hadviselõ felek hadijelentései és az ezeket magyarázó kiegészítõ jelentések. A legkevesebben tudják azonban, hogy melyek azok az erõk, amelyek a háborús eseményeket mozgatják, irányukat törvényszerûen megszabják. Éppen ezért a destrukció valóságos orgiákat ül, mindent elködösít, összezavar, megkever, a hiszékenyt megköpi hazugságaival. A tisztánlátás így különösen ebben a kérdésben döntõ fontosságú, hogy hitünk a nemzetiszocializmus végsõ gyõzelmében egyetlen pillanatra se rendüljön meg. Bevezetésül ismertetni kell a következõ alapvetõ tudnivalókat:
A háború nem azért tört ki, mert az emberiség a háborút akarja, hanem azért, mert egyesek, akik hatalmi eszközöket tartanak kezükben, az élet parancsoló új igazságát, új valóságát és új szabadságát nem akarják tudomásul venni és a fizikai erõszak alkalmazásával akarják az életparancsolta új rend kialakulását megakadályozni.
A háború lehet világnézeti háború, önvédelmi háború és imperialista háború. Mindhármat kivétel nélkül mindig, eddig csak fel nem ismerten ; úgy politikai, mint gazdasági, mint társadalmi és mint katonai fegyverekkel harcolják végig.
A világnézeti háború mindig totális háború: az ellenfél totális megsemmisítését állítja céljába. Ez így is helyes, mert minden világnézet egyeduralomra törekszik, nem tûri meg maga mellett a másikat. Több világnézetnek békés egymásmellettisége csak látszólagos és átmeneti; pusztító és tisztító vihar elõtti félelmetes csend. A világnézeti háború nem végzõdik béketárgyalással, békekötéssel, mert nincs kivel békét kötni, hiszen az ellenség megsemmisült, halott emberrel pedig nem lehet szerzõdést kötni. A világnézeti háború a földgömb új erkölcsi, szellemi és anyagi rendjét állítja be a gyõztes fél akarata szerint. A totális háborúban nem kémek, de nem is adnak kegyelmet. Minden eszközt megengedettnek tartanak, hogy az ellenséget ténylegesen és teljesen megsemmisíthessék. A jelenlegi háború: világnézeti háború.
Az önvédelmi háború és az imperialista háború nem totálisak, hanem részlegesek. A már meglevõ világnézeti rendszerben folynak, nem azért, hogy a rendszert megsemmisítsék, hanem, hogy a rendszerben mutatkozó hibákat vagy kiküszöböljék: ez az önvédelmi háború, vagy pedig, hogy ezeket a hibákat saját javukra kihasználják, velük visszaéljenek: ez az imperialista háború lényege.
Imperialista háborút viselt mind ez ideig az angol világbirodalom és az USA, önvédelmi háborút Németország 1941-ig, amíg a szovjet-plutokrata szövetség ki nem robbantotta a világnézeti háborút a nemzetiszocializmus megsemmisítésére és a parancsolóan szükséges új világrend kialakításának mindenkori megakadályozására.
Minden háborút támadólag kell viselni, akár kezdeményezett, akár kikényszerített háborúról is van szó. Legfeljebb arról lehetne vitatkozni, hogy a háborúért kit terhelhet felelõsség. Véleményem: a felelõsség kérdését legfeljebb az úgynevezett önvédelmi és imperialista háborúk esetén lehet felvetni, ez esetben is a legcsekélyebb eredménnyel, mert a gyõztes mindig a legyõzöttre fogja hárítani a háborús felelõsséget minden vonatkozásában, tehát erkölcsi részében is; a világnézeti háborúban a felelõsség kérdését egyáltalában nem lehet felvetni, mert az ilyen háború éppen olyan szükséges és elkerülhetetlen, mint a vihar, mely nem a fennálló egyensúlyt borítja fel, tehát nem az oka és szülõje a rendbontásnak, hanem a már felbomlott egyensúly, a már megbontott rend következménye, okozata, gyermeke. De ezenkívül: miután totális háború világnézeti háború, az ellenség totális megsemmisítésével a felelõsségre vonás kérdése is totálisan elintézését nyert.
A háború elõkészítése és vezetése felöleli mindazokat a ténykedéseket, melyek az emberiség három gyakorlati alapját a háborús cél szolgálatába állítják, ezeket olyan összehangolt cselekvésre késztetik, melyek a háború gyõzelmes befejezését minden körülmények között biztosítják. Ez a három gyakorlati alap: a család, az üzem és a telephely.
A háborúban kiontott vér csak abban az esetben hiábavaló, ha a háború célját, amiért szükségessé vált, nem éri el. A hiába kiontott vér megbontja a parancsolóan szükséges összhangot a család, az üzem és a telephely között, s a háború elvész, még mielõtt a küzdõ hadszíntereken a csata elveszett volna. A háború elõkészítésénél és vezetésénél tehát elsõsorban arra kell törekedni, hogy az ellenségnél a család, az üzem és a telephely gyakorlati életösszhangját szétszakítsák az erõszaksíkjába állított minden rendelkezésre álló erkölcsi, szellemi és anyagi eszközzel.
A háború elõkészítése mindenki feladata, kötelessége, felelõssége. A háború vezetése egyetlen férfi feladata, kötelessége, felelõssége. Ha a háború vezetését száz egységnek vesszük, úgy ebbõl a hadvezetésre egyetlen egy egység esik, míg a többi kilencvenkilenc ahhoz szükséges, hogy a hadsereg, mint acélököl teljesíthesse feladatát és az ellenséget a fizikai erõszak fegyverével megsemmisíthesse.
A háborúvezetés az államférfi kezében van, itt a helye. Szerencsés az ország, amelyben az államférfi és a hadvezér egyetlen személyben egyesül, vagy az államférfi és a hadvezér a legtökéletesebb egyetértésben munkálkodnak. Mindkettõre van példa: az elsõre Hitler, a másodikra Bismarck, a vaskancellár és társa, Moltke, a diplomatahadvezér Nagy Sándor, Hannibál, Julius Caesar, Gusztáv Adolf, Nagy Frigyes, Napóleon:
mindannyian nem tudták eszményi összhangba hozni az államférfi és a hadvezér tulajdonságait, hanem vagy az egyiket, vagy a másikat engedték túlsúlyba jutni; így elõbb-utóbb katasztrófával végzõdött minden kezdeményezésük, mert csak egyéni volt és maradt, egyéniségükhöz volt minden kötve, célkitûzéseiket nem tudták átvinni a közösségre, haláluk után szétesett az, amit csak tekintélyük tudott együtt tartani. A hadvezér szükségszerûen egyéni kezdeményezõ ereje és akarata ki kell egészítse és végre kell hajtsa az államférfi szükségszerûen közösségi átfogó szemléletbõl fakadó elhatározását és akaratát.
A háborúvezetésnek alapja a háborús terv. A háborús tervnek vannak politikai, gazdasági, társadalmi és katonai részei, melyeknek tökéletes összhangban kell lenniük. Mindegyike azonban kicsúcsosodik abban, hogy belõle a hadvezetés lássa mindenkor hasznát. A legrövidebb út a célba az, amelyet felesleges véráldozat nélkül lehet járni. Felesleges véráldozatot viszont csak úgy kerülhetünk el, ha a politikában a világosan látó, helyesen ítélõ és gyorsan cselekvõ diplomácia, a gazdálkodásban a munkás, a paraszt és az értelmiségi lankadatlan munkájában megnyilvánuló nemzet magatartása és példaadása, a társadalomban a háborús cél szüksége és tisztasága elõszántják úgy erkölcsileg, mint szellemileg, mint anyagilag a hadseregek utját. Ennek iskolapéldája a japáni háborúvezetés: a japáni seregek hatalmas bevezetõ gyõzelmeiket ennek a politikai, gazdasági és társadalmi elõszántásnak köszönhetik, felesleges véráldozataik nem voltak; a japáni seregek még Burmában harcolnak, a politikai, gazdasági és társadalmi elõszántás részükre azonban már megtörtént sok ezer kilométerre elõttük egészen a Perzsa-öbölig, sõt Afrika és a Földközi-tenger keleti peremterületei is már elõszántott területek a japáni katona számára. Felesleges véráldozataik azoknak a hadseregeknek vannak, amelyeknél ilyen elõszántás nem történt meg, vagy pedig rossz volt. A háború elõkészítése közben elkövetett hibák mindig a háborúban ütnek ki, de a háború alatt elkövetett hibák jelentik mégis azokat a miattuk feleslegesen elvesztett hadosztályokat, melyek a háború végén végzetesen hiányoznak.
Napóleonnak van egy mondása, mely lényegében ezt mondja: az a hadvezér nyeri a csatákat, aki a legkevesebb ostobaságot követi el és az ellenség által elkövetett ostobaságokat kihasználja. Ennek a megállapításnak hatványozott és felfokozott érvényessége van a most szemeink elõtt folyó, világrendeket eldöntõ közdelemben. A háborúnyerésnek és a rákövetkezõ jólétnek és életbiztonságnak mindenkor négy alapfeltétele volt, van és tesz; a háborús cél tisztasága, a nemzet erkölcsi, szellemi és anyagi magatartása és példaadása, a jó diplomácia és a jó hadsereg. Igaz: ezek nélkül is lehet háborút nyerni, de nem lehet elnyerni az utána mindenki által megkövetelt jólétet és életbiztonságot, mert így a fegyveres háború után mindenkor fegyveres béke következik, mely természetellenes rendszere miatt nem állhatván fenn, mindaddig vezet újabb és újabb háborúkra, míg a háború eléri célját.
Amint mondottuk: a háborúvezetésnek legfontosabb, de nem egyedülálló része a hadvezetés, mely legbensõségesebb, legszorosabb viszonyban van a háborúvezetés többi tényezõivel. A hadvezetés átgondoltan, megfontoltan, tervszerûen, a döntõ helyen és a kellõ idõben felhasználja mindazokat az eszközöket, melyeket a család, az üzem és a telephely a rendelkezésére állítanak számára abból a célból, hogy a háborút gyorsan és eredményesen befejezze.
A hadvezetésnek alapja a hadászat. A hadászat az a tudomány és gyakorlat, mely arra nevel, oktat, tanít: hogyan kell a nemzet erkölcsi, szellemi és anyagi erõforrásait úgy megszervezni és cselekvésre bírni, hogy abban az esetben, ha életveszély fenyegeti, a veszélyt minden vonatkozásában és megnyilvánulásában gyorsan, felesleges véráldozat nélkül meg lehessen szüntetni. A hadászat az idealizmus és a realizmus összhangjából születõ társadalomtudomány és gyakorlati életeszköz, melyeket a hõsi életszemlélet és a józan ész együttesen alkalmaznak a parancsoló szükség esetében.
Az ellenség megsemmisítésére irányuló tervet hadászati tervnek hívjuk. Ez nem más, mint az ellenség megsemmisítésére irányuló akarat elméleti és gyakorlati, valamint elõkészítõ és végrehajtó munkálatainak és cselekedeteinek összessége.
Hadászati élettérnek hívjuk azt a területet, amelyben a hadászati tervnek végrehajtásra kell kerülnie és amelybõl a háborúvezetés az összes eszközöket elõ tudja teremteni hadászati tervének végrehajtására. A hadászati terv minden részében tehát határozottan kötve van a területhez, melybõl nem léphet ki, mert ha megteszi, a hadászati erõtényezõket nem tudja döntésre alkalmasan bevetni. Hadászati erõtényezõk a nemzet minden politikai, gazdasági és társadalmi erõtényezõje, minden erkölcsi, szellemi és anyagi adottsága, melyek képesek arra, hogy az ellenségre erkölcsi, szellemi, anyagi és fizikai erõszakot gyakoroljanak.
A hadászati tervet végrehajtja a fegyveres Nemzet, mely háború esetén két fõrészbõl áll: a hadseregbõl, mely az ellenség megsemmisítését köteles végrehajtani, és a fegyveres mögöttes országrészbõl, mely a megsemmisítésre szükséges erkölcsi, szellemi és anyagi eszközöket állítja elõ és bocsátja a hadsereg rendelkezésére.
Európa jelenlegi hadászati életterének határai:
Északon: Újfundland, Grönland déli csúcsa, Izland, Bergen, Stockholm, Leningrád, Szverdlovszk vonala;
Nyugaton: az Atlanti-óceán amerikai peremvidékei Újfundlandtól a Rio de la Plata torkolatvidékéig;
Délen: Buenos Aires, Dakar, Tanger, Észak-Afrika Földközi-tengeri peremvidéke;
Délkeleten: Athén, Konstantinápoly, Rosztov, Sztálingrád, Orenburg, Magnitogorszk, Cseljabinszk vonala;
Keleten: Magnitogorszk, Cseljabinszk, Szverdlovszk vonala.
Az európai hadászati élettér Anglia miatt öleli fel az Atlanti-óceánnak megadott területét.
Minden hadászati terv, mely valamely európai nemzet ellen születik, a meghatározott hadászati élettérben kell végrehajtásra kerüljön. Amíg ezen kívül van, nem érdekli Európa népeit; amelyik viszont ebbõl a térbõl valamely oknál fogva kilép, megbukik. Jól értsük: addig, amíg az európai nemzetek valamelyike elleni háborúról van szó. Földrészközi háború esetén a helyzet annyiban változik, hogy Európát csak hadászati életterében lehet megverni, azon kívül nem.
A megadott hadászati élettértõl északra és délre vannak ugyan terek, melyek mondjuk utánpótlás szempontjából fontosak, de nem hadászatilag, mert mindaz, ami ezekben a határon túli területekben mozog, értékkel csak akkor bír, ha be is érkezik a hadászati élettérbe és abban alkalmazást is nyer. Ezekben a térségekben tehát csak mellérendelt hadászati cselekmények folynak, amelyek ugyan szerves részei a hadászati tervnek, de nem háborút döntõek.
Az európai hadászati élettér négy hadszíntérre bontható: a szárazföldi, a tengeri, a légi és a belsõ hadszínterekre.
Európa szárazföldi hadszínterét nyugaton az Atlanti-óceán nyílt vize határolja. Az angol szigetek zárják a nyílt vizet Európa szárazföldje felé. Délen a határ a zárt, de rendkívül erõteljesen tagolt Földközi-tenger partvidéke, mely erõteljes hadászati érintkezésben van Afrikával, a Gibraltári szorossal, Szicília Szardínia Tunisz földháromszöggel, Krétával;
Ázsiával viszont az Égei-tenger szigetvilágával, a Dardanellákkal és a Boszporusszal. Délkeleten határol a Feketetenger Konstantinápoly Rosztov vonalával, majd innen tovább Sztálingrád, Orenburg, Magnitogorszk, Cseljabinszk vonala. Keleti határa Magnitogorszk, Cseljabinszk, Szverdlovszk. Északon pedig Bergen, Stockholm, Leningrád, Szverdlovszk.
Európa tengeri hadszíntere felöleli az európai hadászati élettér tenger-területeit szigetvilágukkal egyetemben, léghadszíntere viszont az egész légtér, mely a hadászati élettér és egész Európa fölött terül el.
Az európai belsõ hadszíntér felöleli mindazokat a területeket, amelyeken nem a hadsereg harcol, és amelyek a harcoló hadsereg számára magukban foglalják az összes erõtényezõket, melyek a háború viselésére és vezetésére döntõek.
A felsorolt hadszíntereken harcolnak a totális háborúnak erõtényezõi, harcolnak a totális nemzetek a totális gyõzelemért. A külsõ arcvonalban: gyalogság, lovasság, tüzérség, páncélosok, mûszakiak, repülõk, hadihajók, az összeköttetés és az utánpótlás névtelen hõsei; a belsõ arcvonalban: a népek, a nemzetek, a paraszt, a munkás, az értelmiségi, a gyerek, a nõ, az ifjú, az agg, a rokkant: mind-megannyian kivétel nélkül mellõzhetetlen fogaskerekek a nagy hadigépezetben, melyet a hadászati élettérben a háborús terv szervez, mozgat cserél, elõre vagy hátra tol, támadásba vagy védelembe állít a megsemmisítésre beállított vasakarat szolgálatában. Valóban egyedülálló feladat egyedülálló felelõsséggel.
Taglalni fogom Európa hadászati életterének nagy és életfontosságú kérdéseit az alábbiak szerint:
1. A keleti hadszíntér.
2. A nyugati hadszíntér.
3. A déli hadszíntér.
4. A légi hadszíntér.
5. A tengeri hadszíntér.
6. A belsõ hadszíntér.
7. Az Európa-erõd.
8. A német és a japáni hadvezetés összmûködése.
9. A háborús erõtényezõk: az ember, az anyag, az erõ, a terület mérlege.
10. A totális háború és a megtorlás, a kettõ közötti látszólagos ellentét feloldása.
1939. augusztus vége óta történelmi jelentõséget kapott Európa hadászati élettere. Mind a négy hadszíntéren szakadatlanul folyik a nagy harc a régi és az új világ között. Mind a két fél minden erejét latba veti, hogy a másikat megsemmisítse. A hadászati tervek egész sora kerül végrehajtásra. A magyar nemzetiszocialista népi mozgalmat természetesen és elsõsorban azok a hadászati tervek és lehetõségek érdeklik, amelyek Európa-vonatkozásban és a nacionalista és szocialista Berlin-Róma tengely részérõl kerültek végrehajtásra. Ezekhez a már végrehajtott tervekhez adunk felvilágosításokat a Hungarizmus szemszögébõl, hogy egyrészrõl az ellenséges túloldalnak ferdítõ, félrevezetõ és rágalomhadjáratát leleplezzük a tények és törvényszerûségek rideg világánál, másrészrõl irányt szabhassunk magatartásunknak és tudatosan erõsíthessük hitünket a végsõ gyõzelmünkben.
I. A KELETI HADSZÍNTÉR
1939-tõl 1941. június 21-ig Berlin Róma felszámolta erõteljes elhatározásaival és gyors hadmûveleteivel azokat a kérdéseket, melyek akadályozhatták volna õket a döntõ hadászati lépések megtételénél. 1941.június 21-tõl azonban a Berlin Róma részérõl vezetett önvédelmi jellegû és az angolszászok részérõl vezetett imperialista jellegû háború helyt adott a világnézeti, tehát a totális háborúnak, mert a Szovjet háborúba lépésével teljes meztelenségében nyilvánvalóvá lett a világzsidóság terve. A plutokrata marxista judaista szövetség megsemmisítõ csapást akart mérni a nacionalista és szocialista világrendet kialakítani akaró összes népekre azért, hogy a világzsidóság a már megszervezett világuralmát minden idõkre biztosítsa és biztonságossá tegye.
Európában a helyzet 1941. június 21-én: az angolszászok a szárazföldi hadszíntér déli peremvidéken túlra lettek vetve, Stockholm Madrid Ankara semlegességi háromszöge a szárazföldi hadszínteret alátámasztotta Berlin-Róma javára; az angolszászok szárazföldön, tengeren, levegõben és a belsõ arcvonalban súlyos vajúdásban voltak és mint a túlvilágról jött csodát úgy köszöntötték a Szovjet hadba lépését Berlin-Róma ellen.
Európának a Dnyeper, Duna és Alduna, Szereth, Kárpátok, Szan, Visztula közötti területe Európa hadászati életterének egyik legérdekesebb és legfontosabb területrésze. Szoros jellegû vagy torokterület, ami annyit jelent, hogy tõle közvetlenül nyugatra és keletre a szárazföldi hadszíntér hirtelen, minden átmenet nélkül széttárul, kiszélesedik. Hadászati védelemre és hadászati meglepetések végrehajtására a legalkalmasabb terület. Veszedelme, hogy az a hadsereg, amely belõle kelet vagy nyugat irányában kilép, fegyelmezetlen vezetése esetén akaratlanul is legyezõszerûen szétszalad, így az ellenségnek igen kedvezõ hadászati ellenlépések megtételére ad alkalmat. Ennek a torokterületnek szélessége átlagban 1300 km, mélysége átlagosan 600 km. A torokterületet egy északi és egy déli részre bontják a közepén levõ Rokitno-mocsarak, mégpedig olyan tökéletesen, hogy az északi és déli részben történõ hadmûveletek és döntések egymástól függetlenek és függetleníthetõk. A kezdeményezõ szellemû fél számára hatalmas elõnyöket, míg a kezdeményezésre képtelen fél számára hatalmas hátrányokat jelentenek ezek a mocsarak; akár támadó, akár védelmi hadmûveletekrõl is legyen szó.
Az említett torokterületnek nyugati, tehát Európa féle nézõ peremtérségében vonult fel a szovjet hadsereg 1941 júniusában. Valószínû csoportosítása és a csoportok valószínû feladata: elsõ vagy támadó csoport a szovjet hadsereg zömébõl, repülõ és páncélos erõk színe-java; feladata: a német seregek megsemmisítése a Rokitno-mocsarak és a Visztula közötti térségben az északról és délrõl vezetett átkaroló csatákban, egyetlen iramban érje el a Visztulát, vívja meg ott a döntõ csatát és a Visztulán való átjárás kikényszerítése után nyisson széles és akadálymentes utat a mögötte szorosan felzárkózó második csoportnak; a második vagy elözönlõ csoport a szovjet hadseregnek megközelítõen egyötöde; feladata Európa elözönlése és elárasztása lehetett.
Az elsõ vagy offenzív lépcsõ két csoportban vonult fel; az egyik a Rokitno-mocsaraktól északra, a másik tõle délre; a második vagy elözönlõ lépcsõ az elsõ mögött volt felvonulásban, de valószínûen ugyancsak a torokterületben, ennek azonban keleti, tehát a Szovjet felé esõ térségében.
A Szovjetnek ezt a lehetséges hadászati tervét a német vezérkar részleteiben elõtanulmányozhatta, mert másképpen nem magyarázható az a páratlan és egyedülálló rárohanás, amellyel a német hadsereg az egész Szovjet hadászati tervet még végrehajtása elõtt tökéletesen megsemmisítette. A hadtörténelemben egykor úgy fogják tanítani a németeknek 1941. június 22-tõl 1941. október végéig tartó hadmûveleteit és harcait, mint olyanokat, melyben minden közkatona hadvezér és minden hadvezér közkatona volt. A német hadsereg összetöri elsõ rohamában Breszt-litovszknál az északi és a déli szovjet hadseregeket csuklószerûen összetartó középsõ szovjeterõket, az így két részre szakított szovjetseregeket a Rokitno-mocsaraktól északra és délre fekvõ térségekbe szorítja, ezekben külön-külön megsemmisítõen megveri és a Gomeli és a Brjanszki térségben lefolytatott hadmûveletekben a Rokitno-mocsaraktól északra és délre kilépõ nemet hadseregek között az eltéphetetlen összeköttetést helyreállítja és a torokterületbõl kelet felé hatalmas iramban elõretör A Szovjet veresége annyira megsemmisítõ, hogy a második elözönlõ hadsereget is magával rántja és visszadobja általában a Don, Felsõ-Volga, a Volhov, a Ladoga tó térségeibe, éppen abba a vonalba, mely hadászatilag e hadszíntér válságterületének nevezhetõ.
Eddig azt tartották, hogy a Szovjetet nem lehet megverni, mert abban a kedvezõ helyzetben van, hogy a döntés elõl mindig kitérhet területének végtelenségébe, így ellenfelét el tudja szakítani hadmûveleti alapjaitól, s az elszakított és kifárasztott ellenséget döntõen meg tudja verni ott, ahol éppen akarja. Kedvenc bizonyítékul használják fel mindig Napóleon kudarcát 1812-ben. Ez azonban nem egészen van így. Minden hadászati visszavonulásnak határa van, ezen túl visszamenni nem lehet háborúvesztés veszélye nélkül. Ezt a határvonalat hívjuk válságvonalnak vagy területnek. Ez olyan terület, amelyen a döntõ csatát feltétlenül el kell fogadnia a visszavonuló ellenségnek, amelyen túl ha megverik visszavonulási lehetõsége már nincs és csak a megsemmisülés várhat rá.
A Szovjet válságterülete magában foglalja azokat a térségeket, amelyek Leningrád Moszkva Sztálingrád vonalában fekszenek. Legfontosabb kulcstérsége az Oka, Don és Volga folyamháromszöge Moszkva Kazán Sztálingrád szegletekkel. Ha a Szovjet a megadott válságvonalon túli visszavonulásra kényszerül, már csak a Volga keleti partján kapaszkodhatna meg, ami egyenlõ háború vesztésével. Ennek magyarázata:
Szverdlovszk Cseljabinszk területében Európa hadászati életterének jellegzetes felépítésében újra mutatkozik egy torokterület, éspedig a szibériai torok; itt hirtelen, átmenet nélkül csupán 500 km-re szûkül a majd 2000 km-es hadászati élettér; rajta túl, Szibériában, még szûkebb lesz, alig 200-300 km széles. Ha már most a Szovjet feladja az általunk válságvonalnak nevezett Leningrád Moszkva Sztálingrád térségeit, úgy kénytelen feladni egyrészrõl hadászati életterének legfontosabb erõterületeit, másrészrõl kénytelen feladni az Urál-hegység és a Volga közötti területét is, mert ebben a szûk, erõforrásokban szegény területben nem tud helytállani a már eleve mindig átkarolni tudó német seregeknek, hiszen ezek törnek elõre a szélesebb területbõl a keskenyebbe; de mindezeken felül a Szovjet nem tudja Szibériából annyira felerõsíteni a Volga-Ural erõforrásszegény területébe szorított hadseregét, hogy velük megkísérelhesse a német hadsereg döntõ megtámadását. A Szovjetnek tehát kényszerbõl meg kellett állnia a Leningrád Moszkva Sztálingrád vonalban, ahogyan az meg is történt, és vagy ebben kellett elfogadnia a döntõ csatát, vagy pedig ebbõl a vonalból kellett megkísérelnie, hogy utolsó erõfeszítéssel háborút eldöntõ csapást mérjen a német hadseregre.
1941-42 telén a német és szovjet hadseregek általában a válságvonal térségeiben állottak. 1942 nyarára nem kellett tartani szovjet támadástól, mert az 1941. évi nyári és õszi, valamint a Moszkva Leningrád közötti téli csaták olyan súlyos veszteséget okoztak a Szovjetnek, hogy ezek pótlása nagy idõt vett igénybe, különösen azért, mert Szibériából kellett majd mindent elõteremteni, a friss hadosztályoktól kezdve az anyagi hadieszközökig bezáróan, mert az európai szovjet hadszíntér legfontosabb és legbõségesebb erõforrás-területei túlnyomórészt a német hadsereg birtokába kerültek. 1942-ben tehát mindannyian a Szovjet elleni nagy német támadást vártuk, melynek célja szerintünk nem lehetett más, mint a szovjet hadseregek döntõ csatára kényszerítése Moszkva Kazán Sztálingrád térségében, megverésük után a Sztálingrád Kazán vonalban való áttelelés 1942-43 telén. A szovjet hadsereg kénytelen lett volna az Urálba visszamenni zömével.
Az 1942. nyári német támadás fõirányát egyenesen a Szverdlovszk-Cseljabinszk szibériai torokterület felé lehetett vámi, tehát általában Szaratov-Kazán területeibe, mint elsõ hadmûveleti cél és szakasz, azért, mert csak ezzel az iránykitûzéssel lehetett volna a szovjet hadsereget a már említett Oka Volga Don folyamháromszögben döntõ csatára kényszeríteni. Nem kétséges, hogy a szovjet hadsereg döntõ vereséget is szenvedett volna és a német hadseregek elérhették volna még 1942 telének beállta elõtt a Kazán Sztálingrád közötti Volgaszakaszt, viszont a Szovjet határozottan a legsúlyosabb háborús válságba került volna.
Tényadatok nélkül nem tudjuk elbírálni, hogy 1942-ben miért következett be annak a hadmûveleti tervnek a végrehajtása, mely a nyár végéig elõre vitte a német csapatokat a Kaukázus gerincéig, melynek iránya tehát nem a Szaratov Kazán közé vezetõ ismertetett irány volt, hanem tõle majd kilencven fokkal eltért és délkeletnek mutatott. Tény, hogy egész 1942 nyarán, a megelõzõ és gyönyörûen megépített krimi és harkovi megsemmisítõ csaták kivételével, melyek mintegy elõjátékainak voltak tekinthetõk az Oka, Volga, Don folyamháromszögben megvívandó döntõ csatának, nem történt háborút eldöntõ esemény.
A Szovjet nagy vereségei után majd másfél esztendeig háborítatlanul tudta rendbe szedni hadseregét az Oka, Volga, Don folyamháromszögben és 1942 novemberében megindult hadseregével, ugyancsak a válságvonalból, hogy a német hadseregre döntõ csapást mérjen.
1942-43 telére beállított hadászati tervének alapgondolata a következõ kellett volna legyen: a német hadsereg a Rokitno-mocsarak elõtt áll; ha döntõ csapást akar rámérni, úgy hadászati fõiránya a Rokitno-mocsarak, tehát nyugat felé kell mutasson; a Felsõ-Don és a Deszna folyamközében kell a német hadsereget csatára állítania, megvernie és utána a Dnyeper középsõ szakaszára rátörni. Ezzel két részre töri a német hadsereget, melynek déli csoportját megsemmisítve 1943. nyár elõtt készen áll, hogy ezzel a seregrészével Délkelet-Európát elárassza. Szovjet részrõl sem a várt és egyedül lehetséges hadászati irányban történt a nagy támadás, hanem ugyancsak majd kilencven fokos eltéréssel majdnem egyenesen dél felé. Erre az irányváltozásra már most megadható a válasz: a Szovjet nem akar felmorzsolódni az 1942-43-as téli csatában a kiválóan felszerelt német hadseregekkel szemben, hanem a Felsõ-Don és Deszna folyamközi német hadmûveleti kulcsterületet úgy akarja kiemelni sarkaiból, hogy ettõl délre elõször rátört teljes erejével a nálánál sokkal hiányosabban felszerelt és gyengébb román itáliai magyar hadseregeknek Sztálingrád Voronezs közötti Donvonalára, azt betörte, majd áttörte és ránehezedett a Donyec vonalára. Ezzel azonban hadászati tervén nagy csorba esett, mert kezdeti sikereit, éppen azért, mert csak harcászati eredmények voltak, nem tudta hadászatilag kibõvíteni és 1943 februárjában, amikor jóvá akarta tenni hibáját, a német védelem a bámulatos téli második harkovi gyõztes csatában az egész szovjet támadásnak nyakát szegte. A német hadsereg ellen vezetett elsõ szovjet roham így teljes kudarcot vallott. Feltételezhetõ az is, hogy a halálos hadászati irányt azért nem választhatta a szovjetvezetés, mert nem tudott olyan erõt összehozni, mely a terv hadászati végrehajtására elegendõ lett volna. Ennélfogva harcászati tervvel és eredménnyel kellett megelégednie, talán azzal a hátsó gondolattal, hogy 1943-ra a megfelelõ hadászati erõt össze tudja hozni, addig azonban a németeket erõs igénybevételnek teszi ki a román - itáliai - magyar hadseregek teljes kikapcsolásával.
1943 elején a helyzet az európai hadászati élettérben a következõ volt:
a keleti hadszíntéren a német és a szovjet seregek általában még mindig a válságvonal nyugati területeiben állottak, háborút eldöntõ csatára még nem került sor;
a déli hadszíntéren az angolszászok nagy elõkészületeket tesznek az európai hadászati élettér északafrikai peremterületének elfoglalására;
várható volt az angolszászok inváziója Európa ellen Narviktól Kréta szigetéig bárhol; a Szovjet a Nyugat-Európában felállítandó második arcvonalat követelte az angolszászoktól;
az itáliai hadseregben igen komoly és aggasztó jelenségek voltak tapasztalhatók, a háborúfáradtság és elkedvetlenedés jelei mutatkoztak benne és az itáliai népben;
Németország, Itália és Japán vezetõi elhatározták a totális háborúra való átállásukat;
az angolszászok bejelentik a kímélet nélküli légi háborút a német és a itáliai lakosság ellen, hogy megtörjék a belsõ arcvonal ellenálló képességét;
a búvárhajóharc nagy lendület után mindinkább lecsökkent, egész Európa keresi ennek magyarázatát, az angolszászok emiatt örömmámorban úsznak, a németek hallgatnak;
Stockholm Madrid Ankara semlegességi háromszöge semlegességébõl enged az angolszászok javára, már nem támasztja alá Berlin-Róma javára az európai szárazföldi hadszínteret, mint tette ezt a háború kitörésétõl 1942 õszéig;
a belsõ hadszíntéren eddig nem tapasztalt hevességgel folyik az európai szárazföld népeinek bomlasztása; politikai, gazdasági és társadalmi szabotázsok sorozatával anarchiát, felkelést, lázadást akarnak kirobbantani az angolszászok ügynökeikkel és a még korlátok nélkül közlekedõ zsidókkal, hogy a tengely belsõ arcvonalát széttörjék;
Németország megszervezi az Európa-erõdöt, hogy az 1943 nyarára várható együttes angolszász szovjet rohamot biztos alapokon ki tudja védeni.
A vázolt általános helyzet ismeretében kell megvizsgálni azokat a lehetséges hadászati terveket, melyeket a német és a szovjet hadvezetés 1943-ban végrehajtott. Alapul kell venni azokat a tényeket, melyek a keleti hadszíntéren bekövetkeztek. Ezekbõl visszafelé indulva bizonyos mértékben következtetni lehet mindkét fél hadászati tervének felépítésére és az okokra is, melyek ilyen terv megszerkesztésére késztethettek.
1943-ban a német hadseregek állandó védelemben, a szovjet seregei viszont állandó támadásban vannak. Vizsgáljuk meg, hogy miért, valamint hogy a védelem és a támadás tervszerû hadászati elgondolás szülöttje, avagy pedig csak helyzet parancsolta kényszerkörülmény miatt jött létre. Elõször a német, azután a Szovjet tervet taglaljuk.
A német seregek a keleti hadszíntéren állandó védelemben vannak 1943 eleje óta. Miért?
Az 1942-es támadó német hadjárat bebizonyította véglegesen a német vezetés elõtt, hogy a Szovjetet a német erõnek teljes bevetésével lehet csak megsemmisíteni, mert totális háborúra megszervezett ellenséggel áll szemben. A totális háború szüksége tehát adódott a bekövetkezett tényekbõl. Az 1942-43-as téli csata, mely a Kaukázus, Sztálingrád és a Don feladásával fejezõdött be, még inkább megerõsítette a német vezetést annak a végsõ következtetésnek a levonásában, hogy az ellenség csak a totális háborúba való beállással semmisíthetõ meg. Ezekbõl a meggondolásokból adódott a német vezetés elhatározása, melyet 1943. január végén hivatalosan ki is hirdetett, hogy a német népet a totális háborúra fogja megszervezni és hadászati terveit ennek megfelelõen fogja kialakítani és végrehajtani. A német vezetés 1943. január végén a megegyezés minden lehetõségérõl lemondott, mert tapasztalnia kellett, hogy ellensége a német nép totális megsemmisítésére állította be minden erõfeszítését. Ebbõl a durva ténybõl villámgyorsan vonta le a tanulságokat, ebbõl a következményeket és ezek alapján megindította minden téren azt a hatalmas szervezési munkát, mely a német népnek a totális háborúba való beállítását tûzte ki céljába.
Kereken százmillió embert érintett közvetlenül és kereken újra ennyit közvetve ez az elhatározás. Európa népességének tehát majd a fele érezte ilyképpen vagy politikai, vagy gazdasági, vagy társadalmi, vagy mindhárom síkban egyszerre a hatalmas elhatározást és az ebbõl kibontakozó hatalmas tervet. Ilyen hatalmas tömegnek megszervezése a közös totális célba egy totális akarat vezetése alatt egyetlen totális erõfeszítésre nem mehet végbe csak napok vagy hetek alatt. Erre hónapok kellenek, és nem nagyon tévedünk, ha legalább egy teljes esztendõre becsüljük azt az idõszükségletet, amit a totális átállás megkövetel. Körülbelül 1944 tavaszára és nyarára kell tennünk azt a legközelebbi idõt, amikor a német vezetés a totális háborúnak megfelelõ döntõ csapást mérheti ellenségeire, legtávolabbi idejét pedig 1945 tavaszára és nyarára, mert az addig elmúló kettõ esztendõ elegendõ lehet, hogy a kérdéses majd kétszázmilliónyi embertömeget erkölcsi, szellemi és anyagi szempontból beállíthassa a totális háborúba, valamint háborút eldöntõ tervébe, még abban az esetben is, ha az angolszászok éjjel-nappal támadnák repülõhadseregeikkel ennek a hatalmas háborús közösségnek alapsejtjeit: a családot, az üzemet és a telephelyet.
Ilyen átállítás hatalmas erõfeszítést jelent minden és mindenki számára, tehát egyúttal hatalmas válságot is jelent mindaddig, amíg be nem fejezõdik. Offenzívát viszont csak olyan hadseregekkel lehet végrehajtani, amely mögött nincs válság és amely minden eszközt megkapott, hogy segítségükkel döntõ csapást mérhessen az ellenségre. Az 1943-as esztendõre a német vezetés ezeket az alapvetõ tényezõket hadserege számára nem tudhatta megadni a vázolt helyzet miatt. Nem hajthatott végre egyszerre döntõ támadást és totális háborúra való átállást, mert ha megtette volna, mindkettõt csak félig tette volna meg, a háborút azonban nem tudta volna befejezni és így kihatásaiban le nem mérhetõ válságba került volna. Mindebbõl tehát csak az következhetett, hogy a német hadseregnek 1943 elejétõl kezdve védelmi harcot kell lefolytatnia mindaddig, míg a totális háborúra valló átállás be nem fejezõdik és ennek segítségével nem kapja meg azokat az eszközöket, melyek a döntõ támadásra való alapot számára feltétlenül biztosítják.
A totális háborúra beállított hadseregnek meg kell kapnia a totális háborúra beállított családtól az erkölcsi erõt és a hõsi világszemléletet, az üzemtõl a totális munkával és erõbevetéssel termelt hadieszközöket, a telephelytõl a totálisan kialakított belsõ arcvonal totális szilárdságát; ezek viszont megkövetelik a totális erkölcsi, szellemi és anyagi eszközökkel ellátott hadseregtõl a totális gyõzelmet és a velejáró jólétet és életbiztonságot. Ez az a felbonthatatlan élet, társ és sorsközösségi és azonossági viszony, aminek fenn kell állnia a hadsereg és a nemzet között a totális háborúban. Ez az a feladat, amelyet a német vezetés bámulatra méltó, remek elõrelátással végez, amellyel elméleti és gyakorlati felkészültségénél fogva meg tud birkózni, és amelybe határozott világnézeténél fogva céltudatos lelket és szellemet tud önteni, annak dacára, hogy tulajdonképpen nem más száraz szervezés-szaki munkánál.
A német vezetés tehát elõrelátóan, megfontoltan határozta el, hogy 1943-ban harcot fog folytatni idõnyerésért, védekezni fog. Terve hadászati terv, melyet mint ilyent hajt végre vaskövetkezetességgel, melytõl nem tér el, melyet az ellenség akaratától függetlenül és zavartalanul alakit ki. Védelmi harcait azonban annak a hadászati alapgondolatnak jegyében folytatja le, hogy a Szovjetet közben felmorzsolja és olyan erkölcsi, szellemi és anyagi állapotba juttatja, hogy az annak idején megindítandó német döntõ támadás lehetõleg már elsõ rohamában meg tudja semmisíteni a Szovjetet.
Július 4-tõl október elejéig, tehát három hónapon át felõrlõ csatákat vív a német hadsereg, általában csak déli szárnyán a Don és Dnyeper között, melynek területét tervszerûen kiüríti és elpusztítja olyannyira, hogy a Szovjetnek minden anyagot utánszállítania kell teljesen elpusztított közlekedési és forgalmi hálózat mellett. A német hadseregek egyedülálló rátermettséggel oldották meg a feladatott. A hadtörténelemben ezt a német hadmûveletet tanítani fogják a vezetés és a végrehajtás együttmûködésének iskolapéldájaként.
Már augusztus derekán kibontakozott a német terv teljes nagyságában: tervszerû hadmûvelet Európa torokterületében, tehát a Duna- Dnyeper és a Visztula - Szan- Kárpátok - Szereth- Alduna területében, ebben a döntõ védelem végrehajtása a totális háborúba való átállás elérésének idõpontjáig. Az ebben a torokterületben, a középtájon a terület teljes mélységében elnyúló és kereken 300 kilométer szélességben elterülõ Rokitno-mocsarak igen nagy segítségére vannak a német döntõ védelemnek. Ugyanis: a kezdeményezõ német szellem a kezdeményezésre képtelen szovjet vezetéstõl irányított, a mocsaraktól két részre bontott támadó szovjet seregeket a Rokitno-mocsaraktól nyugatra a Visztula és a visztulai Bug területén tartott keleti hadmûveleti tartalékaival ott és akkor állíthatja döntõ csatára, ahol és amikor azt akarja. Ebbõl folyik az az érdekes tény, hogy a német vezetés a legteljesebben kezében tartja a hadászati kezdeményezést annak dacára, hogy védelemben van. A Szovjet viszont annak dacára, hogy támad, mindig védekezésre kényszerül.
November elejétõl kezdõdõen indultak meg a német vezetés részérõl a döntõ védelem szempontjából beállított kezdeményezések, melyek eddigi eredményeként rögzíthetõ az elvitathatatlan tény és az ebbõl folyó elvitathatatlan német eredmény és szovjet kudarc, hogy a csaták az említett torokterületnek még mindig a Szovjet felé esõ, tehát keleti peremvidékén, a Dnyeper mentén zajlanak le. Feltehetõ, hogy a Szovjet 194344 telén mindent el fog követni, hogy ennek a torokterületnek nyugati, Európa felé esõ peremvidékéig, tehát a Visztula Szan Kárpátok Szereth Alduna vonaláig jusson elõre, hogy 1944 nyarán a Duna völgyébe és a Balkánra vihesse elõre seregeit és az angolszászokkal egyetemben katlancsatában megsemmisíthesse elõször a német seregeket, utána pedig kizavarhassa Európából az angolszász erõket. A német vezetés ezzel a szovjet szándékkal éppen úgy tisztában van, mint a Szovjet maga. Éppen ezért megtette miden elõkészületét, hogy a szovjetvezetés számítását alaposan keresztülhúzza. Minden elõjel arra mutat, hogy a Szovjet sírját megásták a Dnyepermenti harcok, és azt be fogják temetni a torokterületben lezajló döntõ csaták.
Az 1943-ra szóló német tervnek felépítését meg kell még vizsgálni az általános Európai helyzet adottságainak szempontjából is, hogy ezek menynyiben befolyásolták a német terv végleges kialakítását és kialakulását.
Az angolszászok magatartását illetõen talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy feltétlenül kialakították volna a Szovjettõl követelt második arcvonalat a Szajna és a Weser között, ha a német vezetés 1943-ban támadásra szánta volna el magát a Szovjet ellen. Ebben az esetben a német vezetésnek ugyanis teljesen le kellett volna meztelenítenie nyugati arcvonalát és az ottani erõket keletre kellett volna vinnie. Ilyen elhatározásnak azonban súlyosan ellentmondottak a tények és az ezekbõl adódó lehetõségek: egyrészt Németország még nem volt beállítva a totális háborúba, ennek csak elsõdleges munkálatai folytak, a német hadsereg ilyen elégtelen felkészültséggel nem bocsátkozhatott döntõ csatába a Szovjettel; másrészt azok az olasz csapatok, amelyek leválthatták volna a keleten szükségessé vált nyugati arcvonalban levõ német csapatokat, képtelenek lettek volna arra, hogy az angolszászok támadását kivédjék az olasz hadseregben és legfelsõbb vezetésben már 1943 elején mutatkozó igen nagy belsõ bajok miatt. Ha ugyanis az angolszászok támadása nyugaton sikerül, ez olyan katasztrófát idézett volna elõ a nyugati hadszíntéren, mely a német vezetés minden tervét nemcsak felborította volna, hanem 1943-at súlyos válsággal zárta volna le. Az utólag bekövetkezett itáliai események félreérthetetlenül igazolják ennek a meggondolásnak helyességét. Az angolszászok viszont nagyon is számoltak a németek Szovjet elleni támadásával, de hát mint eddig mindig, az ellenség nem akarta átvenni és megjátszani azt a szerepet, amelyet az angolszászok szántak neki.
A német vezetésnek az az elhatározása, hogy 1943-ban nem támad, hanem véd és az idõt felhasználja a totális háborúra való felkészülésre, felborította az angolszászszovjet terveket: lehetetlenné tette a második arcvonal felállítását és kényszerítette az angolszászokat, hogy olyan hadmûveleteket kezdeményezzenek Dél-Európában, melyek a nagy helyzetben teljesen tizedrangúak; a Szovjetet viszont arra kényszerítette, hogy hamarabb kezdje meg a támadását, mint azt tervezte, mert a német vezetés Kurszknál sem volt hajlandó átvenni azt a szerepet, amelyet a Szovjet oly szívrepesve és hüvelykujjat szorítva szánt neki. Végeredményben nem maradt más az egész angolszász szovjet tervbõl, mint a dühödt bosszútól vezetett angolszász repülõtámadások Németország ellen, a sovány délitáliai angolszász kaland, amelyet teljes kudarca miatt a Szovjet nem volt hajlandó elfogadni második arcvonalnak, a megtizedelt erõkkel a Dnyeper területébe beérkezõ Vörös Hadsereg és az a tudat, hogy Németország még távolról sem vetette be minden erejét a háborúba.
Az általános európai helyzet mérlegelésénél és az 1943-ra szóló végleges hadászati terv megalkotásánál valószínûen igen nagy szerepet játszott a német vezetés megítélésében az 1942. november elején végrehajtott angolszász északafrikai partraszállás eseményének kihatása az egyes európai népekre és kormányaikra. Ettõl az idõponttól kezdõdõen ugyanis az Európában még meglevõ, addig inkább burkoltan mûködõ plutokrata-judaista-marxista erõk új életre keltek és a tengely vezetését igen komoly helyzet elé állították gátlás nélküli aljassággal végrehajtott sorozatos politikai, gazdasági és társadalmi hitszegéseikkel és árulásaikkal. Ezek a cselekedetek nem maradtak hatás nélkül azokra a népekre, amelyek a háború alatt közvetlen vagy közvetett német és olasz megszállás alá kerültek. 1942 novemberétõl egészen napjainkig hihetetlen mértékben fokozódott ezeknek a reakciós erõknek a tevékenysége. A legtöbb helyen már nem is burkoltan, hanem a legteljesebb, legarcátlanabb nyíltsággal intézték és intézik még ma is támadásaikat Berlin Róma belsõ arcvonala és az Európa-egység erõtényezõi ellen. Ezzel a nagy lélektani és bomlasztó hatással a német vezetés is tisztában volt és van. És mert tisztán látta a helyzetet ebbõl a szemszögbõl is, éppen ezért helyesen és jól döntött, midõn 1943-ra a hadászati védelmet határozta el. Destrukcióval szétmállasztott Európaalapról nem lehet döntõ támadást indítani. Elsõsorban szilárdítani kell Európa minden területében az ellenállóképességet, az új koreszme világnézetének szellemét kell adni minden népnek és nemzetnek, hogy élni és gyõzni akarjon, éspedig a Német Birodalom oldalán, melyben természetes és életre-halálra való szövetségesét kell látnia. A totális háborút csak a totálisan megszervezett Európával lehet megnyerni. Európa népeinek akarniuk kell a nemzetiszocializmus gyõzelmét, mert tudniuk kell, hogy nélküle mindenkorra erkölcsi, szellemi és anyagi rabszolgaságba kerülnek vagy a zsidóvezetés alatt álló bolsevista, vagy az ugyancsak zsidóvezetés alatt álló angolszász plutokrata rendszerben. Európa megnyugtató beszervezését a totális háborúba Berlin Róma oldalán tehát biztonságosan el kell végezni, hogy a nagy és döntõ csapást a Szovjet ellen egységes szemlélettõl áthatott és vezetett Európa szilárd alapjáról lehessen mérni. Európának erre az erkölcsi és szellemi átállítására azonban idõ kell. Legalább egy esztendõ. Ezt a totális átállítást pedig azokkal az európai erõtényezõkkel kell végrehajtani, amelyeknek tudatában tisztán kikristályosodott, hogy csupán a nacionalista és szocialista közösségi világszemléletbõl és az ezen épülõ Európaszolidaritás tényébõl adódhat a totális háború megszervezésének és viselésének a lehetõsége és a totális gyõzelem.
A Szovjet végrehajtásra került terveit véve röviden bonckés alá, belõlük a következõket lehet megszerkeszteni: a Szovjetnek ki kellett erõszakolnia a döntést a német hadseregtõl, mert 1941-42 folyamán elszenvedett elképesztõ vereségei és veszteségei emberben és anyagban egyszerûen kizárják számára, hogy hosszú háborút viselhessen. Terve ennélfogva nem lehetett más, minthogy a németeket a Don és Deszna között döntõ csatára kényszerítse még a nyár folyamán, õket megverje és 1943-44 telén megkezdhesse Délkelet-Európa lerohanását, hogy
1.) elvágja Németországot hadászati életterének két legfontosabb erõtényezõjétõl: a romániai olajtól és a magyar bauxit telepektõl;
2.) elvágja az angolszászoknak világpolitikai lehetõségeit a Balkánon és a Dardanellákon;
3.) a rossz élelmezéstõl megviselt szovjet hadak rendbe hozhassák magukat Délkelet-Európa ki nem élt, a háború pusztításaitól teljesen megkímélt területein.
Ez év július 4-én indultak rohamra a német seregek ellen, hogy teljes rárohanással a döntést kicsikarják. Orel Kurszk Bjelgorod az a három orosz község, melynek nevét igen sokszor fogja emlegetni a világtörténelem és a hadtörténelem. Ezen a területen zajlott le az a csata, melyet a Szovjet döntõnek szánt, mely azonban célját nem érte el és kudarcba fulladt. Embert és állatot, anyagot és ideget felõrlõ fárasztó hadmûveletekben kellett felapróznia lökõ és támadó erejét, harcolnia kellett olyan ellenséggel, mely mindig csatára kényszerítette, de melyet legfeljebb csak verni tudott, de sohase megverni, mely embertelenül véres veszteségeket okozott neki, de melynek veszteségeket okozni nem tudott, mely megtanította a visszavonulás és kiürítés agyoncégérezett tanítómesterét, hogyan is kell tényleg úgy visszavonulni és kiüríteni, hogy ebbe az utána nyomuló belepusztuljon, mely megtanította arra a szovjet vezetést, hogy csak úgy és annyira nyomulhat elõre, ahogyan és amennyire azt a visszavonuló akarja. Három hónapig tartott ez a véres õrlése a szovjet hadseregnek. Három hónap alatt tett meg olyan utat a Szovjet hadserege, melyet a német seregek 1941-ben nem egészen három hét alatt tettek meg. Utána beérkezett a Dnyeper mentéhez és újra kezdte seregeit megtizedelõ csatáit.
Ez év október eleje óta ostromolja a Dnyeper vonalát a Szovjet. Kétségbeesett erõfeszítéseket tesz, hogy döntõ csatában megverje a németeket. Tény, hogy ahol a németek a döntõ csatát elfogadják, a Szovjet hatalmas vereséget szenved, ahol viszont nem akarják, levegõbe és kudarcba fullad a Szovjet akarata.
Megállapítható azonban az is, hogy a Szovjet terve nem átgondolt hadászati terv alapján született meg, hanem általános helyzetébõl adódó kényszer parancsolja. A Szovjetnek támadnia kellett, nem azért, mert így határozott, hanem azért, mert erre kényszerítették elsõsorban belsõ bajai. Hogy ezek mik lehetnek, nem tudhatjuk, de hogy vannak, letagadhatatlan, mert lehetetlenség feltételeznünk a szovjet hadvezetéstõl olyan véres ostobaságot, hogy teljesen egyedül, az angolszászokkal való minden tervszerû együttmûködés nélkül akarjon döntõ csapást mérni a németekre. A Szovjetnek belsõ kényszerbõl mindaddig kell támadnia, amíg az elsõ vonalban vagy el nem vérzik, vagy belsõ arcvonalában válságba nem kerül. A pontot a Szovjet hadászati tervére minden bizonnyal a német katona fogja tenni.
Felmerülhetne az az érv a Szovjet 1943-ra elhatározott hadászati döntése és terve mellett, hogy vezetõi biztosan tudtak arról, hogy Itália össze fog roppanni, és így a német vezetés kivédhetetlenül súlyos válságba fog kerülni. Ezt a várható válságot pedig ki kellett használnia a Szovjetnek hatalmas támadó mûveletre, nehogy elmulassza a soha többé vissza nem térõ kedvezõ alkalmat. Ez a gondolatmenet talán nagyon tetszetõs, de nem helytálló. A szovjet vezetés tudta, hogy az olasz hadsereg zöme már nem jön számításba, és tudta azt is, hogy a német vezetés ugyancsak és még inkább tisztában lehetett ezzel a ténnyel, tehát ellenintézkedéseit vagy már megtehette, vagy pedig úgy tette folyamatba, hogy belõle egyik arcvonalra sem származhatott kár. A legnagyobb hiba, ha az ellenségrõl valaki feltételezi, hogy olyan hibát követ el, mely kényelmes legyõzését lehetõvé teszi, ezt az elkövetendõ hibát tényként elkönyveli és erre építi a hadászati terveket.
Ha pedig mégis támadást kezdeményezett a Szovjet, ezt a legteljesebb összhangban kellett volna végrehajtania a vele szemben eddig mindig szabotáló angolszász hadvezetéssel, amelytõl villámgyors cselekvést kellett volna követelnie, különösen Itália lerohanását, melynek elõfeltételei adva voltak, ahogyan az események azt késõbben igazolták, és amelyek a szovjetvezetés elõtt éppen olyan biztosan ismertek is voltak, mint az angolszász vezetés elõtt. Mindez azonban nem következett be. Így a német vezetés a hadászati belsõ vonal lehetõségét megkapja, ezzel villámgyorsan is él és úgy a Szovjet, mint az angolszász terv kialakulását már csirájában elfojtja.
Szeptember 8: a Badoglio-féle fegyverszünet adta helyzet volt az utolsó lehetõsége annak, hogy a szovjet vezetés hadászati tervét akaratának megfelelõen kialakíthassa. Tudnia kellett határozottan, hogy mi készül Itáliában már az év eleje, de különösen augusztus óta, hiszen az angolszász sajtó nagy hangon hirdette, hogy Sztálint állandóan tájékoztatják szövetségesei az itáliai helyzetrõl. Szeptember 8-án még meg lehetett volna ismételni azt a tervet, mely július 25-én kölcsönös rövidlátás miatt nem sikerült és villámgyors támadásra lehetett volna rendelni úgy a szovjet, mint az angolszász erõket, hiszen ennek a mûveletnek elõkészítésére majd másfél hónap állott rendelkezésre. Az angolszász kufárhadászat és a szovjet mészárszék-hadászat azonban újra kezet fogott egymással, de nem Délkelet-Európán, hanem kölcsönösen vallott kudarcukon át. A teljes csõdbe és nevetésbe fulladt sikertelen itáliai terv volt az oka annak, hogy a Szovjet nem ismerte el az itáliai angolszász kezdeményezést második arcvonalnak, viszont az angolszászok savanyúan elismerték, hogy Itáliában csak a harmadik arcvonalat állították fel és nem a másodikat.
Nem állunk messze az igazságtól, ha azt tételezzük fel, hogy a moszkvai értekezlet összehívását az a tény sürgette különösen a Szovjet részérõl, hogy a sorozatos katonai kudarcok megszüntetésének lehetõségeit beszéljék át, és szüntessék meg háborúvezetésük tervszerûtlenségét. De talán attól az igazságtól sem állunk távol, hogy a Szovjet rádöbbent a meztelen valóságra, hogy az angolszászok soha nem fogják tudni olyannyira lekötni Németországot és Japánt, hogy a Szovjet ennek segítségével halálos csapást mérhessen arra az ellenségre, melynek puszta jelenléte is már végzetes fenyegetés rendszere egész léte ellen.
Mindebbõl pedig csak az következhet, hogy július 4-én csak azért indította meg a Szovjet támadását, hogy Ukrajnában õ arathasson. Sürgõsen szüksége volt az ukrán termésre. Támadásának túl korai megindítását parancsoló és kényszerítõ célját sem tudta azonban elérni. A németek vagy betakarították a termést, vagy pedig teljesen elpusztították, úgy hogy semmi sem került a vörös seregek kezébe.
Bárhogyan is vizsgáljuk tehát a szovjet terveket, még a laikus is megállapíthatja a lepergett tényekbõl, hogy a Szovjet részérõl átfogó, átgondolt, az ellenség akaratától függetlenül kialakított, tervszerûen, okszerûen és célszerûen felépített és végrehajtott hadászati tervrõl nem lehetett szó; a Szovjet csak olyan hadmûveletek végrehajtására volt képes, melyeket az idõnként felmerült szükségletek határoztak meg és kényszerítettek ki.
A keleti hadszíntérben végrehajtott hadászati tervek és eredményeik mérlegét felállítva, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hadászati kezdeményezés 1941. június 21 óta változatlanul a német vezetés kezében van. Mint letagadhatatlan eddigi eredményt felmutathatja a német vezetés azt a már most háborút eldöntõ tényt, hogy a közel 200 milliós Szovjet birodalmat minden erõtényezõjével együtt annak dacára, hogy a Szovjet csak egyetlen egy, a német viszont három arcvonalon küzd, nemcsak hogy távol tartotta Európától, nemcsak hogy pótolhatatlan veszteségeket okozott neki felette aratott megsemmisítõ gyõzelmeivel, nemcsak hogy véresen rácáfolt a Szovjet kiapadhatatlanságáról és kimeríthetetlenségérõl szóló mesére, nemcsak hogy legyõzte a Szovjet birodalom területének végtelenségét és saját hasznára és elõnyére állította be, hanem megteremtette célszerû, okszerû és tervszerû hadászati tervével az összes elõfeltételeket, hogy az erkölcsi, szellemi és anyagi erejében megtizedelt szovjet ' hadseregre akkor és ott és úgy mérje döntõ és halálos csapását, amikor ahol és ahogyan azt a német vezetés a legidõszerûbbnek, a leghelyénvalóbbnak és a leghasznosabbnak ítéli.
A NYUGATI ÉS A DÉLI HADSZÍNTÉR
A 20. század elsõ felét jellemzi az erkölcsi, szellemi és anyagi csõdbe jutott emberiség erõlködése, hogy öncsõdjét felszámolja és a parancsolóan szükséges új világrendet kialakítsa. A világnézeti háború eme öncsõd
véres felszámolása, mert nélküle földgömbünk kultúremberisége és Európa mint vezetõ földrész elpusztulna.
Az új világrend kialakítását két irányban szorgalmazzák. Az egyik az anyagelvû judaista, a csõdirányzat maga; célkitûzése: a zsidóság hatalmának és uralmának végleges biztosítása, a világjudaizmus. Ezt a kísérletet két fõirányban hajtják végre: az alulról felfelé ható marxista és a felülrõl alulra ható plutokrata kísérletben. Errõl a kezdeményezésrõl már ma megállapítható, hogy csõdbe jutott, annak dacára, hogy az 1914-18-as és az 1939-ben általuk kirobbantott háborúkkal mindent elkövettek, hogy csõdjüket elkerüljék és uralmukat minden idõkre megalapozzák. Csõdbe azért került, mert gyakorlati alapjai: erkölcsében a csók, szellemében a maszlag, anyagi életében az arany. Elbukásának ez a legbensõbb oka.
A másik fõirány a szellemi-népi, az élet maga; célkitûzése: földgömbünk összes javainak igazságos elosztása a népek között, a népi világjólét. Ennek megfelelõen alakította ki életalapjait is. Erkölcsi alapja a család, szellemi alapja az igazság és anyagi alapja a jólét. Nem kétséges, hogy a csók és a család, a maszlag és az igazság, valamint az arany és a jólét küzdelmében melyik marad gyõztes. Ez a szellemi-népi fõirány négy kezdeményezéssel szerepel földgömbünkön. Az elsõ kezdeményezés a fasizmus részérõl történt 1919-tõl, a második a turanizmus részérõl ugyancsak ebben az idõtájban, a harmadik a Völkische Bewegung részérõl 1923-tól, a negyedik a Hungarizmustól 1930-tól. Ezek a kezdeményezések is alulról és felülrõl hatnak egyszerre. Alulról mint a nép akarata, felûrõl, mint a nép akaratából és a népért cselekvõ vezetõ akarata.
Úgy a világjudaista, mint a világjóléti kezdeményezés faji felépítésû. De míg amaz kizárólagosan saját fajtáját állította be a földgömbélet központjába, isteni kiválasztottságát hirdeti, rajta keresztül egyeduralmának jogosságát alakítja ki, így a legmagasabb fokon álló faji türelmetlenséget is mutatja eddig megvalósított gyakorlati rendszerében, addig emez a fajnemesítés alapján áll, kiküszöböli mindazokat a fajtákat a nép életébõl, amelyek népi alapösszetételének faji épségét, tisztaságát és egészségét, valamint erkölcsi, szellemi és anyagi életének szerves egységét meg tudnák bontani, éppen ezért a legelõszõr, a leggyorsabban és a legteljesebben a zsidó fajta fajmérgétõl akarja megtisztítani minden nép faji összetételét.
A két világkezdeményezés természetesen egyeduralomra törekszik földgömbünkön. Az 1914-1918-tól és az 1939-tõl beállított háborúknak sorozata, a kettõ közötti politikai, gazdasági és társadalmi fegyverekkel végigküzdött harcoknak legbensõbb oka tehát földgömbünk végleges és biztos rendjének kialakítása, rögzítése. A régi világ régi alapjai erkölcsi, szellemi és anyagi gyarmatsorba züllesztette egész földgömbünket. Mint földgömbrendezõ erõtényezõ tehát nem jön már számításba. Idõszerûtlenségét azonban nem akarja és nem képes tudomásul venni, még meglévõnek vélt hatalmába kapaszkodik és úgy véli, hogy a nemzetközi egyházak, a nemzetközi fõnemesség és a nemzetközi zsidóság összefogott ereje még mindig elegendõ, hogy földgömbünket kénye-kedve szerint irányítsa és vezesse. Számításukat azonban Isten, nép és földgömb nélkül csinálták, ezért elõbb-utóbb el kell bukniuk. Földgömbünk népei egyszerûen tulajdonon és birtokon belül akarják élvezni véres-verejtékes munkájuk és küzdelmük gyümölcsét, egyszerûen nem tûrik meg tovább, hogy egyes mondvacsinált kiválasztottak bitoroljanak mindent, õket viszont teljes erkölcsi, szellemi és anyagi rabságban, kizsákmányolásban és nyomorban tartsák. Ezért földgömbünk miden életerõs és élni akaró népe éppen úgy összefogott és szövetkezett egymással, ahogyan azt a három nemzetközi világimposztor is megtette, amikor összeesküdött a népek ellen, maga elé tolva pajzsként Istent, akaratát, bölcsességét, melyet a többi egészen közönséges halandók nem, de és csak õk annál jobban tudnak megérteni, mert egyedül õk, a kiválasztottak vannak abban a mondhatni irigylésre méltó helyzetben, hogy meg tudják mondani a népeknek, mikor cselekszenek helyesen Isten akarata szerint. A népek ebbõl az otromba csalásból nem kémek többet és végleg felszámolják a hamis kiválasztottakat hamis isteneikkel egyetemben.
Földgömbünk a népek életjussa. Ezt bitorolták érdemtelenek, a népeket mind kizárva belõle. Az életjussot bitorlók és az életjussot követelõk összecsapása tehát elkerülhetetlenné lett. Meg is történt.
A régi földgömbrenddel történõ végleges leszámolást, elszámolást és felszámolást közvetlenül megelõzte a politikai, gazdasági és társadalmi fegyverekkel vívott harc. Ez tartott 1919-tõl 1939. augusztus végéig, kereken húsz esztendeig. Döntés nélküli gyõzelmet hozott a német, az olasz és a japáni népeknek. E húsz év alatt azonban véglegesen eldõlt, hogy a tényleges és a végsõ döntést egyedül és kizáróan csak fegyverrel lehet kierõszakolni. A lengyelországi korridor tényleg korridor lett, melynek bemenetelénél a régi világ õrködött, kijáratánál az új világ gyõzelme áll, benne pedig viaskodnak a csók a családdal, a maszlag az igazsággal, az arany a jóléttel és az aljasság a hõsi élettel.
E hatalmas világvajúdásnak elsõ vonaglásai az európai hadászati élettér nyugati és déli hadszínterein következtek be. A lengyelek ellen viselt hadjárat csak elõlökése volt azoknak. Mondjuk talán az az élettani érintés az újraszületni akaró világ magzatburkán, mely benne a történelem leghatalmasabb vajúdását megindította és melybõl az új világrendnek kell kipattannia, az új igazságban, az új szabadságban és az új valóságban újra születõ emberiségnek.
Ez a legbensõbb oka a jelenlegi világnézeti háborúnak. Minden más beállítás helytelen, hamis, célzatos.
Az angol világbirodalom jelenti az osztályuralmon felépült plutokrata marxista judaista régi világrendszernek lelkét és gerincét. Szívterülete az angol sziget maga. Anglia a 17. századtól kezdõdõen teljesen elfordul Európától, életalapjait Európán kívül építi meg. Ebbõl fakadó és adódó évszázados európa-idegensége és európa-idengenkedése miatt úgy érzi, hogy az egységes Európa végveszélyt jelent számára. Ezért minden erejével arra törekszik, hogy az európa-egységet meghiúsítsa. Eme évszázados törekvését egyensúlypolitikának mondja, ami magyarul olyan politikát jelent, melybõl csak Angliának van haszna. Európa elleni háborúját állandóan és minden eszközzel viseli. Békében elsõsorban gazdasági fegyverekkel. Nem volt olyan Európába hozott, vagy innen kivitt áru, melynek világpiaci árát végeredményben nem az angol tõzsde szabta meg, amely közvetve vagy közvetlenül nem angol kézen ment át, és amelyrõl nem fölözte volna le legbusásabb hasznát. Számára Európa éppen olyan gyarmat volt, mint bármelyik más a földkerekségen. Az Európában élõ zsidósággal élethalál-szövetséget kötött, rajtuk keresztül tartotta Európát a politikai, gazdasági és társadalmi zsinegelésnek abban az állapotában, melyet azután szabadságnak, egyenlõségnek és testvériségnek nevezett és ami tulajdonképpen nem volt más angol álszenteskedéssel és állovagiassággal leplezett és kendõzött judaizmusnál. Összeesküdött a nemzetiszocializmus ellen is, mert tudja, hogy ez a világnézet tényleg meg fogja valósítani az Európa népeitõl annyira kívánt és követelt Európa-közösséget.
Európa szárazföldjének peremterületében kell keresnünk elsõsorban azokat a térségeket, amelyek segítségével Anglia teljesen gúzsban tartotta Európát, amelyekben elsõsorban lépett fel Európa ellen, ha nézete szerint felborult az európai egyensúly. Ezekben Anglia saját haderejével is fellépett, hogy a döntések kierõszakolása mindig fegyveres felügyelete alatt történjen. Hadseregeivel Európában tehát mindenkor a tengermelléken harcolt, hadihajói védelme alatt, készen, hogy sikertelenség esetén gyorsan tudja elhagyni Európa szilárd földjét. Ez a peremtérség volt Anglia számára a támadás és a védelem elsõ és szárazföldi alappillére, volt Angliának évszázadok óta épített angol fala Európa ellen. Ezért tapasztaljuk, hogy ezekben a peremtérségekben lelhetõk Anglia mindenkori és mindenre elszánt szövetségesei is. Svédország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, Franciaország, Portugália, Spanyolország, Itália, Albánia, Görögország, Törökország, Szíria, Palesztina, Egyiptom: mindmegannyian politikai, gazdasági és társadalmi kényszer-társközösségben élnek nemzedékek óta Angliával. Ha eme államok bármelyikében rendszerváltozásokat készítettek elõ, vagy hajtottak végre: Anglia mindenkor beleszólt, addig nem nyugodott, míg akarata szerint nem oldották meg a kérdéseket. Anglia élethalálharca így Európa peremterületében zajlott mindig le. Eddig sikerült is életet nyernie, mert a peremtérség minden esetben csorbítatlanul birtokában, aranya révén tulajdonában is maradt.
Anglia a földgömb javainak oroszlánrészét magának szerezte meg, a fennmaradó részt pedig meghagyta és átjátszotta Európa peremállamainak birtokába és tulajdonába. Ezzel elérte azt, hogy azoknak gyarmatrészei is kizáróan az õ gazdasági és politikai közvetlen vagy közvetett felügyelete alá kerültek. Így magyarázhatók a leginkább Hollandia, Belgium és Franciaország hatalmas gyarmat-világbirodalmai, fennállásuk és létük. Németország igen mostohán részesedett a földgömb javainak elosztásakor, pedig mindenkor leghatalmasabb népe volt Európának. Anglia volt az, aki Németországot mindenkor tudatosan elütötte attól, hogy erejének, tudásának, rátermettségének, minõségi és mennyiségi kiválóságának megfelelõen tudjon beállni földgömbéletünk irányításába és vezetésébe. Ezt azért tette, mert benne látta és tudta éppen minden téren megnyilvánuló kiválósága miatt leghatalmasabb ellenfelét. Németországot ezért céltudatosan és tervszerûen évszázadokon keresztül vagy háborúkkal sorvasztotta, vagy pedig állandó politikai, gazdasági és társadalmi körülkerítettség állapotában tartotta, amit azután kihangsúlyozottan egyensúlypolitikának nevezett. Felbomlott szerinte ez az egyensúly mindig akkor, amikor Németország jussát és helyét követelte. Ilyenkor mindig megszervezte Németország ellen a judaista zsinegen rángatott népek európai fegyveres összeesküvését, s a leghitványabb eszközöktõl sem riadt vissza, hogy legnagyobb ellenségét megsemmisítse, vagy legalább is annyira megbénítsa, hogy hosszú idõre elmenjen kedve a juss és hely követelésétõl.
Angliának Németország elleni tervei mindig ugyanazt a képet mutatják: kihasználva Németország európa-központi fekvését és évezredes barátnélküli állapotát, minden oldalról megtámadtatja zsoldos népekkel, ugyanakkor belsõ ellenállását bomlasztja, egyrészt támaszkodva a németeknek elõttünk teljesen érthetetlen angolimádatára, másrészt a nép becsületes hiszékenységére.
Ezzel az angol örök tervvel szemben Németországnak nem igen lehet más terve, mint az, hogy Anglia által teste köré kovácsolt erkölcsi, szellemi és anyagi gyûrût minden idõkre széttörje, újra kovácsolását mindenkorra lehetetlenné tegye, hogy elfoglalhassa földgömbünk életében azt a helyét, melyet minõségi és mennyiségi értéke folytán megérdemel. Ezt a célkitûzését kell valóra váltania nemzetiszocialista szabadságharcában. Ez a háború számára az utolsó lehetõség, de utolsó eszköz is, melyekhez Anglia Shylock-kapzsisága miatt nyúlnia kellett. És hogy célját egyedül a földgömbközösségen belül és nem kívül, tehát összehangoltan és nem imperialisztikusan tudja csak elérni: erre történelmi példa és okulás maradjon számára is az angol világbirodalom és sorsa.
Anglia évszázadokon át bevált receptje most az egyszer azonban csõdöt mondott. 1922-tõl kezdõdõen ugyanis az európai szárazföldi peremtérségében húzódó angolfal hatalmas réseket kap, elõször déli román bástyájában: Itália és Spanyolország levetik magukról az angol gyámkodást és népeik érdekeinek utjára lépnek. Utána a nyugati peremfal is omladozik és morzsolódik: Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában és Svédországban erõteljes népi mozgalmak fejlõdnek, melyek igen erõteljes alapot kapnak a németországi nemzetiszocializmusban. Anglia 1939-ig mindent elkövet, hogy lemorzsolódását Európa peremterületeirõl elkerülje, de hasztalan. Megindultak már az események, melyeket már nem õ irányít és hasznosít, ahogyan eddig tette, hanem négy új hatalom:
Németország, Japán, az USA és a Szovjet.
Angliának meg kell szûnnie jelenlegi rendszerében, mert Európa állandó háborús veszélye, Anglia megsemmisítése Európa életkérdése, önvédelme. Anglia eddig Európa tékozló fia volt. Vissza kell kényszeríteni az Európa-közösségbe, vagy véglegesen és úgy kell kikapcsolni belõle, hogy soha többé ne lehessen ártalmára. Angliát fegyverrel kell minden idõkre vagy beközösíteni, vagy kiközösíteni. A nyugati és a déli hadszíntérnek, az inváziónak és a megtorlásnak, a német-japáni hadvezetés összmûködésének ez a magva. Ezt a kérdést kell megoldaniuk a nemzetiszocialista hadvezetés részérõl kialakított és végrehajtásra szánt összes hadászati terveknek.
A nyugati és déli hadszínterekben végrehajtott hadászati terveket e bevezetõben rögzített gondolatmenet alapján fogjuk tárgyalni.
2. A NYUGATI HADSZÍNTÉR
1941 júniusáig Anglia terve Németország leverésére: Németországot véreztetni és gyengíteni az európai peremterület államainak népeivel, hogy az angol hadseregnek már csak a kegyelemdöfés végrehajtása maradjon. A Németország elleni fegyveres fellépésének ürügyét Lengyelország szállította számára.
1941 júniusáig egymásutánban vetette halálharcba népeit. Lengyelország után Dánia, Norvégia, majd Hollandia, Belgium, Franciaország, utoljára Jugoszlávia és Görögország voltak azok, amelyek az angolok hadászati tervének áldozatul estek anélkül, hogy Anglia elérte volna elsõ nagy célját: Németország elvérzését és legyengítését. Csapatai, amelyeket tessék-lássék küldött szövetségesei megsegítésére a peremterületekbe, rövidlélegzetû partraszállási katasztrófa-hadmûveletek után otthagytak partot-balekot. A franciaországi komolynak szánt hadmûveletük olyan véres kudarcba fulladt, amely elõre vetette árnyékát Anglia és világbirodalma idõszerûtlenségének. Ha Spanyolország világhatalmának alkonya világhírû ármádiájának világhírû tönkremenésével kezdõdött, úgy teljes joggal állapítható meg már ma, hogy Anglia világhatalmának alkonya a dünkircheni tönkremenéssel vette kezdetét. A párkák harmadika valamit elvágott.
A német hadvezetés 1941 júniusáig páratlanul felépített tervének elháríthatatlan végrehajtásával tönkrezúzza Nyugat-Európa angol peremfalát. Miután szabad kezet biztosított számára diplomáciája az 1939 augusztusában megkötött német-szovjet szerzõdés révén, lerohanja Lengyelországot 1939 õszén, 1939-40 telén elõkészíti nagy csapását a nyugati szárazföldi angolfal ellen, s ezt 1940 tavaszán és nyarán teljesen és tökéletesen úgy politikailag, mint gazdaságilag, mint társadalmilag, mint katonailag szétzúzza, Anglia ellen fordítja és romjainak eltakarítása után 1943-ig megépíti katonailag az Atlanti falat az angolszászok világplutokráciája ellen. Az angol vezetés alatt évszázadok óta épített és beállított nyugati fal összeomlott, véglegesen és Anglia számára végzetesen. Helyébe egyelõre még csak katonailag felépült a németek vezetése alatt álló Atlanti fal véglegesen és Anglia számára ugyancsak végzetesen. Németország elsõ hadászati tervének végrehajtásával 1941 júniusáig megsemmisítette az angolok által teste köré pántolt évszázados halálgyûrûnek nyugati abroncsívét és végleges leszámolásra készen közvetlenül Anglia kapuja elõtt áll.
Lengyelország, Dánia, Norvégia, Hollandia, Belgium és Franciaország ténylegesen csak mellékszerepet vihettek ebben a harcban. Képtelenek voltak, hogy betöltsék a fõszerepet, melyet az angolok szántak nekik. Tuskók voltak csupán, melyeket a német hadsereg lábai közé dobtak, hogy átbukjon rajtuk. Miután az átbuktatás nem sikerült, elérte a hivatásukat rosszul végzõ buktató tuskók sorsa: beléjük rúgtak. Az is, akinek át kellett volna rajtuk buknia, az is, aki õket hiába dobta. A buktató tuskó szerepét vállaló népek számára mindebbõl a legnagyobb tanulság az volt, hogy Európa ellen nem lehet büntetlenül fordulni. 1940. április, május és június hónapokban teljesül e népek végzete: megszûnnek mint katonai erõtényezõk.
A nyugati hadszíntér peremterületeiben lezajlott hadjáratnak hadmûveletei négy év távlatából ilyenformán állíthatók össze:
1.) Hadmûvelet Dánia és Norvégia ellen; elsõ idõszak: felvonulás ellenük; második: Dánia megszállása, Norvégia megrohanása; harmadik:
Norvégia és Dánia katonai kikapcsolása a háború további menetébõl, az angol ígéret-mûveletek elhárítása; negyedik: Norvégia végleges katonai megszállása, szervezés-szaki megépítése, megszilárdítása; ötödik: Norvégia és Dánia bekapcsolása az Atlanti falba, mint ennek északi sarokpillére. Hadmûveleti idõszak: 1940 áprilisától 1943 végéig; ebbõl harc hat hét.
2.) Hadmûvelet Hollandia, Belgium és az egyesült francia-angol hadsereg ellen; elsõ idõszak: felvonulás ellenük; második: Hollandia és Belgium katonai kikapcsolása a háború további menetébõl; harmadik: az egyesült francia-angol seregek kettéválasztása, az angol hadsereg megsemmisítése. Hadmûveleti idõszak: 1940 márciusától 1940 júniusáig; ebbõl harc három hét.
3.) Hadmûvelet Franciaország ellen; elsõ idõszak: felvonulás ellene;
második: a francia hadsereg megsemmisítése a Szajnától északra; harmadik: a francia hadsereg üldözése a Szajnától délre és a Maginot vonal megsemmisítése; negyedik: Franciaország elzárása Svájctól, az itáliai hadsereg támadása Délkelet-Franciaországra; ötödik: Franciaország fegyverszünet iránti kérelme, a fegyverszünet, Franciaország katonai kikapcsolása a háború további menetébõl; hatodik: Franciaország megszállása, az Atlanti fal megépítése. Hadmûveleti idõ: 1940 májustól 1943 végéig; ebbõl harc nyolc hét.
A nyugati hadszíntéren lezajlott hadjárat elsõ nagy szakasza fegyverszünettel zárult. Elsõ célját teljesen elérte. 1940 áprilisától számítandó nem egészen tizenkét hét leforgása alatt a német hadsereg a világtörténelemben egyedülálló rohammal elsöpörte a történelem színpadáról a plutokrata-marxista-judaista véres cselszövénynek egész nyugat-Európai cimboraságát, a három éven át tartó, a világtörténelemben ugyancsak páratlanul és egyedülálló munkával meg erõfeszítéssel felépítette és befejezte azt a nacionalista és szocialista perembástyát, melynek tövében a plutokrata marxista judaista rendszernek földgömbünk népei ellen megszervezett aljas összeesküvése és véres lázadása halálra fog zúzódni.
Igen nehéz az angol francia hadászati terv kihámozása. Akárhogyan is kutatjuk létét, nem található, és csak hármat tudunk megállapítani:
elõször: az egész angol haditerv azon alapult, hogy a szárazföldi szövetségesek viseljék a harc súlyát, míg az angol seregek távol és érintetlenek maradjanak; ezt a tervet természetesen élénken tagadták és titkolták, sõt szövetségeseiket támadták és gyanúsították, hogy az angol katona vérével akarnak gyõzedelmeskedni az ellenségen;
másodszor: úgy az angol, mint a francia vezetés egyedüli hadászati terve azon alapult, hogy a németek olyan gyalázatosan vannak felszerelve, vezetésük annyira gyakorlatlan, kezdetleges és szaktudás nélküli, hogy nem tudnak hadjáratot levezetni;
harmadszor: a franciák meg voltak gyõzõdve, hogy a Maginot vonal bevehetetlen, mert sok milliárd frankba került, vélvén, hogy a befektetett pénztömeg nagysága egyenes arányban áll védhetõségével.
Csak ezzel a bûnös és ostoba hányavetiséggel magyarázható az a teljes tervnélküliség és tervszerûtlenség, mellyel 1939-ben és 1940-ben végrehajtották terveiket. Ettõl az egész katasztrófa-cimboraságtól, elbizakodott szellemtelenségtõl élesen elüt és kiválik teljesítményével a belga hadsereg. Az egész francia és angol ármádia vezetésével egyetemben szégyenkezve elbújhat elõle és példát vehet róla, hogyan kell a hazát, minden talpalatnyi földet véresen-becsületesen megvédeni, még akkor is, ha rossz és hazug célokért kellett kényszerbõl fegyvert ragadnia.
Az angol francia hadvezetésnek 1939 szeptemberétõl 1940 áprilisáig zavartalan teljes hét hónap állott rendelkezésére, hogy nagyszabású terv alapján a holland belga francia határról támadásba menjen át és elsõ célként az Ems - Rajna vonalát érje el, majd a Rajnán átkelve a Rajna Elba közében a német hadsereget döntõ csatára kényszerítse 1940 nyarán. Nincs kizárva, hogy talán ezt is tervezték. Végrehajtása azonban annyira gyatra volt, hogy lerítt róla a hozzánemértés. Azonkívül: ilyen terv végrehajtásánál teljes felkészültség és elszántság kell, ilyent azonban egyedül és kizáróan és csak utóbbi elõfeltételében a belga hadsereg mutatott. A német hadvezetés számolt ezzel az egyedüli helyes, a német hadsereg számára egyedüli veszélyes hadászati tervvel. Bizonyítéka az a villámgyors elõvágás, mellyel annak minden hadászati elõfeltételét és alapját Norvégiában, Dániában, Hollandiában és Belgiumban napok alatt a legtökéletesebben megsemmisítette, utána pedig végsõ és döntõ csapást mért arra a hadseregre, melytõl Európa plutokrata marxista judaista körei mindent vártak, csak éppen hat héten belül való megsemmisülését nem.
A nagylelkûségnek elõfeltételei vannak: elõször is érdemessel szemben kell gyakorolni, másodszor pedig, hogy egyáltalában elfogadják-e, harmadszor, és ami a legfontosabb: senkire nem lehet ráerõszakolni. Ha érdemtelenre pazarolják, olyanra, aki nem akarja tudomásul venni és ennek dacára mégis rá akarják kényszeríteni, úgy az, akin gyakorolni akarják, benne nem nagylelkûséget lát, hanem gyengeséget, tanácstalanságot, tehetetlenséget, melyeket a nagylelkûség álorcája mögé kénytelenek bújtatni. Rosszul alkalmazott nagylelkûség mindig megbosszulja magát, mert mindig visszaélnek vele. De törvény is legyen mindenkorra: aki iránta tanúsított nagylelkûség ellen a legcsekélyebben is vét, az ellen irgalmatlanul, a legteljesebb kíméletlenséggel kell eljárni.
A fegyverszünetnek, melyet a vereség elismerése és végzetes tudata kényszerít ki a legyõzöttbõl, csak az lehet a célja a gyõztes szemszögébõl, hogy a legyõzött további háborús ártalmasságát bármilyen vonatkozásban lehetetlenné tegye és hogy a háború további folytatására kedvezõ, a háború gyors befejezését elõsegítõ alapokat adjon.
A felsorolt két szempontból fogjuk egész röviden és csak lényegében elbírálni az 1940-ben kötött német francia fegyverszünetet.
A francia vezetés és a francia nép túlnyomó többsége a németeknek a fegyverszünettel kapcsolatos nagylelkû eljárásában gyengeséget láttak. Ezért csak formailag fogadták el, ami a fegyverszüneti szerzõdés pontjainak alaki elfogadásában és aláírásában jutott kifejezésre. Végrehajtani sohase akarták, csak idõt akartak és akarnak ma is nyerni. Ebbõl adódott a tény, hogy a fegyverszüneti szerzõdést csak a németek tartották be, így az egész egyoldalúvá vált, míg a francia vezetés nem a végrehajtásában, hanem a vele szemben tanúsítandó passzív ellenállásban szorgoskodott. Három év távlatából bírálva a helyzetet, már ma rikítóan kiviláglik, hogy sem a francia vezetés, sem a francia nép többsége nem érdemelte meg a németek nagylelkûségét. De nem is fogadták el, visszautasították, olyan magatartást tanúsítva, mely történelmük szégyene marad mindaddig, míg francia történéseket jegyezni fognak krónikások. Hogy a németekben ellenséget láttak és látnak, rendben van; hogy ellene küzdenek, rendben van. De hogy ez a küzdelem a becstelenség és az aljasság fegyverével folyik, ezt nem lehet menteni, még annyira hangoztatott engesztelhetetlen németgyûlölettel, vértanúságig menõ hazaszeretettel és fékezhetetlen szabadságvággyal sem. Akármilyen véres, kíméletlen és irgalmatlan is legyen a leszámolás, a végsõ harc megvívása mindenkor a becsület mezején kell történjen. Becsülete mindenkinek csak egy van: embernek is, népnek is. A becsület törvényei ellen véteni nem lehet, mert az, ami a becsületben megnyilvánul és cselekedetében kifejezésre jut: az örök erkölcs maga. Ellene pedig nem lehet véteni bûnhõdés nélkül. Gátlás nélküli vezetõk becstelenségbe rántották éppen azt a népet, mely zászlajára mint elsõ és egyedüli Európában saját becsületét írta.
Meg lehetett volna-e állapítani már a fegyverszüneti szerzõdés idején, hogy a nagylelkûséget hiába fogják rájuk pazarolni? Határozott igennel kell válaszolnunk. Az a mód, ahogyan a háborút kirobbantották, ahogyan szét és elrothasztották megelõzõen a háborúba taszított népeiket, ahogyan minden gátlás nélkül vezették diplomáciájukat és háborújukat, már nyilvánvalóan olyan erkölcsi, szellemi és anyagi vásottság, jellemtelenség és gyûlölet képét mutatta, mely már teljesen értetlenül áll minden magasabb emberi érték és érzelem elõtt. De ha ez így van, hogyan lehetséges, hogy a németek mégis ennyire nagylelkûen bántak és még mindig bánnak ezzel a mindenre képes és mindenre elszánt ellenséggel, aki Németországgal szemben soha nem tudott ellenféllé nemesedni? Két magyarázatát találhatjuk:
elõször: a németek ezzel a végtelenül nagy türelmükkel és nagylelkûségükkel napnál is világosabban bizonyíthatják, hogy ellenségeik csak aljasok tudnak lenni; így megkapják az erkölcsi jogot minden erkölcsi alapon álló nép elõtt is, hogy az aljassággal szemben irgalmatlan keménységgel eljárhassanak;
másodszor: az erõ és az önbizalom tudata, hogy nem jöhet olyan meglepetés, melyen rövid idõn belül ne tudnának úrrá lenni.
A fegyverszünet katonai részének legérdekesebb hátterét az adja, ami hiányzik belõle, ami nem került rendelkezései közé. Ez pedig francia Észak-Afrika katonai sorsa. Úgy tartják, hogy errõl is történt rendelkezés a fegyverszüneti szerzõdésnek abban a részében, amelyben Franciaország gyarmatairól van szó. Ezeknek a rendelkezéseknek azonban nem volt gyakorlati kihatásuk, elméletiek maradtak, értékük ugyanennyi volt. Itália háborúba lépésével 1940 júniusában ugyanis Észak-Afrika hadászatilag el nem mellõzhetõ fontos szerepet és súlyt kapott. Ez a súlya még jobban növekedett 1941 júniusával és decemberével, amikor is egyrészt a Szovjet, másrészt Japán és az USA hadba lépésével Németország és Itália önvédelmi háborújából félreérthetetlenül világnézeti és világátrendezõ háború lett. Az már csak másodsorban fontos, hogy Itália, mint ettõl a kérdéstõl legsúlyosabban érintett fél, eleget tudott volna-e tenni ebbéli hadászati kötelezettségének, vagy nem. Lényeges az marad, hogy olyan hadászati elõfeltételeket kellett volna teremteni a Földközi-tenger északafrikai peremterületén, melyek a hadászati meglepetést az ellenség részérõl legalább is erõteljesen tompíthatták volna. Ezt pedig csak az biztosíthatta volna, ha Németország és Itália vagy már az 1940 júniusában megkötött fegyverszüneti szerzõdésben biztosított joguknál fogva, vagy pedig legkésõbben Japán háborúba lépésével 1941 végével közös egyetértésben háborús közigazgatásilag és karhatalmi erõkkel, valamint a kibontakozó nacionalista és szocialista francia népi erõk segítségével átmenetileg megszállták volna Francia-Marokkót, Algériát, Tuniszt, Korzikát. Az már azután egyáltalán nem fontos, hogy mindezek dacára bekövetkezett volna Észak-Afrika elözönlése az angolszászok részérõl, mert ha be is következett volna, nem sikerült volna úgy, ahogyan 1942 novemberétõl tényleg végbement és megtörtént. Sokan vannak, akik azt vélik, hogy azért maradt el ez a természetes és várt katonai lépés, mert félõs volt, hogy a francia hadiflotta és repülõerõk a fegyverszüneti szerzõdés dacára olyan magatartást tanúsítottak volna Észak-Afrikában, mely lehetetlenné tette volna az említett terv keresztülvitelét és annyi erõt kötött volna le, különösen német részrõl, melyeknek nagysága nem állott volna arányban a tényleg elérhetõ és a háború végéig tartható eredménnyel.
A fegyverszüneti szerzõdésnek ez a látszólagos hiányossága talán ezzel magyarázható:
A tengelyhatalmak hadászati tervükben már eleve elhatározhatták, hogy Afrikát felhagyják, felesleges erõt nem pazarolnak rá és addig is, amíg kiürítését a körülmények kényszere folytán végre kell hajtani, harcot folytatnak ott idõnyerésért. Ha Franciaország képes és hajlandó rá, hogy északafrikai gyarmatbirodalmát védje, és az angolszászok sem bántják, úgy ez a harc idõnyerésért talán a háború gyõzelmes befejeztéig is folytatható; ha Franciaország erre nem képes, de nem is hajlandó, és az angolszászok megtámadják õt, Franciaország veszti el mindenét, fizet rá elsõsorban, míg a támadó angolszászok csak igen súlyos anyagi veszteségeket és késedelmet szenvednek Afrika körülhajózásával, aminek kihatásai a háború folyamán feltétlenül jelentkezni fognak. Észak-Afrika kiürítése viszont a tengelyhatalmak részérõl csupán átmeneti, mert a háború biztos megnyerése Afrika sorsát is el fogja dönteni, mely sorsot nem Afrikában, hanem Európa keletén és nyugatán kovácsolják. Ez lehetne talán az egyik lehetséges és elfogadható érv, amivel a német francia fegyverszünetnek és végrehajtásának kifogásolt része magyarázható. Ilyen alapon azonban már nem beszélhetünk hiányosságról vagy katonai felületességrõl, hanem már csak katonai elõrelátásról.
1941. június 22-vel kibõvült Anglia háborús célkitûzése és az ezzel kapcsolatos hadászati terve. Úgy gondolta, hogy a Szovjet hadba lépésével egyszerre két legyet fog agyonütni, olyképen, hogy a világzsidóság részérõl Németországra uszított Szovjet, amelynek Németország feletti gyõzelmét teljesen biztosra vették, le fogja ugyan gyûrni a nemzetiszocializmust és megsemmisíti még írmagját is, ebbe azonban saját maga is belepusztul. Úgy vélték de legalább is Churchill úgy véli, hogy ez a két óriás halálba öleli egymást, utána csak a kegyelemdöfést kell megadni mind a kettõnek.
1941.június 22-tõl mai napig feszült várakozás egész Anglia. Nap mint nap várják a két óriás összeroppanását. Vágyuk csak félig teljesül, csak az egyik roppan össze lassan, de biztosan: a Szovjet. A Szovjetnek ebbe az elhullásába mint újra és újra visszatérõ, meg-megismétlõdõ halotti éneke hangzik fel a második arcvonal felállításának éles és komoly, baljós és gyötrelmes siráma. A nyugati hadszíntérnek jellegzetességét megadja a német szovjet háború kitörésének napjától napjainkig a második arcvonal felállításának parancsoló szüksége és nagyon kevés lehetõsége.
A második arcvonal felállításának kérdése fejlõdésében igen érdekes képet nyújt:
elsõ fokozataként rögzíthetõ, hogy Anglia valószínûen felajánlhatta a Szovjetnek, a Szovjet azonban nem nagyon fogadhatta el, bízva abban, hogy ellenségét egyedül is legyõzi, így Európa felett is gyõzelmet aratva, Európa életterének bolsevizálását minden szövetségi lekötöttség, viszontszolgálati kötelezettség nélkül végrehajthatja Gibraltártól Narvikig, Párizstól Konstantinápolyig és Casablancától Ádenig; ebben az elsõ fokozatában 1941 nyarán és õszén volt;
1941 telétõl kezdõdõen a Szovjet rádöbbent, hogy számításába helyrehozhatatlan és pótolhatatlan hiba csúszott, ezért újra meglátogatta szövetségesét és az elutasított ajánlatot elfogadottnak jelentette ki; a szövetséges azonban látva a Szovjet hatalmas vereségét, nem óhajtott rendelkezésére állni, a második arcvonal felállítását megígérte ugyan, de a betartás legcsekélyebb szándéka nélkül; így volt ez 1941 telén és 1942 tavaszán;
harmadik fokozatába lépett 1942 nyarán, a németek Kaukázus és Sztálingrád elleni támadása idejében, amikor a Szovjet megfenyegette a már szövetséges angolszászokat, ha nem állítják fel záros határidõn belül a második arcvonalat, belátása szerint fog cselekedni, melynek súlyos következményei lehetnek a háború további menetére; ez tartott egészen 1942 végéig; érdekessége, hogy megszülte az elsõ kísérletet Anglia részérõl Dieppenél, továbbá, hogy a katyni lelet borzalmasságának kihasználásával Anglia elismertette a Szovjettel, hogy Németország elleni repülõtámadásait teljes értékû második arcvonalnak tekinti;
negyedik fokozatát jellemzi a durva tény, hogy a Szovjet nem tekinthette második arcvonalnak az angol repülõtámadásokat Németország ellen, mert enyhülést számára nem hoztak, tehát kíméletlenül és visszatartás nélkül követelte az angolszászok közvetlen beavatkozását a szárazföldi harcokba; ez az állapot 1943. július 10-ig, a szicíliai partraszállásig tartott;
az angolszászok a hosszú idõk óta elõkészített itáliai cselszövényükkel akarják kielégíteni a Szovjetnek a második arcvonal felállítására vonatkozó dühödt követelését; tervük, hogy Itáliát a hármas hatalmak rendszerébõl kitörik és Németországot ezzel arra tudják kényszeríteni, hogy Itália elhullásával felszakadt déleurópai védelmének nagy részét keletrõl hozott csapatokkal kénytelen újra elzárni, ha közben össze nem omlik; a teheráni értekezletig tartott ez a fokozat;
az angolszászok teljes itáliai kudarca a jelenlegi hatodik fokozatába vitte a második arcvonal egész kérdését; a Szovjet az itáliai angolszász hadmûveleteket sem fogadja el második arcvonalnak, így kényszerítve vannak, hogy a Szovjet követelésének megfelelõen állítsák fel; végzetesen sürgõs a Szovjet tehermentesítése, de már nemcsak a németektõl arról már valószínûen lekéstek, hanem elsõsorban saját tehetetlenségétõl és csõdjétõl, amelybe a hadtörténelem legnagyobb és legeredménytelenebb offenzívája sodorta; ez a hatodik fokozat az, amit inváziónak nevez az ellenség, elözönlésnek a türelmetlenkedõ angolimádók siserehada és megtorlásnak az új világrend.
Megállapíthatjuk ebben a kérdésben azonban azt a derûs tényt is, hogy a második arcvonalat mind ez ideig a Szovjet állította fel az angolszászok javára éspedig: 194243. téli támadásával, mellyel az angolszászoknak Észak-Afrika birtokbavételét tette lehetõvé, valamint 1943. július elején megindított nyári támadásával, mellyel az angolszászoknak szicíliai, majd délitáliai partraszállását segítette elõ. A második arcvonal teljes kudarca ebbõl nyilvánvaló. Ennek oka és magyarázata: a német hadvezetés erõjátékában úgy osztotta meg erõit, hogy az angolszászok hadmûveletei nem lehetnek már befolyással a keleti hadszíntérre, az ott alkalmazott erõkre és végrehajtás alatt álló hadászati tervekre.
A második arcvonal egész kérdése a valóságban tehát az a narancshéj, amelyen az egész plutokrata marxista judaista cimboraság el fog csúszni és nyakát szegi.
3. A DÉLI HADSZÍNTÉR
A legõsibb, a fejlõdési fokok, mondjuk kultúrkörök szerint váltakozó jelentõségû és fontosságú, egymással szervesen összefüggõ három térségbõl álló déli hadszíntér Európának az a területe, mely Európa hadászati életterének a Nantes Lyon Alpok Száva Alduna vonalától délre terül el és ütközõpontját jelenti a világföldségnek, mely Európa, Ázsia és Afrika földrészeivel a világközlekedés egyik kulcsterületét, a Földközi-tengert zárja körül. Marathón és Szalamisz, görög-Európa és perzsa-Ázsia küzdelmének színhelyei; Cannae és Karthágó, a római Európa és a Sémi-pun-Afrika döntõ harcterei; a Rubikon, melyet Julius Caesar lépett át, elvetve a kockákat, és Pharsala, melynek csataterén megteremtette Caesar e térségnek az egy akarat, egy cél, egy vezér elvén alapuló rendszerét; Xeresz de la Frontera, ahol a nyugatgót-Európa csatát veszít a sémi-mór-Afrikával szemben, és idegen kultúrkör robbant Európába; Poitiers, ahol a nyugatfrank-Európa megsemmisítõ vereséget mér a sémi-mór Afrikára és megkezdi az európa-idegen befolyás és szellem kiszorítását Délnyugat-Európából; Konstantinápoly, ahol a keleti keresztény Európa és az iszlám turáni Ázsia mérkõzött meg s a keleti keresztény Európa csatát veszít és ezzel évszázadokra megpecsételõdik Délkelet-Európa erkölcsi, szellemi és anyagi élete is; Lepanto, az iszlám turáni Ázsia földközi-tengeri uralma megsemmisítésének színhelye, aminek kihatásaként megtörténhetett a Földközi-tenger térségének végleges csatolása Európa életterébe, és Európa elnyerhette vezetõ szerepét mindkét partján; Abukir és Trafalgár, ahol e térség visszakapta súlyát és fontosságát, melyet Amerika felfedezésével és feltárásának latin lázában évszázadokra indokolatlanul elvesztett: mindannyian a földrajzi ütközésbõl származó véres ütközések színhelyei, ahol csaták és sorsok dõltek el, melyeknek eredménye kihatott mind a három földrészre és hullámai elgyûrûztek keleten az Indusig, délen a Szahara sivatagába és északon a Rajna Alpok Kárpátok germán-turáni térségeibe.
A déli hadszíntér három térségbõl áll:
1.) Európa déli peremtérségébõl a megadott vonaltól délre a Földközi-tengerig; ide tartoznak: Dél-Franciaország, az Ibériai félsziget Spanyolországgal és Portugáliával; az Appennini félsziget Itáliával; a Balkán a rajta levõ Horvátországgal, Bulgáriával, Szerbiával, Montenegróval, Albániával, Görögországgal és Rész-Törökországgal. E térség érdekessége, hogy az Ibériai, az Appennini és a Balkán félszigetek Európa törzsétõl igen erõteljesen el vannak szigetelve, éspedig az Ibériai a Pireneusok, az Appennini az Alpok, a Balkán a Duna Száva által. Ez teljes hadászati lezártságukat és különállásukat jelenti mindaddig, míg a délrõl észak felé támadó el nem éri e hadszíntérnek már megadott északi határvonalát. A délrõl észak felé támadó ennélfogva külön-külön félszigetcsoportok alakítására kényszerül, melyek közül mindegyiknek külön-külön is olyan erõsnek kell lennie, hogy egyedül is megvívhassa döntõ csatáját. Az észak felé támadó még Európa legerõsebb természetes védõfala elé is kerül, melyen az áttörés majdnem lehetetlen. Hadtápterülete nincsen, mert mögötte a tenger és Észak-Afrika erõforrásszegény partvidéke terül el, tehát mindent messzirõl kell utánpótolnia körülményes, váltakozó jellegû szállítóeszközökkel történõ utánszállítással. Visszacsapás esetén könnyen katasztrófa következhet be a visszavonulás korlátolt lehetõségei miatt. Viszont a védõnek megvan a lehetõsége, hogy a három külön csoportban támadót külön-külön megverje, az egyiket a Garonne vagy az Ebro, a másikat a Pó; a harmadikat a Duna térségében. Mögötte Európa erõforrásban gazdag térsége van, közlekedési adottságai pedig olyanok, hogy gyorsan tudja átcsoportosítani erõit Dél-Franciaországtól a Fekete-tengerig, ahogyan a helyzet éppen megköveteli. Akárhogyan is nézzük hadászati szempontból Dél-Európának ezt a területét, a helyesen értelmezett, követelt és ténylegesen akart második arcvonal felállítása, valamint az inváziónak sikeres végrehajtása szempontjából teljesen hasznavehetetlen.
2.) A második térség a Földközi-tenger a maga szigetvilágával, egész bendõszerûségével, mely kijáratában és bejáratában egyszerre táplálkozik és emészt is a Gibraltári és a Szuezi nyílásain át. A Baleárok és a Pityuzok, Szardínia, Korzika és Szicília, Málta, Kréta és Ciprus: szigetek és ugródeszkák Európa és Afrika között. E térség Szicília és Tunisz között szûkül, ami Gibraltár és Szuez után hadászatilag legfontosabb kulcsterületét jelenti, s Málta szigetével az angolok, Bizertával a franciák, a Cagliari Pantelleria erõvonallal az olaszok igyekeznek uralni.
3.) Az Északafrikai peremtérség, mely e hadszíntérnek harmadik területe, terjed a Szahara szikla és homokövezetéig; beletartoznak Francia-Marokkó, Algéria, Tunisz, Tripolisz és Egyiptom. Szárazföldi hidat alkot az Atlanti óceán és az Indiai óceán között; a híd azonban még nagyon kezdetleges, kiépítve még nincsen teljesen, így az egyes szárazföldi részek tengeri összeköttetése még életbevágóan fontos. Sokkal erõteljesebb a Szaharától délre vezetõ testvérhídja, melyrõl azonban nem lesz szó, mert egyelõre nem az európai hadászati élettérbe tartozik, hanem az angol-amerikai-francia érdekellentétek harcterületébe.
A déli hadszíntér a plutokrata-judaista világrendszer gazdasági életének kulcsterületei közé számit, ez is adja fontosságát és jelentõségét. Éppen ezért Anglia hadászati súlyterületét, míg fennáll a jelenlegi rendszerben, mindenkor Európa déli hadszínterében kell keresni. Anglia mindig is arra törekedett, hogy e hadszíntérnek népeit és államait akár szép szóval, akár erõszakkal politikai, társadalmi és gazdasági függõségében tartsa. Ebbõl adódik a tény, hogy az angol befolyás Európának ebben a térségében a leghatalmasabb és a legerõszakosabb. Szabadságot, önállóságot és függetlenséget, demokráciát, parlamentet és alkotmányt csak addig tûi; ameddig ezek világhatalmi célját Dél-Európa viszonylatában kiegészítik vagy szolgálják és úgy értelmezik, úgy élik, úgy gyakorolják, ahogyan azt õ találja jónak és elfogadhatónak.
Anglia évszázadokon át puhította Európának e térségét, és igen jó eredménnyel. Churchill elhatározása, hogy Dél-Európa felõl akarja a döntõ támadást intézni Németország ellen, helyes volt, mert attól tényleg a legnagyobb eredményt várhatta. Ki kellett tehát használnia a lehetõségeket és adottságokat, melyeket elõdei évszázadokon át teremtettek és döntõ felhasználásra elõkészítettek. Ezért merte is állítani, hogy Itálián át fogja beállítani a második arcvonalat. Dél-Európa tényleg puha alsóteste Európának. De csak azért, mert puha népek lakják. És csak volt puha. Ma már nem. 1943. szeptember 12 óta acélmagot kapott. Ez az acélmag merevítette meg a puha alsótest spanyol és török tagjait is.
Az ebben a térségben lezajlott harci cselekmények eddig négy idõszakra bonthatók:
az elsõ: 1940 júniusától 1941 decemberig, tehát Itália hadba lépésétõl Japán hadba lépéséig;
A második: 1941 decemberétõl 1943 júliusáig, Japán hadba lépésétõl az angolszászok szicíliai partraszállásáig;
a harmadik: a szicíliai partraszállástól a Badoglio-féle fegyverszünetig, tehát 1943 július 10-tõl szeptember 8-ig;
a negyedik: 1943. szeptember 8-tól napjainkig, pontosabban a német megtorlás kezdetéig, mert ettõl kezdõdõen földgömbünk minden hadszínterén egészen új arculatú hadmûveletek fognak bekövetkezni, amelyek a hadtörténelem legújabb korát fogják bevezetni, jellemezni és jelenteni.
Végigkísérjük röviden ennek a négy idõszaknak eseményeit, belõlük visszafelé következtetve, megszerkesztjük és elbíráljuk a mindkét részrõl végrehajtásra került hadászati terveket.
Az angoloknak mindvégig csak az lehetett a tervük, hogy az egész Földközi-tenger térségét birtokukba kerítsék, mert kézenfekvõ, hogy csak így tudhatják biztosítani a Földközi-tenger életbevágóan fontos hajóútjait és tudják a legjobban és leghatékonyabban kikezdeni Németország déli védelmi rendszerét.
A tengelyhatalmaknak az elsõ idõszakban csak egy feladatuk lehetett: megakadályozni, hogy a Földközi-tengert zavartalanul használhassák az angolok. A tengelyhatalmaknak ez a célkitûzése talán szûkre szabottnak tûnik, mert mindenki elõtt felötlik a kérdés: Itália miért nem rohanta le egyetlen iramban a Földközi-tenger angol erõsségeit, tehát miért nem hajtott végre olyan hadászati tervet, mely már 1940-ben vagy legkésõbben 1941 folyamán biztosíthatta volna feltétlen uralmát az északafrikai partvidéken az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig. Erre a jogos kérdésre igaz, nagyon késõn, de egymásután négyszer kaptuk meg az egyedül helyes és félreérthetetlen választ: 1943. július 10-én Szicíliából és július 25-én Rómából, majd szeptember 8-án Palermóból és szeptember 12-én a Gran Sassoról.
Az angolok már 1940-ben lerohanással akarták kiverni az olaszokat Tripoliszból, ami valószínûleg sikerült is volna, ha a németek nem sietnek Itália megsegítésére. 1940 és 1941 folyamán mindkét fél részérõl harc folyik idõnyerésért, kereken 2000 kilométer hosszú és 200 km-nél nem szélesebb partsávon. E harcokban a Rommel vezetése alatt álló afrikai csapatok önmagukat múlják felül. Az angolok véres erõfeszítéseik dacára sem tudják céljukat elérni, a Földközi-tenger angol hajózása teljesen megbénul. Méltán fogja elnyerni a történelemtõl Rommel az Africanus díszjelzõt, mert messze felülmúlta a több, mind 2000 év elõtt az északafrikai hadak utján dicsõségesen elõtte járó Scipio Africanust.
Északafrikai sikertelenségük miatt is 1940 õszén és telén, valamint 1941 tavaszán az angolok fellázították a tengelyhatalmak ellen a Balkán gazdaságilag és politikailag tõlük függõ népeit. A teljesen esztelen, indokolatlan, egyedül csak az angol érdekeket szolgáló véres vállalkozást Itália sikertelen 1940-41. téli katonai kezdeményezése után a németek 1941 tavaszán két hét leforgása alatt letörték és páratlan szellemrõl, katonai rátermettségrõl tanúskodva, legdélibb rohamékükkel elfoglalják az angolok hajóágyú-torka elõtt Kréta szigetét. Így az elsõ angol támadást Délkelet-Európa felõl Európa ellen gyökeresen és gyorsan felszámolták a balkáni német hadmûveletek. A közben kitört német-szovjet háború átmeneti eseménytelenséget, az angolok részérõl ezenkívül hiábavaló erõfeszítéseket hoz ezen a hadszíntéren.
Japán hadba lépése 1941. december elsõ harmadában, valamint az egész világot ámulatba ejtõ eredményei 1942 májusáig igen erõteljesen kihatottak a déli hadszíntér eseményeire is, akárhogyan is tagadják még egyesek. A háborúra egyesült angolszászoknak ugyanis számolniuk kellett azzal, hogy Japán legkésõbben 1943 nyarán abban a helyzetben lesz, hogy az angol világbirodalom életalapját Elõ-Indiát megtámadja és felszabadításával megsemmisítse az angol világuralmat. Mindent el kellett tehát követniük, hogy a megadott idõpontig az egyes hadszíntereken annyi erõt szabadítsanak fel, amennyit csak tudnak, hogy ezeket mind idejekorán Elõ-Indiába vihessék a Japánnal való döntõ csatára. Ennélfogva kézenfekvõ volt, hogy az egyesült angolszász hadászati terv Japán hadba lépésétõl kezdõdõen nem lehetett más, mint Észak-Afrika teljes birtokbavételének gyors és gyökeres végrehajtása, valamint Itália és Németország olymérvû lekötése, hogy Észak-Afrika birtokbavételéig ne tudjanak Japánnal közös támadó hadmûveleti tervet kialakítani és végrehajtani. A terv végrehajtása sikerült, amit azonban nem katonai felkészültségnek és rátermettségüknek köszönhetnek mert ebben teljesen felmondták a szolgálatot, hanem elsõsorban azoknak a diplomáciai lépéseknek, amelyek a Földközi-tenger egész medence-területének erkölcsi és szellemi szétbomlasztását eredményezték.
A tengelyhatalmak ugyancsak tisztán látták, hogy Japán hadba lépése és elért sikerei, valamint az 1942 májusával lezáruló hadi helyzet Távol-Keleten alaposan felfokozták a déli hadszíntér jelentõségét. Kézenfekvõ lehetett egy hadászati tervnek kidolgozása, mely az angol világbirodalom földközi-tengeri és közelkeleti alapterületeit éppen úgy összezúzhatta volna, ahogyan a japáni roham ezt megtette Távol-Keleten. Egy ezzel kapcsolatos közös hadmûvelet a német, az itáliai és a japáni hadsereg között sem tartozhatott a lehetetlenségek közé. Észak-Afrika peremterülete tehát igen erõsen növekedett katonapolitikai súlyban, hiszen a lökést innen lehetett volna a legbiztosabban vezetni a Szuezi-csatornára, majd a Közel-Kelet iszlámtömbjén át a Perzsaöbölre, mint hadászati döntõ fõirányban. Ilyen hatalmas hadászati tervnek azonban éppen ilyen hatalmas elõfeltételei is vannak. A legfontosabbak közülük: a német hadseregnek el kell elõször érnie a Volgát, hogy a Szovjet ne zavarhasson semmilyen úton-módon; Francia-Marokkónak biztosan tengelykézben kell lennie, az Atlanti falat tehát Afrikára is ki kell terjeszteni; az Agrától Marokkóig elterülõ iszlámtömböt és Elõ-Indiát szabadságának, önállóságának és függetlenségének, valamint az angol világzsarnokság alól való biztos felszabadításának biztosítéka mellett teljesen a hármas hatalmak oldalára kell állítani; utánpótlási eszközökben hiány nem léphet fel; és végül Törökországot, Spanyolországot és Portugáliát be kell kapcsolni a nagy tervbe.
Mindkét fél átlátta a kérdés lényegét. Hatalmas diplomáciai küzdelem indult meg a hadászati terv elõszántásaképpen, megalapozására. Az angoloknál a tét nem volt kevesebb a lét vagy nemlétnél. Súlyos harc volt kilátásban az angolszász világbirodalom fõütõerén: az Azori-szigetektõl Gibraltár -Málta - Szuez - Áden vonalán át a Szokotra-szigetekig.
Ha ezt a fõütõeret fölmetszik, ki is metszik az angol világbirodalmat a földgömbrõl, de a világtörténelembõl is.
Az angol diplomácia közismert gátlásnélküliségével odadobta becsületét, tekintélyét, hatalmát, mindenét, csakhogy megmenthesse világbirodalmát. Úgy véli, hogy úgyis csak átmeneti lemondásról van szó; amint a halálos veszedelem elmúlik, újra visszaszerezheti becsületét, tekintélyét és régi hatalmát is. A Szovjetnek odadobja egész Európát, hogy végsõ ellenállásra, vagy mindent elsöprõ rohamra serkentse a németek ellen. Az Egyesült Államoknak odadobja világbirodalmát, hogy elvonja õt Távol-Keletrõl és átcsalja a Földközi-tenger térségébe. Az iszlámtömböt és Elõ-Indiát legázolja. Spanyolországban, Portugáliában, Itáliában, Délkelet-Európában, Törökországban veszteget, erõszakoskodik, fortélyoskodik és ármánykodik, hitszegést és hûtlenséget vet, hogy olcsó gyõzelmet arathasson. Így véli biztosíthatni az elõfeltételeket és alapokat, melyeknek birtokában a déli hadszínteret, de elsõsorban Észak-Afrikát felszámolhatja.
A tengelyhatalmak diplomáciája nem követhette az ellenség diplomáciájának utjait és módszereit, hanem a józan meggyõzés útját járta. Egyáltalában nem rajta múlott, hogy az elsõ idõkben eredménytelen maradt hatalmas munkája. Késõbben, de egyáltalában nem elkésve, módszere már kamat-kamatostól meghozta gyümölcsét.
E diplomáciai csata elsõ menetének eredményei, mint minden diplomáciai ténykedésé, hirtelen mutatkoztak. 1942 novemberében az angolszászok partra szállnak Francia-Marokkóban, valamint Algériának több pontján, kardcsapás nélkül elfoglalják Tunisz kivételével egész Francia-Észak-Afrikát. A tengelyhatalmaknak az a szándéka, hogy Franciaországot a józan ész és értelem érveivel bekapcsolják szükséges elõfeltételként nagy hadászati tervükbe, nem kerülhetett egyáltalában végrehajtásra a francia kormányból távozó és hitszegõ, a terveket eláruló, szakadár Darlan-cimboraság miatt. Németország kénytelen egész Franciaországot megszállni, Észak-Afrikát pedig átmenetileg kiüríteni. Megelõzõen a Tunisz, Szicília és Szardínia földháromszögre támaszkodva a tengelyhatalmak harcot folytatnak idõnyerésért, hogy a Földközi-tenger európaszegélyét az Atlanti falhoz hasonlóan védelemre kiépíthessék. Az Egyiptom és Algéria felõl a tengelycsapatokra támadó angolszász túlerõ nem tudta végrehajtani Rommel csapatainak megsemmisítését, veretlenül távoznak Európa földjére. Az itáliai hadsereg csekély kivételtõl eltekintve az egész hõsi harcban nagy szerepet már nem tölthetett be, szétesése megkezdõdött, feltartóztatható már nem volt.
Az angolszászok hadászati tervük elsõ célját elérték. Észak-Afrika kezükben volt. Tervük második és nehezebb célja elõttük állott: a Szovjetet közvetlenül megsegítõ második arcvonal felállítása Itáliában. Moszkva el is fogadhatta tervüket, de fenntartással, mert a tényleges sikertõl és eredményességétõl tehette függõvé, hogy elfogadja-e ezt az angolszász hadmûveletet második arcvonalként.
1943 elején megindult Itália szétzüllesztésének hadjárata. Puhították az olasz népet a diplomáciai és a háborús erõszak minden eszközével. Ezekben se válogatósak, se finnyásak, se érzelgõsek nem voltak. Sok függött attól, hogy az elsõ ugrás Európa ellen sikerül-e, vagy kudarcba fullad. Sok forgott kockán. De végre mégis elvetették, és Itália gyönyörûen megépített húsz esztendejének minden vívmánya megsemmisülten zuhan egyes vezetõinek feneketlen becstelenségébe.
1943. július 10-én az angolszászok átlépnek Afrikából Szicíliába. Szicília megadja magát. Lemérhetetlen kihatásában, ha az itáliai hadsereg Szicíliában helytáll, megveri a nálánál sokkal gyengébb ellenséget és visszadobja Afrika partjaira. Ezzel kapcsolatosan felmerülhetne a kérdés, a németek miért nem követtek el mindent, hogy Szicíliából kiverjék az angolszászokat odavitt német csapatokkal. Lélektanilag hatalmas eredményt tudtak volna elkönyvelni. Hiszen minden azon múlott, hogy az olasz nép lélektanilag elfogja-e bírni a szicíliai eseményeket, tehát alá kellett volna támasztani ellenállóképességüket az angolszászokra még Szicíliában mért hatalmas csapással. A gondolatmenet indokolt. Feltehetõ azonban, nagyon is jogosan, hogy még abban az esetben is, ha Szicília olasz védõserege helytáll, hogy az akkor már becstelen kezekben levõ olasz hadvezetõség az angolszászoknak más helyen történõ partraszállását tette volna lehetõvé. Ezzel indokolható a tény, hogy az angolszászok miért rohanták meg viszonylagosan kis erõkkel Szicíliát és a fõerõket miért vonták utána csak jó egy hét múlva. Várták a Szicíliát védõ kereken tíz itáliai hadosztály magatartását a partra tett legfeljebb hat angolszász hadosztállyal szemben. Az itáliai erõk megadása után tették csak partra a következõ, kereken legalább tíz hadosztályból álló zömöt, mely biztosan valahol Dél-Itáliában magukat biztosan megadó olasz kötelékek térségében szállott volna partra, ha Szicíliában történetesen nem adják meg magukat az olasz csapatok. Azonkívül a német hadvezetõség már láthatta, hogy az itáliai hadsereg legnagyobb része már teljesen hasznavehetetlen, a nép ellenálló ereje már teljesen megtört, és hogy az ellenséggel egyetértõ érdekcimboraság már ugrásra készen állott, hogy Itália feltétel nélküli megadását végrehajtsa.
Az angolszászok számára 1943. szeptember 8. a végzetesen elmulasztott alkalom napja. Ez volt ugyanis utolsó alkalmuk, hogy bebizonyíthassák a világnak, hogy Itália tényleg Európa puha alsótestéhez tartozik. Ezzel a nappal tényleg be lehetett volna állítani Itáliának az Alpokról való teljes leszakítását. 1914. szeptember 8. és 9. a Mamei csoda néven ismeretes a hadtörténelemben. 1943. szeptember 8-án és 9-én ugyancsak csoda következett be, de most a németek és a fasiszta Itália javára. Az angolszász katonai vezetés teljesen csõdöt mondott, nem tudta kiaknázni a diplomáciája által aranytálcán elébe hozott lehetõségeket, hanem érthetetlenséggel határos módszerességgel kezdte újra meghódítani a már lába elé terített Itáliát. Salernónál nagyobbat akart harapni, de rádöbbent, hogy már nem puha testbe harap, hanem acélmagba, melyet Mussolini hûsége és a német csapatok hõsiessége teremtettek. Ebbe a harapásba azután bele is törött minden hamisfoga.
Kétezer évet meghaladó történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy Itália sorsa mindig Észak-Itáliában dõlt el és sohasem Dél-Itáliában. Ezért kell természetesnek vennünk, hogy mindazok, akik délrõl támadták meg Itáliát, délen is rekedtek, akik viszont északról jöttek, leözönlöttek legdélibb sarkába, sõt átömlöttek rajta Szicílián át Afrika partjaira is. Ezért járt sikerrel Hannibál, Caesar, Narzesz, a Savoyai ház, amely azonban utolsó képviselõjében megfeledkezett Itália történelmi vastörvényérõl, valamint Mussolini és ezért voltak csak átmeneti részsikertõl koronázottak Belizái;
a vandálok, a normannok, a pápák, valamint a dél-Itáliai kettõs szárd királyság délrõl jövõ kezdeményezései. Az angolszászoknak szeptember 8-án és 9-én Genovában kellett volna döntõ partraszállást végrehajtaniuk, az ottani viszonylagosan alacsony és keskeny Appennineken át a Pó síkságra törniük minden lehetõségük erre megvolt, mert a csoda ott várakozott rajuk, míg Salernonál egyedül és csak a németekre, akik az általa kapott katonaszerencsét azonnal üstökénél is fogták és nem is engedték el. Ez a csoda jelenti a fasiszta Itália sorsát, jövõjét, hivatását, elhivatottságát a Földközi-tenger annyi csodát látott térségében és történelmében.
Az angolszászok nem tudták elérni a második arcvonalnak Itáliában való felállításának nagy célját. Kudarcukat be is kellett vallaniuk a Szovjet dühös felhorkanására. Churchill kényszeredettségében elnevezte harmadik arcvonalnak és hozzátette, hogy a második jönni fog feltétlenül, csak elõbb tisztázni kell sok minden kérdést, különösen a háború utáni idõkre vonatkozókat. A Szovjet keveset törõdött ezekkel az eltérítési mûveletekkel. Követelt. Kíméletlenül, érzelgõsség és gátlás nélkül, éppen úgy, ahogyan az angolszászok tették a Savoyai 25. elõtt Itáliával szemben. Nagy szorultságukban egyelõre úgy segítettek a bajon, hogy a Szovjetet beválasztották az Algírban székelõ földközi-tengeri bizottságba, a Londonban székelõ Európa-bizottságba, azonkívül eleve már olyan kedvezményeket adtak neki Iránban, melyek a Perzsaöbölbe való kijutását kénye-kedvétõl teszik csak függõvé. Közben lepergett több, mint egy félév, és az angolszász csapatok még mindig Dél-Itáliában vannak, a hadtörténelmet jegyzõ krónikások viszont vitatkoznak, hogyan nevezzék el a hadtörténelem e hadászati furcsaságát: csigaoffenzívának vagy milliméter-offenzívának.
1944-re a plutokrata marxista judaista világszövetség valószínûen már lefektette döntõ diplomáciai és katonai hadászati tervét, végrehajtásának elõfeltételeit napjainkban igyekszik biztosítani. Ha terve nem sikerül, vagy ebben az esztendõben nem kerül végrehajtásra, többé nem lesz alkalma és lehetõsége Európa elleni fegyveres lázadásra.
Németország 1943 folyamán a déli hadszíntéren kizárólag védelmi harcot folytatott. Július 25-ig Hitler és Mussolini együttes terve az volt, hogy az itáliai hadseregnek még használható erõcsoportja lépésrõl-lépésre Észak-Itáliába vonul, itt a döntõ védelmet folytatja mindaddig, míg a német hadvezetéssel egyetértésben meg nem kezdheti Itália felszabadítását és átmenetileg feladott birodalmi területeinek visszahódítását. A július 25-én bekövetkezett és a szeptember 8ával tetõpontjukat elért itáliai események ebbõl a tervbõl egyelõre kiütötték az itáliai hadsereg döntõ jelentõségû felhasználásának alapfeltételeit és így lehetõségét is. A súlyos itáliai vajúdást gyökeresen és villámgyorsan számolta fel a német hadvezetõség: átvette a közel 200 itáliai hadmûveleti egység kiesésébõl adódó, Marseilletõl Rhódosz-szigetéig terjedõ, 3000 km-t meghaladó ûrt, ebben újra felállította a teljesen összeomlott Dél-Európa védelmet; kereken ötszázezer négyzetkilométernyi területen megszüntette az itáliai összeomlás nyomán fakadó teljes erkölcsi, szellemi és anyagi zûrzavart; lefegyverezte a teljesen széthullott itáliai hadsereget, melynek tekintélyes részei a partizánokhoz csatlakoztak; meghiúsította Itália és a Balkán lerohanását az angolszászok részérõl; ellensúlyozta az eseményekkel kapcsolatosan a dél-európai semlegeseknél kiváltott hatást és mindezek mellett háborút eldönteni képes védelmi harcokat folytatott le a Szovjet ellen. És mindezt megcsinálta. Megcsinálta saját erejébõl, minden más segítség nélkül, bizonyos európai körök közönyétõl, megnemértésétõl, kárörvendezésétõl, gúnyától és szemtelenkedésétõl kísérve. Németország 1943. július 25-tõl szeptember 13-ig erkölcsi, szellemi és anyagi erejének, képességének, tudásának, tehetségének, felelõsségének, minõségi és mennyiségi értékének és hatalmának olyan tanújelét adta, amire ellenségei és rosszakarói egész történelmükben eddig képesek nem voltak. Vagy legalább mind ez ideig nagyon is titkolták ebbeli képességeiket. Semmiképpen sem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy Németország a háborút a vajúdásnak ebben a hatalmas viharában nyerte meg, de az egyedülálló jogot is, hogy az Európa-közösséget vezesse. És meg kell még azt is állapítanunk, hogy mindezek dacára a németek mégis fel tudták robbantani az õket évszázadokon át fojtó angol abroncs dél-európai ívét is és magatartásukkal, valamint teljesítményükkel európa-tudatossá tudták tenni az eddig európa-idegen Dél-Európa népeit.
Felmerülhet a kérdés, hogy a Ibériai, az Appennini és a Balkán-félszigeteknek az angolszászok részérõl történõ esetleges megszállása nem fogja-e súlyos helyzetbe sodorni Németországot. Hadászatilag egyáltalában nem. Ennek magyarázata: ezek a félszigetek minden rajtuk lévõ állammal egyetemben mindenkor az angol világbirodalom politikai és gazdasági függvényei voltak. A jelenlegi háború ezeket az évszázados mesterséges szálakat mind elvágta, úgy hogy ezek az államok hirtelen Európára magára lettek utalva, különösen gazdasági vonatkozásban. A nemzetiszocialista rendbe tömörülõ Európa a nagy vajúdások miatt azonban nem tudta még átállítani gazdálkodását olyképpen, hogy belõle minden állam és nép kielégíthesse szükségleteit. Ebbõl adódott azután a tény, hogy Dél-Európa népei a háború folyamán igen súlyos és ínséges helyzetbe jutottak, melyen Németország igyekezett tõle telhetõen segíteni. Németország tehát adott, mindig csak adott, tõlük azonban csak igen csekély mértékben kapott. Ha tehát feladná ezeket a területeket, egészen biztosan megkönnyebbülne, nagy tehertételtõl szabadulna, a róluk való gondoskodást átengedve az angolszászoknak. Ennek a diplomáciai és katonai feladásnak természetesen volnának határai. Míg véleményünk szerint délnyugaton akár feladhatná az egész Ibériai félszigetet és Dél-Franciaországot, addig Középdél-Európában már csak a Pó térségéig vonhatná vissza erõtényezõit, viszont a Balkánon, ha nem is az egész Balkánra lenne szüksége, de legalábbis valahol a Szkutari - Szaloniki bulgár török határ vonalában kell átmeneti hadászati védelmének északi területsávját keresnünk.
Hadászati szempontból mindezt meg lehet csinálni. Kérdés csupán az, hogy lélektani szempontból milyen hatása lenne ilyen német elhatározásnak. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy a német nép oly magas fokú erkölcsi és szellemi erõnek példáját adja, hogy egyáltalában nem kell tartani attól, hogy ilyen hadászati helyzet miatt lelkileg megtörne. Európa többi népeiben pedig mind megvannak azok a nacionalista és szocialista népi erõk, amelyek felvilágosító munkájukkal és magatartásukkal és példaadásukkal határozottan irányt és medret tudnak szabni a népük életében bekövetkezõ minden eseménynek. Meggyõzõdésünk, hogy ilyen hatalmas és gyökeres területfeladásra nem fog sor kerülni, mert az események legalább is jelenleg egészen más irányú fejlõdést mutatnak.
4. AZ INVÁZIÓ A MEGTORLÁS
Már eleve kijelentjük: invázió lesz, csak komolyságában és sikerében kételkedünk nagyon is jogosan. De ugyancsak már eleve kijelentjük: megtorlás is lesz, de komolyságában és sikerében annál jogosabban hiszünk.
Invázió alatt értjük azt a hadmûveletet, melynek végrehajtására az angolszászok kötelezõ ígéretet tettek a Szovjetnek és amelynek segítségével a judaista világszövetség hadereje nyílt csatában meg akarja verni a német hadsereget, hogy a háborút befejezhesse európai hadszínterén. Partraszállás vagy második arcvonal, vagy pedig elözönlés név alatt is találkozunk vele. Mindegy, hogyan nevezik. Lényege, hogy döntõ hadászati lépésnek szánják az ellenség részérõl. Döntõ lépésnek pedig csak úgy számíthat, ha az erkölcsi, szellemi, anyagi és fizikai erõszak minden fegyverét bevetik, mennyiségileg és minõségileg a végsõkig felfokozzák a háborút eldöntõ erõtényezõket és minden erejüket a legjobb idõben, a tényleg döntést hozó irányban, teljes egészükben tervszerûen és célszerûen, egyszerre és meglepetésszerûen vetik a döntõ csatába. Fel kell tételeznünk, hogy az ellenség vezérkara ezzel a hadászati alaptörvénnyel éppen olyan tisztában van, mint mi és kedvünkért nem hajlandó ostobaságot elkövetni. Mindezt feltételezve és tudva, az invázió alapterve, mely a leginkább meg tudna felelni a fentebb körülirt követelményeknek, a következõ lehetne:
Németországot minden oldalról régi angol szokás szerint egyszerre kell megtámadni. A fõtámadást nyugatról az egyesült angolszászok vezetnék azzal a céllal, hogy a Nyugat-Európában végrehajtott partraszállás után a döntõ csatát minden körülmények között meg akarják vívni, éspedig a Rajna -Majna - Saale- Elba folyamnégyszögben. Ezzel párhuzamosan a Szovjet keletrõl indított fõtámadásával az Alduna-Kárpátok-Visztula vonalának elérése után döntõ csatára kényszeríti a vele szemben álló német hadseregeket a kelet felé öblösödõ nagy Visztulakanyarban.
Ezt a két fõirányból vezetett döntõ támadást kísérniük kell kiegészítõ hadmûveleteknek. Ezek közül a legfontosabbak:
az északon végrehajtandó hadmûvelet a Skandináv bástya lerobbantására, melyet az angolszászoknak Beigen Trondheim és Narvik területérõl kell végrehajtaniuk Svédország bekapcsolásával, míg keletrõl a Szovjetnek kell párhuzamos hadmûveleteit végrehajtania Finnország teljes leverésével Helsinki, Tomea, Petsamo, Kirkenes irányaiban, hogy a nyugatról jövõ angolszász csapatokkal egyesülhessen;
a fõtámadástól délre végrehajtandó hadmûveletek általában Franciaország területeirõl Svájcra és a Felsõ-Duna térségébe, segítségükkel az Itáliából elõretörõ angolszász erõknek lehet megnyitni az Alpok Északra vezetõ átjáróit, egyesülésük után a Németország elleni nagy katlancsatának déli oldalát képezhetik;
a Délkelet-Európa ellen végrehajtandó hadmûveletek a Balkán és a Duna-medence nyersolaj és bauxit szempontjából életfontosságú térségeinek letörésére a német ellenállás rendszerébõl, végrehajtva a Szovjet, az angolszászok és a törökök részérõl.
Mindezeken felül pedig Európa minden népének fellázítása Németország ellen az anarchiakeltés, a destrukció és a szabotázs minden eszközével és fegyverével.
Természetesnek kell vennünk, hogy a háborút döntõ terv végrehajtására minden eszköz, különösen hajótérben, rendelkezésükre áll. A hadmûveleteknek a repülõk és a légi úton szállított hadseregek mindent elsöprõ iramának jegyében kell állniuk és lefolyniuk. Természetesen azt is fel kell tételeznünk, hogy diplomáciailag teljes egyetértésben határozták meg a felek különösen azt a határvonalat, amelyen gyõzedelmes seregeik meg fognak állni, amint nyugatról kelet felé és keletrõl nyugat felé özönlenek, nehogy félreértésbõl vagy elnézésbõl egymásba, vagy ments Isten, egymás ellen özönöljenek, mert ebbõl katasztrófa származna és csak valami haszontalan harmadiknak telne öröme benne. Hogy ebben is segítségükre legyünk, megadjuk nekik ezt a határvonalat is természetesen Benes hozzájárulásával a Trondheim - Stockholm - Odera - Nyugati-Kárpátok- Pozsony - Fiume -Ruscsuk- Várna vonalában.
Ennek a mindent átfogó tervnek azonban igen sok elõfeltétele van. Ezeket azonban vagy még nem vagy már nem tudják teljesíteni sem az angolszászok, sem a Szovjet. Az angolszász szatócshadászat és a szovjet mészárszékhadászat ilyen feladat megoldását nem vállalhatják, mert hiányzik hozzá erkölcsi, szellemi és anyagi felkészültségük, rátermettségük. Hiszen nincsen kevesebbrõl szó, mint arról, hogy rácsapás-szerûen kellene birtokukba venni fõtámadásuk területében a Frízszigeteket és ezzel egy idõben és párhuzamosan a Schelde - Elba közötti tengerpartsávot legalább húsz kilométernyi mélységben, hogy döntõ hadmûveleteiket megalapozhassák Németországnak a Rajna Majna Saale Elba folyamoktól körülölelt szívterületében. Ezt a fõtámadást legalább 150200 hadosztállyal kellene végrehajtaniuk. Európa ellen összesen legalább 250300 angolszász hadosztályra, a Szovjetnek viszont megtépázatlan legalább ugyanennyi hadmûveleti egységre volna szüksége. A legteljesebb erõfeszítéssel sem tudják már harcba vetni ezeket a legszükségesebb erõket, mert egyszerûen nincsenek meg és legfeljebb tíz év után fognak csak rendelkezésre állni. Addigra pedig talán még Rooseveltet sem fogják negyedszerre megválasztani.
Ha a fõtámadást Franciaország nyugati partvidékérõl, a Schelde-Szajna közötti partsávról akarnák megindítani, a sikerült partraszállás után azonnal hatalmas reteszállás-sorozattal találnák magukat szemben, még mielõtt döntõ csatára kifejlõdhetnének. Franciaország földrajzi adottságai kiválóan alkalmasak védelem szempontjából egy nyugatról jövõ támadással szemben. Az említett reteszállás-sorozat fontosabb részeiben a következõ:
a Schelde - Somme ív;
a Maas - Sambre - Oise - Szajna ív;
a Maas - Langres-fennsík - Loire ív;
a Rajna - Mosel - Saone - Auvergne - Dordogne ív;
a Rajna - Rhone ív.
Ha a Földközi-tenger felõl indítanák meg Franciaországon át a döntõ támadást, a helyzet nem változna, mert ugyancsak reteszállás-sorozat teszi lehetetlenné a döntõ csatára való felfejlõdést. Ilyen reteszállások többek között:
a Garonne - Cevennes-hegység - Déli Alpok ív;
a Dordogne - Auvergne - svájci-határ-ív;
a Loire ív és így tovább megint csak fel egészen a Rajnáig.
A Balkánról vezetett fõtámadás elõfeltétele az Égei-szigetek birtokba vétele, utána Törökországgal egyetemben támadás a Duna vonalra, a Szovjet részérõl a Duna-medencébe. Ennek a támadásnak kivédése nem kétséges legkésõbben a Kárpátok és a Rhodope hegység térségében.
Hasonlóan járna az a fõtámadás, melyet Itáliából vagy az Ibériai félszigetrõl indítanának; az elõbbi az Alpok déli, az utóbbi a Pireneusok déli vagy északi lábánál omlana össze.
Felmerül a kérdés: megvolt-e már a lehetõsége az angolszászoknak, hogy partra szálljanak és döntõ csatára kényszerítsék a németeket? Megvolt. Az invázió lehetõsége fennállott az angolok részérõl:
1939 szeptemberében a lengyelországi hadjárat idején;
1940 tavaszán a norvég hadjárat idején;
1941 nyarán és õszén a németeknek a Szovjet elleni elsõ rárohanása idején, egészen decemberig bezáróan;
az angol-amerikaiak részérõl: 1942 áprilisától 1943 márciusáig a nemet hadseregeknek nagy nyári támadása alkalmával, valamint a sztálingrádi események és a totális háborúra éppen felkészülõ Németország legnagyobb vajúdása idején.
Ezeket az alkalmakat mind elmulasztották az angolszász vezetõk. És éppen most, amikor Németország teljes felkészültséggel várja az inváziót, most gondolják, hogy Németországot kényszeríthetik és legyûrhetik? Ez komolytalan dolog. Tehát komolytalannak várható az invázió is. Ennél fogva legkézenfekvõbb talán az, hogy kedvenc elképzelésükkel fognak tovább kacérkodni: az invázióval olyan katonai helyzetet szeretnének teremteni, melyben a német és a szovjet hadseregek halálra vernék egymást, míg õnekik csak a diadalmas bevonulás maradna hátra a halálra sújtott, de judaista örömmámorban úszó Közép és Kelet-Európába. Ha azonban az inváziót komolytalanul hajtják végre, tehát nem döntõ célzattal, úgy a Szovjet végvonaglását ugyan meghosszabbíthatják, azonban már nem kerülheti el kimúlását, mely annál rettenetesebb lesz, minél hosszabb ideig tart a haláltusája.
Egyáltalában nem áll szándékunkban, hogy lekicsinyeljük az ellenségnek 1944-re kényszerbõl ráparancsolt tervét Európa megrohanására. Igen súlyos, roppant elkeseredéssel és kíméletlenséggel végrehajtott csatákra fog valószínûen sor kerülni. De nem tudjuk elképzelni, hogy ezeknek az a sikere legyen, amit tõle a judaista világszövetség vár és amire nagy lelkendezve elõkészíti olvasóközönségét és hallgatóságát, de egyúttal kíméletesen is, valószínûen azért, nehogy a hirtelen nagy öröm gutába üssön.
Fel kell tételeznünk, hogy az ellenség tisztában van azzal is, hogy milyen sors vár rá, ha támadása nem sikerül, de azzal is, hogy a német hadsereg támadásuk visszaverése után, vagy még alatta nem fog tétlenkedni, hanem nagyon is kellemetlen kezdeményezésbe fog.
Meglehet, habár nagyon kétséges és kockázatos, hogy 1944-ben az ellenség az inváziónak csak elsõ részét akarja végrehajtani: az Európa-erõd falainak megközelítését, elõterepének megtisztogatását, és csak 1945-ben fogja a döntõ rohamot végrehajtani. Minden feltételezhetõ. A német hadsereg és hadvezetõsége természetesen mindenre felkészült, de semmi esetre nem fogja eljátszani azt a szerepet, melyet a judaista óhaj és vágy neki szánt. Úgy látjuk, félelmetes csendben várja, hogy már egyszer tényleg és mindenkorra leszámolhasson azzal az ellenséggel, amellyel eddig soha nem tudott megverekedni a nyílt csatatéren, és amelynek döntõ megverése egyedüli biztosíték, hogy az 1914-18-as világháborúból örökségként és kötelességként kapott sokszázezer német hõsi halottja hagyatékát:
"Gott strafe England!" "Isten büntesd Angliát!" végrehajtsa Németország, de egyúttal egész Európa és földgömbünk jólétére és életbiztonságára.
Anglia büntetése és bûnhõdése a megtorlás. De rajta keresztül az egész plutokrata marxista judaista régi világ büntetése és bûnhõdése is. Elmaradása esetében a nemzetiszocializmus elvesztené erkölcsi jogosultságát, hogy az új világrend alapját képezhesse. Az állatiasság, az embertelenség, az aljasság olyan megdöbbentõ bûneit, példátlan, gátlás nélküli és minõsíthetetlen túlkapásait kell példásan megbüntetni, hogy elrettentõ legyen és maradjon minden idõkre, emléke ne múljon el soha.
Megtorlásnak nevezzük azt a részét a judaista világszövetség megsemmisítésére beállított hadászati tervnek, melynek végrehajtására a német vezetõk kötelezõ ígéretet tettek népüknek, valamint földgömbünk kultúremberiségének, és amelynek segítségével a judaista világszövetség haderejének ellenállása megtörhetõ, így a háború az európai hadszíntéren gyõzedelmesen befejezhetõ.
A megtorlás végrehajtása eddig ismeretlen építésû és hatású harci eszközök meglepetésszerû bevetésével fog történni, melyek valószínûen hirtelen és teljesen megbénítják az ellenség háborús akaratát és ellenállóképességét. Feltételezhetjük, hogy az invázió és a megtorlás között okozati összefüggés lesz. Az invázió talán ki fogja váltani a megtorlást. De nem hisszük, hogy sor kerülhetne az invázióra abban az esetben, ha a megtorlás történetesen megelõzné. A megtorlás talán nem is az inváziós hadseregeket fogja érni, hanem a polgári lakosságot. Visszafizet mindent a judaista erkölcsi törvénnyel magával: szemet szemért, fogat fogért. A idegháború visszaüt elindítójára a megtorlás elkerülhetetlenségének tudatával. Vajon mit szólnának azok, akik eddig gúnyos hitetlenkedéssel szemlélték a sérthetetlenség és sebezhetetlenség biztosnak vélt révébõl a világnézeti háborúnak ezt a készülõ, vérviharos elnyugvását, ha az idegháború azzal érné el csúcsát, hogy Távol-Nyugat metropolisai: a földgömb zsidó empóriuma: NewYork, szellemi vezetésének központja: Washington és anyagelvû életének alját jelentõ metropolisa: Chicago egy világtörténelmi fordulatot jelentõ napon romokba süllyedne és ezután felszólítanák a csupán pár kilométerre élõ angolokat, hogy záros határidõn belül vessék le plutokrata marxista judaista rendszerüket, vagy pedig hasonló sorsra jutnak?!
A megtorlás meglepetését és hatását több mint valószínû ki fogja aknázni a német hadvezetõség. Így tehát felmerülhet az a lehetõség is, hogy a megtorlással kapcsolatosan most már Németország hajtana végre inváziót Anglia ellen, aminek végcélja az lehetne, hogy az angol szigetországot hosszú évszázados Európa elkülönülésébõl visszakapcsolja természetes életterébe: az európa-szolidaritáson épülõ germán élet, társ és sorsközösségbe.
Hogy az invázió ellen milyen lesz a német hadvezetés hadászati terve, hogy illesztik ebbe a megtorlást: bízzuk nyugodtan a német hadvezetésre. Fejtegetéseink nélkül is tudja nagyon jól, hogy idõben és térben összefogott erõkkel milyen összjátékot kell kiterveznie és végrehajtania, hogy a világszatócs és a világsakter 1944-re tervezett kezdeményezése lehetetlenné váljon és többé alkalmuk ne legyen se a világ jószágkészletének bûnös kiárusítására és elkótyavetyélésére, se pedig a világ kultúrájának legyilkolására.
Az ellenségnek az a terve pedig, hogy Európa népeit fellázítsa Németország ellen, darabokra fog törni azon az acélfalon, amelyet az egyes európai népek nacionalista és szocialista mozgalmai emeltek hitükbõl, hûségükbõl és elszántságukból. A judaista bérencek lázadására pedig nemzetük szabadságharcával válaszolnának.
5. A NÉMET ÉS A JAPÁNI HADVEZETÉS ÖSSZMÛKÖDÉSE
Szövetséges hadvezetés összmûködésének alapfeltétele a közös háborús cél. A közös háborús cél megvalósításának alapfeltétele a politikai, gazdasági és társadalmi erõtényezõk összehangolása a szövetségesek gyakorlati életében. Az összehangolás elõfeltétele az erkölcsi, szellemi és anyagi érdekek elhatárolása, elhatárolásuk után egybefogásuk a háborús cél elérésének érdekében.
Szövetségeseknek csak azok tekinthetõk, akiknek megvalósítandó közös életcéljuk van. Ha a közös életcél nincsen meg: nem beszélhetünk szövetségrõl, hanem csupán érdekcimboraságról, melynek értéke pontosan annyi, amennyi a tiszta szándék, amellyel mint szövetség megköttetett.
Szövetségesek mindig együtt nyerik vagy együtt vesztik a háborút, együtt építik az életcélt, amelyért véráldozatukat hozták. Az érdekcimboraságból viszont bármelyik cimbora bármikor kiugorhat és cimboratársát feláldozhatja, hogy saját bõrét megmenthesse.
A német japáni itáliai háromság szövetség, az angol-amerikai-szovjet háromság érdekcimboraság.
A német japáni itáliai szövetség életcélja: a nacionalista és szocialista világrend kialakítása és felépítése, ami lehetõvé teszi földgömbünk erkölcsi, szellemi és anyagi jószágkészletének igazságos elosztását és élvezését és ezáltal biztosítja földgömbünk népeinek jólétét és életbiztonságát. Megvalósítására az alábbi gyakorlati alapok megszervezését akarják megvalósítani, vagy tették már folyamatba:
minden nép életszükségleteinek megfelelõen részesedik földgömbünk jószágkészletébõl;
a népek jólétüket és életbiztonságukat természetes élet, társ és sorsközösségeikben nyerik el;
az igazságos elosztás és a tényleges részesedés, a népek jóléte és közös életbiztonsága azok a tényezõk, amelyek az új világrendben a népek szabadságát, függetlenségét és önállóságát meghatározzák;
a feladatot csak szerves földgömbvezetéssel lehet megoldani, a földgömbvezetés kötelez és mindenkor a népek jólétét és életbiztonságát kell szolgálja;
a földgömbvezetés felelõsségteljes hivatását és feladatát; kötelességét és a népek által elfogadott jogkörét a német és a japáni vezetésnek kell természetes és parancsoló szükségbõl vállalniuk.
Ez a nagy emberi életcél képezi alapját a német japáni itáliai háborús vezetés miden végrehajtásra kerülõ tervének. A tervek végrehajtása pedig csak a német japáni hadvezetésnek legszigorúbb és legszorosabb összmûködésével valósítható meg. A kérdés csupán ez lehet: a német és a japáni nép felelõs vezetõi tisztában vannak-e azzal,
1.) hogy nekik kell az új világrendet kialakítaniuk, mégpedig parancsoló szükségbõl;
2.) hogy 40 000 km-es kerületen kell megsemmisíteniük a régi világrendet, mert csak teljesen új alapokon lehet az új világrendet megépíteni;
és
3.) hogy az ellenség tisztán látja és határozottan tudja, hogy mi a tét, éppen ezért mindent elkövet, hogy az új világrend kialakítását lehetetlenné tegye.
Ha mindez tisztán áll elõttük, úgy a velük azonos nézetet valló minden erõtényezõt be kell állítaniuk az új világrend kialakításába határaikon belül, határaikon kívül és ellenségeik területén is. Ellenben, ha nem így látják történelmi hivatásukat, úgy vizsgálják felül célkitûzéseiket, valamint az elérésükre szükséges eszközöket. Nyugodtak lehetünk afelõl, hogy a két nép vezetõi az új világrend kialakításának és céljának megfelelõen állították be hadvezetésük munkáját is.
Meg kell azonban vizsgálnunk, hogy rendelkezésére állanak-e a német és japáni népnek a szükséges eszközök az életcél megvalósítására és hogy cél és eszköz arányban állanak-e egymással. Az eszközök erkölcsi, szellemi és anyagi erõtényezõkbõl állanak. Az anyagiakkal kezdjük és a legfontosabbal, az erkölcsiekkel fejezzük be vizsgálatunkat.
Az anyagi eszközök vizsgálatánál a lényeget abban kell meglátnunk, hogy az a nyersanyagkészlet, mely közvetlenül áll rendelkezésükre, elegendõ-e a háború és a hadvezetés igényeinek és szükségleteinek maradéktalan kielégítésére. A háború hatalmas anyagcsatájában az egész fegyveres nemzet számára a fedél, az élelem, a ruházat, a termelési eszközök és a hadviselés fegyvereinek szükségleteit kell mennyiségileg és minõségileg elõteremteni, függetlenül az ellenség behatásától. Ebben a kérdésben tehát nem az a fontos, hogy a világ nyersanyagkészletének hány százaléka van német japáni kézen, hanem egyedül az, hogy ami megvan, beállítható és elegendõ-e a háború anyagi síkon való zökkenõmentes vezetésére. Megállapítható a rendelkezésre álló statisztikai adatokból, melyeket annak idején még plutokrata marxista judaista érdekeknek megfelelõen állítottak össze, hogy mind Németország, mind Japán anyagi szempontból el vannak látva és eleget tudnak tenni a háború ebbéli követelményeinek is. A belsõ hadszíntér munkaarcvonalán a háború sokrétû anyagi kívánalmainak megfelelõen megszervezték és összehangolták a nyersanyagkészlet felhasználásának, a rendelkezésre álló munkaerõ és a háborús termelési lehetõségeknek érzékenyen egymásba fonódó menetét, ütemezését. Ebben igen fontos szerepet játszott a hadvezetésnek és a háború eszközeit rendelkezésére bocsátó dolgozó népnek mintaszerûen egybekapcsolt mûködése. Ez különösen 1943-ban jutott kifejezésre, amikor a totális háborúra való felkészülés anyagi túlkövetelésének és a szükségszerû átállításoknak kielégítésébõl adódó átmeneti anyagszûkét az egyes hadszíntereken áthidalták a döntõjelentõségû hadászati védelem beállításával és végrehajtásával. Sokmillió tonna anyagot, még több millió tonnakilométert és az ezekhez is szükséges anyagot tudtak ilyképpen jobban hasznosítani, ugyanakkor olyan hadászati helyzetet alakítottak ki, ami lehetõvé teszi, hogy a német japáni vezetés döntõ hadászati támadását saját elhatározásából, függetlenül az ellenség akaratától, újra elindíthassa a legnagyobb siker tudatában.
Ezekbõl az elvi tényekbõl megállapíthatjuk, hogy anyagi síkon a cél és eszköz arányban állnak egymással.
A háromhatalmi egy célnak és egy akaratnak 1940 szeptemberében kötött politikai és az 1943 januárjában kötött gazdasági szerzõdése képezi a német japáni hadvezetés összmûködésének szellemi alapját. A német-itáliai japáni vezetés részérõl kezdeményezett világtörténelmi lépéshez csatlakozhattak és csatlakozhatnak mindazok a népek, amelyek benne látják az emberiség természetes fejlõdésének parancsolóan szükséges következõ új fokozatát és elérendõ gyakorlati célját. A szellemi elõfeltétel és alap megteremtése a diplomácia feladata; tudatossá tételük viszont a felvilágosító munka felelõsségteljes munkakörébe tartozik.
Az 1940 szeptemberében megkötött háromhatalmi egyezmény politikai szerzõdésének megjelenésétõl 1943. januárig, a gazdasági szerzõdés aláírásáig tehát több, mint két esztendõn át különbözõ magyarázatokkal és felvilágosításokkal kísérte barát és ellenség a szerzõdéseket. Különösen élénken tárgyaltak a belõlük kiolvasható, vagy még inkább a beléjük magyarázható célkitûzéseket. Mérvadók azonban csak a három szerzõdõ fél állásfoglalásai lehetnek, éppen ezért csak velük fogunk foglalkozni.
Német részérõl hangsúlyozták, hogy a háború célja a plutokrata judaista, majd késõbben a marxista rendszer végleges felszámolása és megszüntetése földgömbünkön, a japáni vezetõk viszont kihangsúlyozták, hogy a háború célja az angolszászok világhatalmának megsemmisítése és Nagy-Kelet-Ázsia jólétterének megépítése. Itália vezetõkörei viszont hallgattak, nem magyarázták a háromhatalmi politikai szerzõdés szellemét. Ebbõl arra következtethetett jó barát, ellenség egyaránt, hogy a célkitûzések szempontjából nézeteltérések állanak fenn. Ezt különösen 1942 nyarától kezdõdõen az ellenség oldalán hangsúlyozták ki igen erõteljesen, amikor a német hadseregek elérték a Kaukázust és Sztálingrádnál a Volgát, de a japáni hadsereg ennek dacára nem mozdult meg a Szovjet ellen. 1942-43 telén, körülbelül február végéig a japáni hadseregnek Elõ-Indiával kapcsolatos tétlenkedését is ezekre az állítólagos nézeteltérésekre vezették vissza. Mindezek magyarázatára és alátámasztására a következõ gondolatmenet szolgált alapul:
A német vezetés kijelentette, hogy a plutokrata marxista judaista rendszert akarja csupán megsemmisíteni. Ebbõl azt következtették, hogy tulajdonképpen meg akarja tartani földgömbünk jelenlegi területi és hatalmi adottságait, nem akarja tehát felszámolni és megszüntetni az angolszászok világbirodalmát, ellenkezõen, teljes csorbítatlanságában akarja megtartani területi birtokállományát, csupán az eddig benne hatalmaskodó és uralkodó rendszert akarja megsemmisíteni és helyébe a nemzetiszocialista rendszert akarja ültetni. A japánok ezzel szemben azt hangoztatták, hogy céljuk az angolszász világbirodalom megsemmisítése, tehát a német felfogással éles ellentétbe kerültek. De más háborús célt viszont nem tûzhettek ki, mert Nagy Kelet-Ázsiát csak az angolszászok világbirodalmának ténybeli és jogi megsemmisítésével, eltakarított romjainak helyén építhetik fel. Mindebbõl tehát arra lehetett következtetni, hogy a németeknek az lehetett a céljuk, hogy a japánokat Nagy Kelet-Ázsia megépítésének tervénél területi igényeikben északnyugat, a Szovjet területei felé, a Bajkál tó irányába tereljék, hogy ezzel elvonják õket fejlõdésük maguk választotta irányából, dél és délnyugat felõl, tehát az angolszászok távol-Keleti hatalmi területeinek elhódítási szándékától. Itália hallgatott ebben a kérdésben. Hallgatását viszont azzal lehetett magyarázni, hogy nem beszélhetett, mert ha állást kellett volna foglalnia, feltétlenül a japáni felfogás mellé kellett volna állnia, mert életigényeinek megvalósítása és kielégítése utjában éppen úgy keresztbefekszik az angolszászok világbirodalma, mint a japánoknál.
Mindezeknek a magyarázkodásoknak, találgatásoknak, aggodalmaskodásoknak és félrevezetéseknek véget vetettek az 1943-ban lezajlott német itáliai japáni kölcsönös diplomáciai lépések. Ez a hármas, szervesen összefüggõ ténykedés minden kétkedést eloszlatott és a feltételezett még fennálló megoldatlan kérdéseket félreérthetetlenül tisztázta. Ezeket a diplomáciai lépéseket következõképpen foglalhatjuk össze:
1943. január 20-án megkötik a háromhatalmi egyezmény gazdasági szerzõdését, melynek legérdekesebb ténye, hogy jó tudomásunk szerint megkötésénél és aláírásánál gazdasági szakember nem vett részt, és hogy ugyanolyan tartamra kötötték, mint politikai társát; feltételezhetõ tehát, hogy gazdasági külseje elsõsorban politikai magot tartalmaz; a politikai
mag viszont az európai nagytér és Nagy Kelet-Ázsia jólétterének kérdése lehetett;
1943. január végén bejelentik hivatalosan német részrõl, hogy megteremtik minden elõfeltételét annak, hogy a háborút totálisan vezethessék és totális gyõzelmet arathassanak az ellenségen;
ugyancsak január végén felolvassák Hitler szózatát a német néphez, melyben bejelenti és kitûzi a német nép célját is: a német nemzet germán államának megvalósítása;
1943. február végén Mussolini és Ribbentrop találkoznak Itáliában;
hivatalosan rögzítik, hogy az európai nagyteret Berlin és Róma vezetése alatt fogják megszervezni, minden e nagytérbe élõ népjólétére és életbiztonságára;
1943. márciusában Hitler és Mussolini találkoznak Németországban és hivatalosan megerõsítik, amit februárban kijelentettek, de még hozzáteszik, hogy az európai nagytérbe Európa és Afrika tartoznak, hadseregeik együttesen és egyformán úgy Európában, mint Afrikában fognak harcolni és addig nem teszik le a fegyvert, míg az angolszászok hadseregeit és zsoldosait meg nem semmisítik;
1943 nyarán az angolszászok embertelen terrortámadásainak nyomán kijelentik a németek, hogy az angolszász világbirodalmat meg kell semmisíteni, mert fennállásával állandó veszélye az emberiség békéjének, kultúrájának;
1943 õszén a japáni, utána a német vezetés elismerik Chandra Bose kormányalakítását és kezdeményezését Elõ-India felszabadítására; Japán segítségét ajánlja fel Chandra Bosenak Elõ-India felszabadításánál, amit Bose el is fogad.
Ezekkel a nagyszerû és egyedülálló diplomáciai lépésekkel egyszerre elhallgattak a német és japáni célkitûzések ellentétes voltáról szóló hírek. Mindenki elõtt tisztán állott, hogy mi a tét, és mi a cél. Nem tompította ezt a tisztánlátást sem az 1943-as Savoyai 25. Itáliában Németország, Itália és Japán kijelentették, hogy célkitûzésükben az itáliai események változást nem hoztak, sem pedig az 1944 elején Törökországban japáni diplomaták részérõl tett kijelentés, mely szerint a háború menete Európában nem befolyásolja a Távol-Keleten dúló háborút, és Japán abban az esetben is folytatná a háborút, ha történetesen magára maradna, mert e kijelentésnek csak elméleti jelentõsége van. Németország és Japán tökéletesen világosan látnak, helyesen ítélnek és gyorsan cselekszenek, éppen ezért nem harcolnak külön utakon, hanem mindenkor célközösségben és akarategységben.
Az 1943-ban tett német itáliai japáni lépésekkel kristálytisztán bebizonyult, hogy a német vezetésnek egyáltalában nem lehetett célja és szándéka, hogy földgömburaló germánárja világbirodalmat építsen, melynek egyedüli haszonélvezõje a német nép. Félreérthetetlenül megállapítható belõlük azonban az is; hogy a japáni rendezõhatalom vezetése alatt kialakuló Nagy Kelet-Ázsia jólétterébe tartozik Elõ-India és Ausztrália is, valamint az is, hogy a nacionalista és szocialista Európarend hatóterülete Európa és Afrika, valamint a velük szomszédos ázsiai térségek lesznek. Megtörtént tehát földgömbünknek nagyterekbe való felosztása a parancsoló életszükség és nem az imperialista bitorlás elvén.
Igen gyakori szóbeszéd tárgyát képezték az ezekkel a látszólagos ellentételekkel kapcsolatosan felburjánzó különbéke-tárgyalások. Célzatosságuk félreismerhetetlen: vagy a destrukciót szolgálták, vagy pedig kísérleti léggömbök voltak, hogy felmerült kényes kérdésekben határozott hivatalos állásfoglalás jöjjön létre. Beszéltek japáni kezdeményezésre történt német szovjet különbéke tárgyalásokról. Beszéltek német angol különbéke tárgyalásokról. Beszéltek japáni szovjet szövetségi szerzõdésrõl arra az esetre, ha Németország és az angolszászok között megegyezés jönne létre. Beszéltek arról, hogy el fog maradni az invázió amit elhiszünk, de el fog maradni a megtorlás is, amit viszont nem hiszünk el, és a kölcsönös elmaradás elve alapján fognak megegyezni a németek és az angolszászok olyképen, hogy Japán tartsa meg a háborúval elért, megérdemelt és életéhez szükséges területnyereségét, ezzel szemben a németek rá fogják bírni a japánokat, hogy mondjanak le Elõ-Indiáról, Ausztráliáról és Óceániáról, viszont a németek szabad kezet kapnának a Szovjet ellen, hogy véglegesen elintézhessék és felszámolhassák. És még sok mindent beszéltek és beszélnek még ma is. A németek, az olaszok és a japánok részérõl elhangzott kijelentések mind elfújják ezeket a híreszteléseket, mint a pelyvát és megmaradt belõlük, ami lényegük volt és marad: a háború elvesztésének félelme és tudata az ellenséges táborban.
A német japáni õszmûködés erkölcsi alapja és tényezõje a világnézet, a hõsi életszemlélet alapján álló példaadásuk és magatartásuk, valamint a tény, hogy olyan erkölcsi alapon akarják megépíteni a földgömbrendet, amelyben a szabadság, a függetlenség és az önállóság meg fogják kapni igaz, tiszta, nemes értelmezésüket és valóságukat. Ennek biztosítékai az a szent véráldozat, melyet a két vezetõ nép hoz, és bölcsességük, mellyel meglátták, hogy földgömbünkön a népek lázadása és szabadságharca addig nem fog elülni, míg meg nem kapták azt a szabadságukat, függetlenségüket és önállóságukat, amelyre erkölcsi, szellemi és anyagi jólétüket és életbiztonságukat építhetik.
Erkölcsi felfogásuknak és gyakorlatuknak ez az emelkedettsége teszi tulajdonképpen legyõzhetetlenné a németeket és a japánokat. Mindig az erkölcs dönt és szól az utolsó szó és az életjogán. Megerõsít, ha vele mennek, de tiltakozik és elbuktat, ha ellene emelnek fegyvert. A Völkische Bewegung, a Fasizmus és a Turanizmus; a hit, a hûség és a bölcsesség; a család, az üzem és a telephely összeforrottsága áldozatkészségben, áldozatképességben, kitartásban, ernyedetlen nemzetszolgálatban; a harcosok hõsi élete és példája; a feltétlen és megdönthetetlen igazság birtoklásának tudata, parancsainak és követelményeinek tiszta életderûvel teljesített világtörténelmi szolgálata; a természetesség, ahogyan az áldozatot hozzák és a halált nem félik; a feltétlen hit és ragaszkodás az abszolút Személyhez, Aki egyedüli kinyilatkoztatója és megerõsítõje minden Szépnek, Igaznak és Jónak: olyan erõk, melyeknek egyszerû érintésétõl szétporladnak az ostobaságnak, az aljasságnak és a neveletlenségnek évszázadok óta a népek szép, igaz és jó élete ellen emelt börtönfalai.
Ha már az anyagi és a szellemi eszközök vizsgálatánál megállapíthattuk a tényt, hogy a németek és a japánok által beállított céllal összhangban és egyensúlyban vannak, úgy az erkölcsi erõtényezõk végsõ mérlegelésénél rögzítenünk kell, hogy nemcsak, hogy egyensúlyban vannak, hanem egyet jelentenek a céllal magával. És ha a cél és legfontosabb tényezõje ennyire egymásba tudnak lényegülni, biztos a célba érés. Ez volt és marad az élet legnagyobb és legelsõ gyakorlati törvénye.
Végeredményben és végkövetkeztetésben jogosan megállapítható, hogy a német és a japáni vezetés számára a legteljesebben rendelkezésre állanak az erkölcsi, szellemi és anyagi eszközök. Segítségükkel és harcbaállításukkal az életcél meg fog valósulni. Az ellenséges propaganda mindent elkövet, hogy a német és a japáni célkitûzéseket, erõfeszítéseket és erõtényezõket elégteleneknek mutassa be. Ha másképen nem megy, célkitûzésüket ellopja, saját kalózlobogójára írja és mint sajátját tálalja az emiatt ámulni egyáltalában nem akaró népeknek, melyek már nagyon is tudják, hogy honnan fúj az igaz, és merrõl a hamis szél. Különösen kedveli a látszatok keltését, mintha Németország teljesen egyedül állna, mert hiszen Japán oly messze van, hogy Németország szempontjából a gyakorlatban nem létezõnek számíthat. Valószínûen ugyanazt a játékot ûzi távol-keleti propagandájában is, csak fordítva állítja és Japán feje fölött töri meg az egyedüllét halálpálcáját. Erõlködése meddõ maradt és kárba veszett, zavart csupán azoknál okoz, akik megfeledkeznek arról, hogy az összmûködéshez nem szükséges a fizikai érintkezés maga, hanem elegendõek az összeköttetést szolgáló bámulatos technikai vívmányok és nem utolsó sorban a cél és a hozzá vezetõ út tisztasága, ami az ellenségnél teljesen hiányzik.
Megállapításunk, de meggyõzõdésünk és tudatunk is, hogy a német és a japáni hadvezetés összmûködésének meg vannak alapjai, elõfeltételei, és az összmûködés tényleg és valóban meg is van.
A megtorlás véleményünk szerint hatalmas hadászati meglepetés lesz. Ezzel szerves összefüggésben úgy a német, mint a japáni hadvezetõség már kidolgozhatták a közös hadászati tervet, melyet a megtorlás alkalmával végre akarnak és fognak hajtani. Elképzelhetetlennek tartjuk ugyanis, hogy földgömbünk két legkiválóbb hadvezetõsége kiaknázatlanul hagyjon olyan hadászati meglepetést, amilyent számukra a megtorlás biztosítani fog és tud. Hogy ezek a tervek milyenek, nem tudhatjuk, de hogy irányuk és hatásuk döntõ lesz, biztosra vehetjük. Ilyen döntõ irányok lehetnek Távol-Keleten japáni mérlegelésben többek között: Elõ-India, Perzsa öböl, Ádeni-szoros, az összeköttetés teljes megszakítása vagy halálos lebénítása az angolszász anyaországok és tengerentúli afrikai, ausztráliai és óceániai birtokaik között, ami egyrészt Madagaszkár; másrészt az Ausztráliát keletrõl körülzáró Salamon-szigetek, Új-Hebridák, Új-Kaledónia és Új-Zéland szigetívének közvetlen vagy közvetett lefogásával érhetõ el. Német mérlegelésben a többek között adódhatnak a következõ döntõ irányok: Anglia szigete maga, a Volga, Gibraltár, Szuez, a Perzsa-öböl.
A megadott irányokban való döntõ fellépés lehetõségét megadja a mennyiségi és minõségi tényezõk nagysága és értéke.
A német japáni életszövetség kereken 600 milliós embertömegbõl választja ki harcosait, kereken 1300 millió ember érdekelt közvetlenül harcának kimenetelében. Ha azt állítjuk, hogy kereken ezer hadmûveleti egység áll rendelkezésükre, nem becsültünk túl. Az ellenség részérõl talán ugyanannyit feltételezhetünk. Az ellenség földgömb-viszonylatban túlsúlyt is tud képezni a németek vagy a japánok ellen. Az USA Anglia
Németország Szovjet Anglia ázsiai és ausztráliai birodalma Csungking-Kina Japán USA földgömb-elhelyezkedés ugyanis lehetõvé teszi az ellenségnek, hogy külön Németország és külön Japán ellen erõösszpontosítást hajtson végre. Ezt jelenleg meg is teszik Németországgal szemben, aminek csúcsát az invázió fogja képezni. Németország legyõzése után természetesen Japán ellen szándékolnák végrehajtani ugyanezt a tervet, melyben a Szovjet is egészen biztosan Japán elleni szerepet fog vállalni, mert számara Japán teljes legyõzése jelentheti csupán a Csendes-óceánra való kijutását. Már most leszögezzük, hogy az emberanyag mennyisége és minõsége lehetõvé teszi Németország és Japán számára, hogy az ellenségnek ezt a kínálkozó erõjátékát lehetetlenné és végrehajthatatlanná tegye.
A korszerû hadseregszervezésnek a mennyiségi és minõségi alapon kell szervezni tudnia, ha a totális háború követelményeinek eleget akar tenni és meg akar felelni. Tehát nem lehet csak mennyiségi, de még kevésbé csak minõségi szervezést csinálnunk, hanem a kettõt össze kell kötnünk. A korszerû hadseregszervezés mûvészete határozottan abban rejlik, hogy kiképzési céljában el tudja-e érni, hogy a minõség és a mennyiség között ne tátongjon áthidalhatatlan vagy aranytalanul nagy ûr, hanem hogy a mennyiség értéke minél jobban megközelítse a minõséget. A német és a japán hadseregek ezt mind elérték: a minõség és a mennyiség értékei igen szorosan és szervesen felzárkóznak egymásra. Az angolszász és a szovjet hadseregen viszont mar kétségtelenül megállapítható, hogy a minõség és a mennyiség között olyan roppant ûr tátong, mely lehetetlenné teszi, a háborús és a hadvezetés számára egyaránt, hogy a háború törvényeinek, követelményének és vitelének szempontjából megfelelõ terveket dolgozhassanak ki és hajtassanak végre, valamint, hogy a minõség által teremtett döntõ helyzetet a mennyiség mint döntést tényleg be is állíthassa és mint ilyent kiaknázhassa. Ezzel magyarázhatók a Szovjet embertelen veszteségei, az angolszászok túlfontoltsága, mindkettõnek csataképtelensége, ami abban nyilvánul, hogy eddig nem tudtak sem csatadöntéseket kicsikarni, még kevésbé döntõ csatákat megvívni és megnyerni. Tételünk tehát igaz, midõn azt állítjuk, hogy a német és a japáni vezetés megszervezte és kinevelte nemzetében az erkölcsi, szellemi és anyagi szempontból kifogástalan harcost, míg az ellenség még mindig csak annál a katonánál tart, akit a liberalizmus és a marxizmus sajátos felépítésénél fogva megteremtett és megtûr.
Németország és Japán katonai összmûködése kézenfekvõ, parancsolóan szükséges, el nem mellõzhetõ, meg is van. Földgömbünk e két elsõrendû katonai hatalmának a döntõ csapásra vonatkozó közös terveik tehát megvannak, végrehajtásuk szabad akaratuktól függ és már nem akadályozató meg.
És valahol Európa Ázsia Afrika világföldségében kezet fognak nyújtani egymásnak a fegyveres német, a fegyveres itáliai és a fegyveres japáni nép, hogy a vérben és vasban megszületett új világrendet hitben, hûségben, bölcsességben és bajtársiasságban megépíthessék földgömbünk minden jóakaratú népének dicsõségére, nagyságára és boldogságára.
HITELES GYORSÍRÓI JEGYZÕKÖNYV
SZÁLASI FERENC ÉS TÁRSAI ÜGYÉBEN MEGTARTOTT NÉPBÍRÓSÁGI TÁRGYALÁSRÓL. Felvétetett 1946. február 25-én 9 óra 20 perckor
"ÉN MINDIG AZ IGAZSÁGOT SZOLGÁLTAM"
Szálasi: Tisztelt Népbíróság! A száraz tényeket fogom elõadni egészen ridegen. Kérem a népbíróság urait, hogy számomra ugyanazokat a lehetõségeket nyújtsák, amelyeket a vád képviselõ urai kaptak. Hangsúlyozni akarnám és szeretném, hogy engem nem tud befolyásolni tetszés vagy nemtetszés, engem egyetlenegy dolog befolyásolt mindig életemben, és ez az igazság. (Mozgás és derültség a hallgatóság soraiban.) Én mindig az igazságot szolgáltam, ezt az igazságot mindig halálosan szeretett nemzetem szolgálatába akartam állítani és meg voltam mindenkor gyõzõdve arról, hogy ennek az igazságnak a megvalósításán keresztül tudom a legjobban, a legszebben, a legigazabban szolgálni nemzetem dicsõségét, nagyságát és boldogságát.
Mielõtt rátérnék azokra a legbensõbb indítóokokra, amelyek engem vezettek eddigi életemben, és amelyek elvezettek egészen a mai napig, röviden pár szóval általános megjegyzéseket szeretnék tenni minden célzatosság nélkül, csak rögzíteni akarom azokat a benyomásokat, amelyeket kaptam. Ha ezek a benyomások helytelenek, úgy rajtam kívül álló okokból kaptam ezeket a benyomásokat, ha helyesek, akkor viszont meg lesz a mód és alkalom arra, hogy az igazságnak megfelelõen úgy kezeltessék személyem, ahogyan azt nyugodt lelkiismerettel megkérhetem és megkövetelhetem.
A vád egyik ura azt fejtegette, hogy a védelemnek minden lehetõségét megkaptam. Ebben tévedés van. Megkaptam, de nem minden lehetõségét, és az egész fõtárgyalás alatt úgy éreztem és az volt a benyomásom, hogy nem kaptam meg azokat a lehetõségeket, amelyeknek segítségével tényleg nyugodt lelkiismerettel tudnám kifejteni minden részletükben azokat az eseményeket, amelyek leperegtek.
Azonkívül ugyancsak a vád egyik képviselõje azt mondotta, hogy õ a magyar nép, a Magyar nemzet hangján beszél hozzám és emeli a vádat. Ezzel kapcsolatban csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy én hosszú éveken keresztül jártam az országot, országjárást vezettem és csináltam majd egy évtizeden keresztül és megismertem az ország népét, megismertem minden vonatkozásban, az élet minden megnyilvánulásában. Aludtam parasztnál viskóban, aludtam palotában, megismertem Sepsiszentgyörgytõl Szombathelyig, Kõrösmezõtõl Csáktornyáig, Kassától Újvidékig az egész országot, minden jaját-baját. Nem hiszem, hogy volna ebben az országban még egy ember, aki ennyire megismerte nemzetét az õ mindennapi életében. De éppen ezért merem állítani, hogy a legsúlyosabb vádemelésnél is magyar nemzetem és népem egyik tagja sem használt olyan hangot, mint amelyet velem szemben használtak és alkalmaztak. (Zaj a hallgatóság soraiban.)
Elnök: Csend legyen!
Szálasi: Éppen azért az az érzésem, hogy ami hang megnyilvánult velem és személyemmel kapcsolatosan, az nem magyar népem és nemzetem hangja volt. Ezzel kapcsolatosan még csak azt szeretném megállapítani, hogy a vád nem is annyira bizonyított, mint inkább személyemet becsmérelte. Így feladatom is könnyebb, mert hiszen saját személyemmel nem foglalkozom. Itt nemzetünk nagy sorsáról van szó, és ebbõl a szempontból teljesen érzéketlen vagyok, hogy mit hánynak, mit dobnak énrám.
Mint mondottam, én kimondottan és határozottan mindenkor az igazság szolgálatában álltam, és ezen keresztül néztem minden eseményt, tehát még azt is, amikor személyemet a legsúlyosabban állították be nemzetem elõtt. Meg kell állapítanom azt is, hogy a legtöbben a ma szemével nézik a két év elõtti eseményeket. Így beállítva természetesen igen nehéz tárgyilagos képet kapni a dolgokról, mert hiszen két év elõtti eseménysorozatot kellene tulajdonképpen két év elõtti szemlélettel elõadni és megvizsgálni. Én arra képtelen vagyok, hogy a ma szemüvegén keresztül nézzem a dolgokat. Én szigorúan és egészen tárgyilagosan a két év elõtti eseményeket fogom elõadni, tekintet nélkül arra, hogy a ma milyen következtetéseket enged levonni. Feltételes módba sem óhajtom beállítani az eseményeket. Nem akarom azt vizsgálni, hogy ha ez vagy ha az bekövetkezett volna, mi történt volna. Szigorúan és határozottan az akkori tényeket fogom alapul venni, és az akkori tények alapján fogom elõadni mindazokat az elhatározásokat és döntéseket, amelyekre jönnöm kellett.
A vád és a védelem igen értékes gondolatokat vetett fel, amikor azt vizsgálta, hogy felelõsségre vonható-e valaki akkor, ha a tett elkövetésekor még az a bizonyos törvény nem volt hatályos. Az én felfogásom ebben a kérdésben talán az, hogy vannak bizonyos élettörvények, amelyek változatlanul megmaradnak, akár össze vannak foglalva írott törvényben, akár nincsenek összefoglalva benne. Vannak tehát bizonyos abszolút törvények, amelyeket módosítani még akkor sem lehet, ha ezeket az abszolút törvényeket írásban rögzítik. Lehet módosítani természetesen. Ellenben, aki módosítja ezeket a törvényeket, annak erkölcsi felelõsséget is kell vállalni az elõtt a világrend elõtt, amely ezeket az abszolút élettörvényeket ismeri csupán el.
Az az érzésem, hogy ma nem lehet az bûn vagy vétek, ami két évvel ezelõtt egy állam fundamentumát képezte. Ezt képtelenségnek tartom egyszerûen azért, mert hiszen minden államban, az állam minden civilizatórikus megnyilvánulásában bizonyos alapok adódnak, amelyeken egész élete felépül. Ha tehát két évvel ezelõtt határozott, meglevõ alapok voltak, akkor ezeket úgy kell venni, hogy ezekbõl az alapokból indultak el bizonyos események, ezekbõl az alapokból adódtak bizonyos eseménysorozatok, amelyek természetesen mindenkor és minden körülmények között mindig a Nemzet érdekeit tartották szem elõtt, mert egyszerûen nem tudom feltételezni azt, hogy legyen ebben az országban egy vezetés, legyen ebben az országban egy törvényhozás, legyen ebben az országban egy miniszterelnök, aki vagy akik nem a nemzetjólétét, életbiztonságát és megélhetését tartotta volna szemei elõtt.
Továbbá az az érzésem, hogy éppen azért, mert az egyéniség viseli saját magán a felelõsséget minden tettéért, közösségi felelõsségre vonás nem lehet, és éppen ezért én az én személyemet illetõen vállalom mindazért a felelõsséget, amit cselekedtem, abban a biztos tudatban, ahogyan már kifejtettem, hogy az igazság szolgálatában állok, és ezen keresztül csak nemzetem érdekeit szolgálom. Kifejezésre juttattam azt is, hogy itt vádlott-társaim ebben a felelõsségemben velem osztozkodni nem tudhattak, mert õk saját egyéniségüknek, saját feladatkörüknek megfelelõen kellett, hogy cselekedjenek.
Ebben a gondolatkörben, mint harmadikat és talán mint legfontosabbat, a következõket szeretném rögzíteni. Érdekelt fél nem lehet saját ügyében bíró. Nem lehet önbíráskodás tárgya egy politikai per. Az a véleményem ilyen esetben, hogy ha ez bekövetkezik, a legsúlyosabb vétek és bûn, amit egyáltalában az erkölcsi igazságszolgáltatás ellen elkövetünk. Az a nézetem, hogy érdekelt nem lehet az õ saját ügyében vádló, bíró, hóhér és talán még az a legmagasabb erkölcsi fórum sem, amely ezután az õ cselekedetei alól õt felmenti.
De ez nem csak itteni vonatkozásra tett kijelentésem. Határozottan az az érzésem, hogy ez elvileg olyan tény, olyan igazság, amelyet minden körülmények között, az életnek minden oldalán tudomásul kell venni. Az én felfogásom szerint ezeket a pereket akkor lehet csak igazságosan és tényleg úgy elintézni, hogy ebbõl erkölcsi jó haszon származzék, legalább is az emberiség összességének, ha olyan bírák elõtt folynak, amely bírák tényleg a legtárgyilagosabban tudják megítélni a lepergett eseményeket. Ha talán konkretizálnom lehet ezt az elgondolásomat, az az érzésem, hogy a nemzetközi bíróságnak azokból a nemzetekbõl kellene összetevõdnie, amely nemzetek nem vettek részt a háborúban, hiszen vannak ilyenek.
Nagy pol. ügyész: Amelyek fasiszta nemzetek?!
Elnök: Csendet kérek!
Szálasi: Ezek elõtt a bírók elõtt, ez elõtt a bíróság elõtt kell az én felfogásom szerint ennek az egész pernek lefolynia. Az én véleményem ez, és meg vagyok arról gyõzõdve, hogy a pereknek ilyen alapon való lefolytatása sokkal tisztább képet ad mindazokról a belsõ indítékokról, amelyek vagy a háborúhoz, vagy a háború folytatásához vezettek, vagy oda vezettek, ahol a mai napon egész Európa van. Remélem, hogy a jelenlévõk mind abban a tudatban vannak, hogy abban az esetben is vallanák az itt hangsúlyozott véleményeket és meggyõzõdésüket, és vállalnák érte a felelõsséget, ha történetesen a vesztes oldalon állnának, vagy sorsfordulat következnék be. (Derültség.) Mert ha nem, nincs erkölcsi jogosultságuk, hogy felettem, magatartásomról és a Hungarizmusról bírálatot, ítéletet mondjanak. Ha pedig igen, megkérhetem, hogy becsüljék és tiszteljék meggyõzõdésemet épp úgy, ahogyan én tettem és teszem mással. (Közbekiáltás a hallgatóságból: Hülye! Zaj.)
Elnök: Csendet kérek! Csend legyen!
Szálasi: 1931-ben volt elsõ összeütközésem azzal az állami és társadalmi renddel, amely 1944. október 15-én végleg elbukott. Gömbös elé kerültem, aki akkoriban honvédelmi miniszter volt, és aki elé azért kerültem, mert feljelentettek, mint katonai forradalmárt. Ez alkalommal közvetlen elöljáróim jelenlétében Gömbös, a honvédelmi miniszter kijelentette elõttem, hogy ne foglalkozzam politikával, mert rövidesen észre fogom venni, hogy kicsavarnak engem a régi politikusok, mint egy citromot és félre dobnak, mert tudomásul kell vennem, hogy a politika piszkos dolog. Én akkor neki kijelentettem a következõket: vegye tudomásul, hogy a politika nem piszkos dolog, a politika mûvészet, éspedig a közösség vezetésének a mûvészete, és piszkossá legfeljebb piszkos emberek kezében válik. (Zaj.)
Ez a felfogásom megmaradt mindvégig. Vallom, hogy a politika a közösségvezetés mûvészete. Vallom, hogy a politika minden nemzet életében jelenti azt a lehetõséget és azt a tényt, ahogyan egy nemzetnek be kell állnia a nagy életébe, be kell állnia a céljába, végig kell haladnia azon az úton, amely a céljába vezet és meg kell fognia azokat az eszközöket, amelyeknek segítségével ezen az úton végig harcolhatja magát a céljába.
A vád képviselõi széles mederben foglalkoztak a magyar történelem egyik részével, mégpedig a magyar német élettársi és sorsközösség kérdésével és ezt a részt igen erõteljesen kidomborították. Mint mondottam, ez a magyar történelemnek egy része csupán, mert bármilyen világtáj felé is indulunk el a magyar történelemben, ugyanilyen súlyos megállapításokat lehet tenni kelet felé, észak felé és dél felé is. Ebbõl azonban nem következik az, hogy magyar nemzetünk és népünk csak súlyos csalódásokon ment keresztül. Ezek így beállított képek, ez igen szépen hangzik, de ha az ember magát a magyar nép történelmét vizsgálja, egészen más megállapításokra kell jusson.
Miután a történelmi részét világították meg a dolgoknak, én az emberi cselekedeteknek legbensõbb indítékait akarom megvilágítani, mert ezen keresztül tudom a legjobban alátámasztani mindazt a cselekedetemet, amelyet az idõk folyamán elkövettem vagy végrehajtottam. Az életrõl vallott felfogásom az, hogy vannak örök élettényezõk, erõtényezõk, amelyek minõségben, nagyságban mindig ugyanazok maradnak, csak az idõk folyamán kerülnek egymáshoz mindig más és más viszonyba és kerülnek az emberhez is mindig más és más viszonyba.
Ezekbõl a viszonyba állításokból és állásokból adódnak a világnézetek, és ahogyan egy nép, egy nemzet ezt a világnézetet az önmaga adottságain keresztül gyakorlatilag levetíti, adódik annak a népnek, annak a nemzetnek az ideológiája. Van tehát egy eszmerendje, ahogyan a világot látja, ahogyan a világnézet õrá hatni tud, és ahogyan õ tud hatni a világnézetre. Ennek az eszmerendnek a gyakorlati politikai, gazdasági és társadalmi kivetítését értjük mi annak a nemzetnek a gyakorlati élete alatt.
Hogy ezek az örök tényezõk az emberben mibõl állnak, erre röviden ki akarok térni, mert igen fontos a hungarista ideológia megismerése szempontjából és ezen keresztül abból a szempontból, hogy a Hungarizmus mint ilyen, hogy és mint látta az eseményeket 1944. október 15-e elõtt. A nézetem az, hogy az ember énjének három fõ megnyilvánulási formája van. Az egyik az, hogy ez az én mindent maga alá akar gyûrni. Ez az õ egoizmusa, amikor mindent, amit két keze munkájával elõ tud állítani, a saját maga céljaira akar beállítani. Ez az ego.
A másik megnyilvánulási formája, amely ugyancsak vele született és vele születik és addig vele fog születni, amíg ember itt a földön egyáltalában létezik, az az, hogy természetes ösztönénél fogva szalad be a közösségbe, keresi a közösséget. Õ tehát nemcsak egyéniség, hanem önmagát a közösségnek saját önszántából alárendelõ személyiség is.
A harmadik megnyilvánulási formája pedig az, amikor keresi a viszonyt az abszolúthoz. Ez a három alap és örök tényezõ van az emberben. Ez belõle nem irtható ki semmiféle neveléssel, ezt tudomásul kell vennünk. És, mert ez így van, tudomásul kell vennünk azt, hogy ezek a belsõ alaptényezõk a közösség nagy belsõ életében integrálódnak olyan tényekké, amelyeket ugyancsak tudomásul kell vennünk. Az ego az õ egoizmusával integrálódik a közösségben nacionalizmussá. A közösségbe való vágy, hogy õ igenis tudomásul veszi azt, hogy a közösségben kell munkálkodnia és dolgoznia, hogy a nemes társadalmasítás szükséges, hogy õ tényleg, mint ember embertársával együtt élhessen, ez integrálódik a közösségben szocializmussá. Az õ óhaja és vágya pedig, hogy viszonyba állíthassa önmagát az abszolúttal, a közösségben mint az õ erkölcsi felfogása nyilvánul meg.
Ennek a három alaptényezõnek és alapténynek kell meglennie minden egyes közösségben, ha az a közösség tényleg egészségesen akar élni, ha azt akarja, hogy tényleg szép, jó és igaz életet élhessen. Ha az egyik hiányzik belõle, akkor már eltorzul a közösség élete, és éppen azért az én felfogásom szerint a nacionalizmus sohasem tud nacionalizmus maradni, ha mellette a szocializmus és az erkölcsi abszolút felfogás a világmindenségrõl hiányzik. Ebbõl a nacionalizmusból sovinizmus lesz, és ugyanígy a szocializmusból materializmus, ha a másik két élettényezõ hiányzik mellette, és az én erkölcsi felfogásomból államdogmatizmus, ha a nacionalizmus és a szocializmus tényét nem akarom figyelembe venni.
Ha tehát egészséges közösséget akarok megépíteni, akkor ezt a három élettényezõt, amely nem rabolható el a közösségtõl, mert vele születik és vele pusztul el, kell gyakorlati életösszhangba hoznom, kell gyakorlatilag megépítenem és kell ezen keresztül a közösség jólétét, életbiztonságát és megélhetését biztosítanom. Felfogásom tehát az életrõl az, hogy az emberiség eddig egyedül és kizárólag csak a világ anyagi tényeinek tudomásulvételével élt. Ezeknek a tényeknek a megszervezésén keresztül gondolta a közösségi életet lefolytathatónak, és ezen keresztül született meg az az anyagelvû világfelfogás és világnézet, amely évezredeken keresztül befolyásolta az emberiséget és évezredeken keresztül szolgált alapjául minden világnézetnek, bármelyik oldalon is volt. Akár a liberalizmust vesszük tehát, akár a marxizmust, akár a bolsevizmust vesszük vagy ezeknek uralkodási formáit, bármilyen kreációt, bármilyen uralmi rendszert, ezek mind a materializmus alapján állottak. Ennek adott azután kifejezést Marx is az õ történelmi materializmusában.
Felfogásom az, hogy évezredes tévedésben volt az emberiség, amikor erre építette életét, de ez a tévedése érthetõ is, mert hiszen agyával és érzékszerveivel sokkal inkább tudta közel hozni magához az anyagi világot, mint a szellemi és erkölcsi világot. A jelenlegi nagy vajúdás földgömbünkön és ez meggyõzõdésem magával fogja hozni, hogy a történelmi materializmus alapján álló rendszerek mind elbuknak, és olyan új rendszerek születnek, amelyek a közösséget a nacionalizmus, a szocializmus és az erkölcsi világrend hármas ténye alapján építik fel.
A Hungarizmus erkölcsi világrendjének alapjául már a kezdeti idõktõl fogva Krisztus tanát vette. (Zaj a hallgatóság soraiban.) Meggyõzõdésbõl cselekedte, egyszerûen azért, mert elismerte és nemcsak elismerte, hanem meg is vallotta, hogy az erkölcsi világrendnek tényleges, egyedüli alapját, az abszolút erkölcsöt jelenti ez a tan, és maga Krisztus személyisége.
Azt valljuk, hogy ez az erkölcsi alap megváltozhatatlan, és erre ráhelyezzük az idõkben mindig változó szellemi és anyagi alapokat. Ennek a hármas alapnak a kialakítása volt a Hungarizmusnak a feladata úgy a párt, mint az országépítõ részében.
Szükségesnek tartottam, hogy ezeket a legbelsõbb indítékokat kifejtsem, mert ahogy rá akarok térni mindinkább a gyakorlati részre, fogják az urak is megítélni tudni, hogy ennek alapján hogyan fejlõdtek a dolgok abban a mederben, ahogy fejlõdtek, miért voltak a döntések olyanok, ahogyan elõttünk ismeretesek, és miért cselekedtünk úgy, ahogy azt megtettük.
Felfogásunk az a világ és az emberiség haladása és fejlõdése szemszögébõl, hogy közösségi rendszerek felé halad és integrálódik az emberiség. De természetesen az integrálódási folyamat mellett differenciálódások is vannak, mégpedig elsõsorban differenciálódnak népek, amelyek vezetésre hivatottak a közösségen belül. Hiszen tengely nélkül nincs mozgás. (Derültség a hallgatóság körében.) Ez az egész közösségi rendszer kialakulása és kialakítása nem más, mint az életnek egy hatalmas nagy újszerû mozgása, amely tengelyt kíván és így, a közösségi tengely szempontjából, egy nép jön tekintetbe, amely mint vezetõ nép, a nagy történelmi feladatot végre kell, hogy hajtsa. De attól eltekintve, hogy a közösségben vezetõ vagy csak közösséget jelentõ népekrõl van szó, minden népben bizonyos alap társadalmi rétegeket látunk, amelyek kifejlesztése az élet parancsoló szükségébõl jött létre. Az elsõ alapréteg az õstermelõ, aki a nyersanyagot szolgáltatja, de miután a nyersanyag ilyen kitermelésével nem mindenkor fogyasztható is, egy másik nagy réteg jött létre, amely ezt a nyersanyagot fogyasztóképessé teszi, és ez a munkás. Mindkettõnek a munkáját azonban valakinek vezetnie, összehangolnia kell, és így születik meg a harmadik nagy alapvetõ réteg, az értelmiség. Ebbõl a három alapvetõ rétegbõl adódik tulajdonképpen a közösségnek és minden közösségnek alapja. A családalap és ennek központjában a nõ, aki a munkának a jó hasznát élvezi. Az ifjú, aki a folytonosságát és halhatatlanságát biztosítja a közösségnek, és mint utolsó, a katona, aki megvédi a közösség munkáját és jó hasznát. (Derültség és zaj a hallgatóság körében.)
Ezek a nagy társadalmi rétegek. Ellene vagyok annak, hogy ezek a társadalmi rétegek, amelyek szükségesek, egymás ellen meddõ osztályharcot folytassanak. Osztályharc volt eddig felülrõl is és indult alulról is. Felülrõl a nacionalizmus jelszavával a születési elõjogok védelmére és így a nacionalizmust eltorzította sovinizmussá. Alulról viszont jogos elkeseredésben a szocializmus jelszavával, amely azonban szintén, mert egyedül maradt, materializmussá torzult. Felfogásom az, hogy az osztályharc ideje lejárt, felfogásom, hogy ezeket az alap társadalmi tényezõket ugyancsak hivatásukba kell állítani, feladatkört kell számukra megszabni, jogot és kötelességet számukra meghatározni s ezeknek az így jogba, kötelességbe beállított társadalmi alaprétegeknek összehangolva kell lenniük, hogy a nemzet egyeteme lássa egyetemes munkájuknak a jó hasznát. (Derültség és mozgás a hallgatóság körében.)
A paraszt, aki tulajdonképpen az õstermelõknek az eleje és veleje, nagy feladata körében nem lehet más, mint a földnek egyedüli hivatott sáfára, és nem lehet más, mint a földbékének a biztosítója. (Derültség a hallgatóság soraiban. Felkiáltások: Halandzsa!)
Elnök: Csend legyen!
Szálasi: A munkás, felfogásom szerint és ahogy azt rögzítettem is, nem lehet más, mint a termelõeszközöknek a felelõs sáfára és ezen keresztül természetesen a munkabékének a letéteményese. Az értelmiségi a vezetésnek a felelõs munkáját intézi, és ezen keresztül, miután a földbéke és a munkabéke egymás közötti viszonyát kell, hogy meghatározza és vezesse, a társadalmi békének a letéteményese, és így minden egyes alap társadalmi rétegnek meg kell, hogy legyen az õ felelõssége: a nõnek a családba beállított felelõssége, az ifjúnak a kultúrbéke szempontjából és a katonának a nemzetbéke fenntartása érdekében.
Ezek azok a tényleges és gyakorlati alapok, amelyek a magyar nép által alkotott közösségnek az irányelvét képezik, és amelyek azt az alapot adták meg a mi harcunknak, amelyek segítségével egész nemzetünket és népünket beállítottuk. Éppen azért, mert teljesen elütött a mi felfogásunk a régi világnézetektõl, kerültünk velük a legélesebb összeütközésbe. Már a megindítás miatt, hogy nem fogadtuk el a történelmi materializmust. Ez maga is maga után vonta, hogy egymással szemben, egymástól élesen elkülönített két világ áll. De ez az éles elkülönülés és elkülönítés csak látszólagos volt, mert hiszen mi a történelmi materializmust abból a szempontból, hogy örök anyagelvûség van, hiszen anyagi világ is van, elismertük, de csak mint eszközt a mi világnézetünkben. Az ellentét tehát csak abból a szempontból állott fent, hogy míg az egyik oldal célnak látta, addig mi és az a felfogásom, hogy igazunk van eszközt látunk benne abból a szempontból, hogy egy közösséget, az embert, ebben a közösségben szolgálja.
Az új világ alapjait tehát a Hungarizmusban, a következõkben tudom rögzíteni egészen röviden, éspedig: erkölcsi alapjaiban Krisztus tana, szellemi alapjaiban az én és a közösségnek az összehangolása, anyagi részében pedig a közösség jószágkészletének közösségi tulajdona. Hogy ennek így kell lennie, és hogy efelé kell, hogy haladjon az emberiség, annak egyik hatalmas eszköze maga a technika lesz. A technika nagy vívmányaival hirtelen kicsivé tette a földgömböt. Már nem mindegy, hogy Tokióban, Budapesten, Moszkvában, Berlinben, Washingtonban, vagy bárhol a föld kerekségén mi történik, mert ezek az események kihatnak az egész földkerekségre, éppen a technika vívmányai miatt. A rádió a másodpercnek egy tört része alatt tudja a legújabb eseményeket közvetlenül hozzám juttatni, és ott a készülék mellett tudok már eseményekrõl dönteni, amelyek tõlem sok ezer kilométerre zajlottak le. A repülõgép egészen közel hozta az embereket egymáshoz, úgyhogy már nem lehet arról beszélni, hogy Amerika négyötezer kilométerre van tõlünk, s az Atlanti óceán választja el, hanem arról kell már beszélni, hogy hathét repülõórányira van, és hogy hathét repülõórányi idõ alatt a legnagyobbját vagy a legnagyobb rosszat tudja számomra beállítani.
Ezek után az általánosan tartott elvek után, amelyek törvényszerûek, és amelyeket én igazságnak érzek, s úgy érzem és tudom, és határozottan vallom is, hogy ezek irányába fejlõdik az élet, Európára magára, mint szociológiai alapépítményre akarok egy pár szóval kitérni, hogy a legszélesebb alapokról tudjak következtetni a mi kis alapunkra.
Európának szociológiai megépítése nélkül egyik nép történelmét sem lehet megérteni. Egészen röviden csak a következõ fontosabb pontokat és mozzanatokat akarom rögzíteni. A római világbirodalom kialakulása elõtt... (Élénk derültség és mozgás a hallgatóság körében.)
Elnök: Csendet kérek!
Szálasi:...két esemény alakította ki Európát és képezte alapját annak, hogy Európa jelenlegi felépítésében megmaradhatott: Marathón és Záma. Maratón Ázsiához akarta kapcsolni, a zámai csatában pedig eldõlt, hogy Afrikához kapcsolódjék. A római birodalom kialakulása után, érdekes, nemcsak katonai, hanem kultúrhatár is fejlõdött ki, az úgynevezett limes, és meg kell állapítani a történelmi tényt, hogy a limestõl délre és északra egészen különálló kultúrkörök alakultak ki, amelyeket még a magasabb európai kultúra sem tudott teljesen áthidalni. Ettõl délre a közösségek mindig az államhatalom fennhatósága jegyében születtek meg, mindig, mint totális állam. Ettõl északra viszont a népi részt vették alapul a közösségek kialakítása szempontjából. Ez igen fontos, mert a dunai résznek különösen az a része, ahol a mi hazánk fekszik, ennek a két hatalmas nagy kultúrkörnek az ütközõ pontján feküdt és így történelmi szükségszerûségbõl már egy évezred elõtt kialakította azt, amire Európa csak most hosszú vajúdás után jön rá, mégpedig a politikai nemzet tényét.
Európa egész szociológiai felépítésében és az 1944-es idõket megelõzõ években határozottan felmutatta azt a tendenciát, hogy a hasonló, az élettárs és sorsazonosságban élõ népeket összefûzze egységbe. És elvitathatatlan, hogy ez a nagy integrálódási folyamat nem állott meg. Minden eszközzel efelé hajtják az eseményeket, a dolgok kifejlõdését, és éppen ezért felfogásom ebben a nagy és súlyos kérdésben az, hogy Európában létre kell jöjjön feltétlenül a germán politikai nemzet, északkeleten a szláv politikai nemzet, délnyugaton a román politikai nemzet és délkeleten tényleges és a lehatározottabb alakjában ki kell alakulnia annak a politikai nemzetnek, amelynek tényét már ezer évvel ezelõttrõl is megfigyelhettük. Én ezt a nemzetet, mint hungarista nemzetet állítottam be az ideológiába. (Mozgás és derültség a hallgatóság körében.)
De mert ez így van, mert a technika az õ nagy vívmányaival közel hozza az embereket egymáshoz, az emberek társadalmasítását szükségessé teszi, az egyes népek egymás közötti társadalmasítását is parancsolóvá teszi, éppen ezért a felfogásom, amelyet az ideológiában rögzítettem is, az, hogy az Európaközösség kialakítása parancsoló szükség. Az Európaközösségben az Európát alkotó népek közös terv alapján fognak élni. Közös céljuk lesz, közös feladataik lesznek, és ezekbõl a közös feladatokból minden egyes népnek részfeladatot fog kelleni vállalnia, mégpedig adottságainak, hivatásának megfelelõen.
A lényeges azonban az, hogy a részfeladatok végrehajtásánál az a nép és az a Nemzet ezeket saját erejébõl hajtsa végre, minden gyámkodástól mentesen, tehát a saját parasztjával, a saját munkásával, a saját értelmiségével, a saját erõforrásaival, mert nincs szüksége arra egyetlen egy népnek sem Európában, hogy gyámkodást kelljen eltûrnie.
Mi lehet a gyakorlati célja ennek az Európaközösségnek? Itt csak nagy látószögbõl kell elindulnom. Nem lehet megállni most olyan látószögek mellett, amelyek legfeljebb Budapest határáig nyúlnak, vagy egy járás határáig, vagy az ország határáig, amikor mint mondottam, a technika minden eszköze rendelkezésre áll, hogy földgömb-viszonylatban tudjak ítéletet mondani. Miután közösségek fognak létrejönni, meggyõzõdésem az, hogy Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália földségeinek szerves összefûzése be kell következzék, mert ha nem következik be, ezek a véres vajúdások tovább fogják megrázni az egész földgömböt. Meg kell csinálni ennek a megszervezését, ennek a nagy földségnek a megszervezését, mert e nélkül nincs meg az a béke, amelyet a földgömb minden egyes népe már régen óhajt. Ebbe a nagy közösségbe kell, hogy beillesztõdjék Európa az õ közösségével, és ebbe kell természetesen Magyarországnak is beilleszkednie. És, hogy ez így van, bizonyítja legjobban, hogy már 1944 elõtt az összes vezetõ hatalmak részérõl ilyen gondolatok felmerültek, tehát egészen új értékelést kap mindaz, amit eddig a liberalizmus szabadságnak, önállóságnak, függetlenségnek nevezett. Az Európaközösségnek önállóságát, szabadságát, függetlenségét fog kelleni minden eszközzel megvédeni, és ezen belül adódik azután az egyes népek önállósága, szabadsága és függetlensége olyan határok között, amelyek a legteljesebben alátámasztják az Európaközösség megvédésének lehetõségeit.
Magyarország éppen a technika fejlõdése folytán a világhelyzet alakulása szempontjából kulcsterületté vált. A liberalizmusban ezt a nagy ütõeret csak támpontok védték, amelyek összekötötték ezt a négy földrészt és egy egységbe akarták hozni. Amióta azonban a motor megjelent és különösen a repülõgép megjelent, azóta a támpontok mint támpontok megszûntek, egyáltalában az akkumulációs folyamat megszûnt és területeket kellett és kell biztosítani abból a szempontból, hogy e legfontosabb közlekedési fõütõér biztonsága megmaradjon és biztonságban tudjon funkcionálni. Éppen ezért a mi hazánk tényleg támterülete és feldolgozó területe ennek a fõütõérnek, mert hiszen úgy Gibraltár, mint Szuez, mint Áden szempontjából a legfontosabb helyen fekszik, s így kerültünk ténylegesen és igazán az eseményeknek a legsúlyosabb központjába, mert három világhatalom érdekelt a mi hazánk területében. Mindhárom világhatalom jogosultnak látja azt, hogy ezen a területen az õ akarata érvényesüljön, s ez az északkeleti világhatalom a nagy szláv törzs, az északnyugati világhatalom a nagy német törzs, és mint harmadik éppen a technikai nagy fejlõdés miatt kapcsolódott be: az angol néptörzs és világhatalom, amely elsõsorban van érdekelve ebben a támterületben. Igen, a mi hazánk pokol, vagy paradicsom lehet. És azt nekünk tudomásul kell vennünk, hogy a mi hazánk van a legsúlyosabb helyzetben az egész földkerekségen, mert bárhová is nézünk, ilyen nagy játéka a világot irányító erõknek egyik területen sem nyilvánul meg, mint éppen itt, a Duna szívterületén. Az itt hozandó döntések a magyar nép részérõl tehát mindenkor függvényei a világhatalmak részérõl már hozott döntéseknek. Mi ezt legfeljebb tudomásul vehetjük, vagy nem vesszük tudomásul. Ha tudomásul vesszük az egyik oldalt, akkor tudomásul kell vennünk, hogy a másik két oldal ezt nem fogja tudomásul venni. (Derültség és zaj a hallgatóság körében.)
Mi adódik ebbõl? Adódik ebbõl a Hungarizmusnak az a szükségessége, hogy a magyar népnek tényleg akkor lesz békéje, amikor e három világhatalomnak ténylegesen békéje lesz, de ameddig béke e három között nincs, akár van háborús fõbûnös, akár nincs, itt háborúk lesznek a három világhatalom között. Éppen ezért a Hungarizmus egész felépítésében apostolkodik, propagálja azt, hogy ezt a háromnégy világrészt tényleg össze kell hozni, mégpedig a három világhatalom összehangolt akaratából.
A mi hazánk, merem állítani, éppen azért, mert gondolom, hogy a történelmét ugyancsak ismerem valamiképpen, Európa legeurópaibb országa. Mindent Európának ad és mindent Európától kap. Az õ élettere, akárhogy is nevetünk ezen az új kifejezésen, a történelem folyamán igen érdekes határokat mutat, mégpedig nyugaton Rajna-Rhone, északon a Keleti-tenger, keleten a Dnyeper és délen a Konstantinápoly Róma vonala által határolt terület az, amelyre tud a mi népünk hatni, és amely a mi népünkre hat. Ez igen fontos megállapítás, mert egész történelme folyamán az õ történelmi múltja, az õ történelmi jelene mindig ezeken a területeken mozog.
Érdekes ezen a mi bensõ területünkön az, hogy Délkelet-Európa, amelynek vezetõ részét képezzük, a geopolitikai megépítésében rendkívül nagy egységet mutat, ellenben belsõ tartalma kimondottan népi törmelékhalmaz kiépítését mutatja. (Derültség és mozgás a hallgatóság soraiban.)
Európának kb. kereken 10 000 000 négyzetkilométernyi területén megközelítõen 25 népszemélyiség él, és ebbõl a 10 000 000 négyzetkilométerbõl Délkelet-Európában 1 000 000 négyzetkilométeren ebbõl a 25-bõl 10 történelmi népszemélyiség él. A Hungarizmusnak tehát elsõsorban az volt a feladata, hogy ezeket a népszemélyiségeket hozza közel egymáshoz, mert azt mondotta, ami sikerült vagy 10 népszemélyiséggel 1 000 000 négyzetkilométeren, annak sikerülnie kell, akár 10 000 000 négyzetkilométeren 25 népszemélyiséggel is, mert hiszen nem minõségi különbség van, hanem csupán mennyiségi és szervezésszaki megoldás. Meggyõzõdésem az, hogy a szükséges Európa-közösségnek megépítése azon a kérdésen áll vagy bukik, hogy sikerül-e az egyes népszemélyiségeket összehangolni, és az életüket egymás mellé beállítani és nem egymás ellen.
Ezek voltak azok az alapelvek, amelyeknek segítségével megkonstruáltam az eszmerendet, a Hungarizmust. Ezek azok az alapelvek, amelyeket hittel és meggyõzõdéssel tudatosítottam nemzetem minden egyes rétegében egy évtizeden keresztül. Ebbõl az ismertetett helyzetbõl adódott a háború folyamán a mi hazánk számára a konkrét kép. Itt nálunk, az országban három fõirány volt, az egyik, amely a magyar nép és Nemzet sorsát Északkelet felé akarta biztosítani, a másik, amely Északnyugat felé akarta biztosítani, a harmadik, amely Nyugat felé akarta biztosítani. Mind a három meggyõzõdésbõl cselekedett. Mind a három meg volt gyõzõdve arról, hogy az õ elhatározása az igaz, hogy az fog hasznot jelenteni nemzete számára. Egyetlen egy irányzat volt, amely nem meggyõzõdésbõl cselekedett, és az egyedüli irányzat volt, amely konjunktúrából mindig vagy az egyikhez, vagy a másikhoz kapcsolódott és csatlakozott aszerint, hogy a fegyverek az egyes harcmezõkön hogy és mint döntötték el a csata sorsát. Talán azt mondhatnám, hogy ez az irányzat, ha Harkov német kézre került, akkor egészen odavolt a németek dicsõítésétõl és a zsidók szidalmazásától, és ha Harkov a Vörös Hadsereg kezébe került, akkor ez a konjunkturális irányzat a másik végletbe csapott át. Meggyõzõdésbõl három irányzat harcolt, mint mondottam, az egyik a Szovjet felé, a másik Németország felé, a harmadik pedig Anglia felé. De mind a három kivétel nélkül és ezt meg kell állapítani a nemzet javát akarta. Nem tételezhetõ fel, hogy bármelyik is csupán azt akarta volna, hogy erre ráfizessen a nemzet. Ebben az idõben a háború tudott céljait a következõkben lehet összefoglalni: a hármas-hatalmak részérõl új földgömbrendezés, aztán a német, japán és itáliai nép számára megfelelõ élettér biztosítása, és mint harmadik nagy cél, a régi világrend felszámolása. Ebben a nagy háborús célkitûzésben azonban ellentétek voltak tapasztalhatók a német és a japáni felfogás között. A német felfogás ugyanis az egész angol világbirodalmat, úgy ahogy volt, összes koronagyarmataival, gyarmataival és domíniumaival át akarta hozni a nagy germán közösségbe, minden területi veszteség nélkül, a japáni felfogás viszont oda tendált, hogy az õ életterüket csak abban az esetben tudják megépíteni, és úgy kialakítani, ahogyan az a japáni nép szempontjából szükséges, ha az angol világbirodalom megszûnik. Ez a két felfogás egymással szembeállt, ezt igyekeztek áthidalni. A háború tudott célja a Szovjet részérõl ahogy elõttem ismeretes volt 1944 elõtt, Moszkva célja, a szovjet cél az volt: elõször a nemzetiszocializmus felszámolása és másodszor a világszovjet megépítése. Az összes háborús célok között itt tûnik ki amint rögzítettem is az a tudat, hogy a technika olyan kicsivé tette földgömbünket, hogy itt egy közös megszervezés elõl nem lehet kitérni. Az Egyesült Államok részérõl a tudott háborús cél volt: ugyancsak a nemzetiszocializmus felszámolása, a világdemokrácia kialakítása és földgömbfelosztás a Szovjet és az USA között. Ebbe a célkitûzésbe akart közbeékelõdni a német propaganda, mondván azt, hogy igen, a Szovjet és az Egyesült Államok segítenek Anglián, de csak addig, ameddig a német olasz japáni hármasszövetség kezébõl ki nem ütötték a fegyvert, utána a földgömböt két érdekterületre akarják felosztani és ennek a felosztásnak természetesen helyt kell adnia az angol világfogalomnak is. Anglia részérõl a tudott háborús cél ugyancsak a nemzetiszocializmus felszámolása és mint második cél a népek szabad fejlõdésének biztosítása. Ezekbõl a célkitûzésekbõl látható már, hogy milyen érdekes differenciálódások vannak, és hogy milyen érdekesen szemlélte minden egyes háborús fél a világ fejlõdését és az emberiség haladását. A Hungarizmus szempontjából pedig a célt beállítottuk a hungarista magyar birodalomnak a tényével, mint minimális célt. Európában ezután a háború után egy következõ háborúnak már nem szabad kitörni. Mint harmadik cél volt a nacionalista és szocialista Európaközösség. Ezek voltak a tudott háborús célok.
Amikor a háború Németország és a Szovjet között kitört, a Hungarizmus egész mozgalmával ezt a tényt határozott megdöbbenéssel vette tudomásul, egyszerûen azért, mert úgy vélte, hogy 1939. augusztus végével nemcsak egy egyszerû szerzõdést írnak alá Moszkvában, hanem megnyílik a földgömbrendezésnek nagy történelmi lehetõsége is. Távol állt tõlünk az, hogy e mögött második szándékot lássunk. Annyira meg voltunk arról gyõzõdve, hogy a két rendszer, amely a közösségi elvet vallotta, ki tudja küszöbölni azokat az ellentéteket, amelyek a két fél között még fennállhatnak. Rögzítenem kell még azt is, hogy 1943. szeptember 1-vel az erkölcsi világrendnek legfelsõbb köre és képviselõje, a római pápa is hallatta hangját, mégpedig az alkalommal, hogy a világháború kitörésének napján szózatot intézett a földkerekség népeihez. Ebben az õ szózatában ugyancsak egy célkitûzést látni, mégpedig egy rendkívül érdekeset. Az az érzésem, hogy ez egy olyan célkitûzés, amely felé az emberiség most halad fejlõdésében és amelyhez a hungarizmus az õ három nagy alaptényezõjével a legközelebb áll. Kijelentette, hogy a régi világ romokban hever, kijelentette, hogy új világ van kialakulóban, csak nem ismerjük még ennek az új világnak építõ fegyvereit. De rögzítette, hogy ennek az új világnak tudomásul fog kelleni vennie az építõkockákat, amelyek mindenkor meglesznek, bárhogy is változzon a világ sora. Ezek közül az építõkockák közül, mint legfontosabbakat, a következõket jegyeztem meg. Elõször a keresztény kultúrának építõkockája, azután a magántulajdon szentségének építõkockája, (Derültség a hallgatóság soraiban) azután a család szentségének építõkockája. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Elnök: Csendet kérek!
Szálasi: És a szocializmusnak az építõkockája. Felfogásom szerint ez a nagy iránymutatás a leghatározottabban és a legteljesebben vetíti az emberiség minden egyes felelõs tényezõje elé azokat a feladatokat, amelyeket feltétlenül meg kell oldani, ha azt akarják, hogy tényleg népbéke legyen, és ha azt akarják, hogy tényleg béke legyen az emberben is. Felfogásom a célok ismertetése után abban jegecesedett ki, hogy világnézeti háború van, amely után egészen új társadalmi rend fog bekövetkezni, tehát a régi társadalmi rend vagy rendek vagy rendszerek, amelyeket a liberalizmus épített meg, ezek tényleg mind meg fognak semmisülni, mint ahogy a liberalizmus társadalmi rendjének gyakorlati megvalósításánál az abszolutizmus megsemmisült, mint ahogy a bolsevizmus társadalmi rendjének megépítésénél a cárizmus semmisült meg, és mint ahogy eddig és ezután is minden egyes új társadalmi rend megépítése alkalmából a régi teljesen megsemmisül. A célok rögzítése után meg kellett állapítanom azt:
az 1944 elõtti idõkben újra hangsúlyozom, hogy ebben a háborúban a legnehezebb helyzetben két ország és két nemzet van, az egyik oldalon Magyarország és a Magyar nemzet, a másik oldalon Anglia és az angol nemzet. Ez volt az a kép, amely bennem rögzítõdött, ez volt az a nagy vezérfonal, amely minden egyes beszédemet végigkísérte, annak gerincét képezte és minden cselekedetemet meghatározta.
Rögzíteni kívánom azt a felfogásomat is, hogy ezért a háborúért felelõsségre vonni személyeket nem lehet. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Ez a háború feltétlenül és okvetlenül kitört volna akkor is, ha történetesen sem Sztálin, sem Churchill, sem Roosevelt, sem Hitler, sem Mussolini nincsenek a világon. Ez a háború szükséges volt, egyszerûen azért, mert egy régi társadalmi rendszer elavult, idõszerûtlenné vált, és mint idegen test megmaradt a népek életében, amelyet valami erõszakos úton el kellett távolítani. Ha ez a világháború nem tör ki, meggyõzõdésem szerint Európa-forradalomban volnánk, mert vagy így vagy úgy, az idejétmúlt társadalmi rendszereket el kell takarítani. Az eltakarítás vagy a háborúnak, vagy egy forradalomnak a feladata, de elmaradni nem maradhat el, nem is maradt el a múltban, és a jövõben sem fog elmaradni, mert ez így van, és mert szükséget jelent. Éppen ezért az a nézetem és meg vagyok arról gyõzõdve, hogy észokoknál fogva mást nem is lehet vallani, hogy ezért a háborúért személyeket felelõssé tenni nem lehet. Ugyancsak felfogásom az, hogy a háborúban akkor ontunk hiábavaló vért, ha az a háború a célját nem éri el. 1914-18-ban tényleg hiába ontottuk a vért, mert hiszen utána jött ez a háború, hogy az 1914-18-ban elintézetlenül hagyott kérdéseket megoldásra vigye. Ebben a háborúban nem hiába ömlött a vér: minden kérdést félreérthetetlenül tisztázott és elsõsorban tisztázta azt, hogy az emberiségnek milyen útra kell lépnie, hogy tényleg megszerkeszthesse és megépíthesse a földgömb békéjét. Ha ezt ezután a háború után sem tudják elérni, akkor tényleg megállapítható, hogy vannak erõk, amelyek nem akarják, hogy béke legyen ezen a földön. De csak most, hogy minden így tisztázódott, választóvíz volt ez a háború, kinyitotta az emberek szemét, megnyitotta a lelkét, kinyitotta agyát, és nem kell mást csinálni, mint a látott igazságokat tényleg az emberiség szolgálatába állítani.
Ebbõl a háborúból éppen az említett és kialakított gondolatmenet alapján Magyarország semmiképpen sem maradhatott ki. Benne volt a népek összeütközésének teljében, központjában. Vagy itt, vagy ott, feltétlenül be kellett állnia. Én természetesnek vettem azt, és ma is vallom, hogy odaálltunk be, és hittel és meggyõzõdéssel azt az oldalt hirdettük, amely oldal a mi szempontunkból a haladást és a fejlõdést jelentette, és amely oldal a legközelebb állott a mi világnézetünkhöz. De megértem azt is, hogy viszont egy másik oldal az õ világnézeti felfogásából kiindulva egy bolsevista megoldást akar Magyarország számára. De éppen úgy annak az oldalnak is meg kell látnia azt, hogy mi ideológiánkon keresztül csak ezt az utat választhattuk. Tehát rögzíteni kívánnám azt, hogy mi Németországgal nem azért mentünk, mert a német néppel akartunk menni, hanem azért, mert a német népben olyan világnézetet láttunk és véltünk felismerni, amely a legközelebb feküdt a mi felfogásunkhoz. Amikor a németszovjet háború kitört, véleményünk az volt, és az volt az érzésünk is, hogy Anglia teljesen visszavonul Délkelet-Európából. Érdektelenséget mutatott, és határozott érzésünk az volt, hogy tervük szerint ebben az ütközõ területben a német és orosz erõk összecsapását várják, és várják az összecsapás utáni nagy legyengülését a két nagyhatalomnak. Ennek a segítségével akarják azután õk beállítani újra Délkelet-Európában kezdeményezõ akaratukat. Amikor a magyar nemzetet hitemmel és meggyõzõdésemmel, a Hungarizmus segítségével északnyugat felé igyekeztem beállítani, ennek indító oka még az is volt, hogy a közelmúlt történéseibõl a magyar népben olyan lélektani helyzet alakult ki, amely egy kelet felé való beállítást kizárttá tett. Ez a lélektani helyzet elõször is 1848/49-bõl adódott, másodszor pedig azokból a tényekbõl, amelyek 1918/19-ben Magyarországban lezajlottak. Ezek a tények voltak azok, amelyek a magyar nemzetnek húsába vágtak és lelkét, gondolkodási módját a legteljesebben befolyásolták. Bepillantást magába a bolsevizmusba nem tudtunk szerezni, egyszerûen azért, mert tudomásunk szerint a Szovjet maga is körülvette magát egy láthatatlan fallal, amely mögé nem volt meg a bepillantás lehetõsége. Azonkívül az ellene megnyilvánuló propaganda ezt a falat még hatványozottabban magasabbra húzta és természetesen torzított. De torzítása dacára is az emberben az az érzés támadt, hogy a bolsevizmus egészen biztosan megfelel az orosz népnek, talán legteljesebb kiterjesztésében a szláv törzseknek, de a magyar nép szempontjából és a Délkelet-Európában élõ többi népek szempontjából népidegen maradt, nem építhetõ és semmiképpen sem gyúrható ezeknek a népeknek gyakorlati életébe. Ez a belsõ lélektani helyzet mindinkább kiélezõdött és élesebb lett, amikor az 1939-es események után közös magyar-szovjet határ állott be északkeleten.
A vád ellenem, elsõ részében az, hogy idegen hatalomnak titkot adtam át. Meggyõzõdésem változatlanul ma is, hogy Németország nem volt idegen hatalom. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Meggyõzõdésem ma is változatlanul az, hogy Németország nem volt ellenséges hatalom, és meggyõzõdésem változatlanul az, hogy szövetséges volt, amely szövetséges hosszú éveken keresztül építette be a mindenkori magyar kormányok tudtával és beleegyezésével, a nemzetközi szerzõdésekben biztosítottan politikai, gazdasági és társadalmi exponenseit. De a legszorosabb katonai együttmûködés is volt. Hogy másra ne mutassak rá, a magyar és a német vezérkar mindenkor, már az elsõ világháború utáni idõktõl kezdõdõen a legszorosabban híranyagcserében állott. Rámutatok arra is, hogy megismerték a magyar és a német vezérkarban és bíráskodásban a magyar vagy a német érdekeket sértõ titoktartás elleni bûntetteket.
Tehát, amikor érintkeztem a németek közül bárkivel, akár hivatalos, akar nem hivatalos személyiséggel, tettem ezt abban a tudatban, hogy határozottan és kimondottan szövetségesekrõl van szó, akiket mindenkor hivatalosan is tájékoztattak a hivatalos magyar körök az eseményekrõl, és tettem ezt mindig oly formák közt, amelyek sohasem lépték túl azokat a határokat és kereteket, amelyek a szövetségesek közti viszonyt meghatározzák.
A kormányzói szándék titok egyáltalában nem volt, õ ezt a szándékát titokként egyáltalában nem is akarta kezelni, hiszen kijelentette tanácsadóinak, hogy õ nem akar a szövetségessel szemben árulást elkövetni. Magas rangú személyek kihallgatása alkalmából kijelentette a kormányzó, hogy a magyar történelem eddig nem ismert oly magyar államfõt, aki a szövetségesét elárulta volna, és õ nem akar az elsõ államfõ lenni, aki ezt a történelmi tényt magatartásával megcáfolná. Részérõl tehát, igenis elhatározásaiban megnyilvánult az a helyes felfogás, hogy közölni kell minden elhatározást, ami a szövetségközi viszonyt illeti, a megfelelõ tényezõkkel.
De fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy ennek a vádpontnak a lényegét kimerítõ titok megsértését nem követhettük el, mert hiszen már elõttünk is tudták az illetõ tényezõk, és azon kívül mindenki tudta 1943 eleje óta, hogy megváltozott a harctéri helyzet. És Moszkva, London, Washington részérõl állott be a katonai kezdeményezés, a német vezetés hadászatilag idõnyerésért harcolt. Ez letagadhatatlan. Ezt az idõnyerésért folytatott hadászati harcot pedig, szerintem, nem lehet emberrel, testtel folytatni, mert hiszen akkor tönkreteszik, hanem területtel kell lefolytatni. Terület pedig volt elegendõ, amit fel lehetett adni, és ahol ezeket a nagy harcokat hadászatilag az idõnyerésért le lehetett folytatni. Éppen azért engem ez nem is befolyásolt semmilyen szempontból, mert hiszen ez tudott hadászati alaptörvény, és ezt a hitemet és meggyõzõdésemet adtam tovább a nemzet legszélesebb rétegeinek is. Ezt a harcot idõnyerésért pedig azért folytatta, ahogy késõbb az 1944. decemberi látogatásom alkalmával megerõsítést nyert ez a felfogásom, hogy közben egész hadseregét átszervezhesse, átfegyverezhesse, az új fegyvereket legyárthassa, és így minõségi szempontból újra az ellenség fölé tudjon jutni.
Viszont a túloldal, az ellenség oldala ezt nagyon jól tudta és mindent elkövetett abból a szempontból, hogy ebben a nagy célkitûzésében kudarc érje a német hadvezetõséget. Tehát diplomáciai úton is mindent elkövetett, hogy szövetségeseibõl kitörje azokat, akik tényleg ezt az álló, morzsoló harcot az idõért nem bírják. És itt meg kell adni, amit már akkor is megállapítottunk, hogy az idõpont megválasztása természetesen igen szerencsés és ügyes volt, hogy éppen a hadászati visszavonulás idejében lett aktív a túloldal diplomáciája és követett el mindent, hogy gyakorlati tényeket elébe tárva a németek szövetségeseinek, õket meggyõzze a háború kilátástalanságáról.
A kérdés, a gyõzelem kérdése tehát a kés élén volt. Mindegyik fél, úgy az egyik, mint a másik oldalon mindent elkövetett, hogy nagy célját elérhesse. Most azon volt London és Washington, hogy összeroppanjon Németország, mielõtt az új fegyverkezést végre tudja hajtani, és Németország pedig azon volt, hogy meg tudja tartani hadászati elõnyeit úgy, hogy végre tudja hajtani új szervezését és a kiürítést meg tudja csinálni.
Bennem határozottan a biztos gyõzelem tudata volt. Ezt a tudatot adtam át, amint már mondtam, nemzetünk minden társadalmi rétegének, és hogy ez mire alapozódott, csak egy pár dologra szeretnék rámutatni.
Határozott tudomásunk volt az új repülõgépekrõl és az új robbanóanyagról. A semleges és akkor ellenséges katonai szakirodalom ezekrõl a kérdésekrõl hosszú és beható cikkeket írt, még pedig nem oly cikkeket, amelyekbõl következtetni lehetett volna, hogy ezek az új fegyverek nem lennének meg. A hivatalos német kijelentések, amelyek hivatalos személyek szájából történtek, még inkább alátámasztották ezt. A kiadott rendeletek Németországban, hogy az új fegyverekrõl beszélni tilos, a szigorú tilalom, amely hazaárulás bûntettével sújtotta azokat, akik csak megérintették ezt a kérdést, mind arra engedtek következtetni, hogy igenis, itt komoly, nagy átszervezésrõl volt szó.
De a leghatározottabban befolyásolt bennünket mindaz, amit angol államférfiak jelentettek ki a háború folytatását illetõleg. Az angol nép megpróbáltatásait illetõen kijelentették, hogy a háborút idõre kell befejezni az angol népnek, mert ha nem teszi meg, úgy az angol népre oly sötét napok jönnek, amelyek eddig történelmében ismeretlenek voltak. Ezen kívül a hivatalos kijelentések, amelyek Hitler szájából magából hangzottak el, az õ kijelentése a tisztavatáson, ahol megmondta, hogy súlyos a helyzet, de viszont meg van arról gyõzõdve, hogy ezt a krízist a német nép szívóssága le fogja gyõzni, és utána pedig el fog következni a háború utolsó 14 napja, amelyikben az új fegyvereket beveti, és amelyek 14 nap után biztosan német gyõzelemmel fognak végzõdni. Még úgy fejezte be beszédét, hogy az Úristent csak arra kéri, hogy a háborúnak ezért az utolsó 14 napjáért neki megbocsásson. (Zaj és mozgás a hallgatóság körében.) Ugyancsak hivatalos német körök 1944. október 15-e elõtti idõrõl van szó, így Veesenmayer is, nekem kijelentették, hogy igen, meg van az a fegyver, amely négyzetkilométereket porrá és hamuvá tesz. Ugyancsak Mussolini kijelentései is erre vonatkoztak.
Tehát emberileg véve minden alapja, gyakorlati és ténybeli alapja meg volt annak, hogy a legteljesebb hittel és meggyõzõdéssel álljak Németország mellett, amint mondtam, nem azért, mert Németország, hanem mert véleményem szerint az új világnézetet hordta magában.
Mindent elkövettem természetesen, hogy magyar nemzetünknek ez a hite és meggyõzõdése egységes legyen, és minden lépést is megtettem azért, hogy ezt az egységet alátámasszam azzal, hogy a Nemzet és az államfõ közös akaratából történjék a nemzetnek teljesebb beállása az új világnézetbe.
Tapasztalnom kellett azonban, hogy az a csoport, amelyet, mint negyedik csoportot jelöltem meg, és amely végig konjunktúrázott minden más alapvetõ csoportot, ugyancsak konjunktúrájában oly elhatározásra jutott, hogy minden körülmények közt rendelkezésére áll annak a diplomáciai offenzívának és kezdeményezésnek, amelyik a volt ellenség diplomáciája részérõl megindult. Ankarától egészen Bécsig akarta, és ahogy sikerült is, szakította fel ez a diplomáciai kezdeményezés a déli katonai arcvonalat. Amikor ez tudomásomra jutott, és mikor tudomásomra jutott az, hogy ezt puccsszerûen akarja a kormányzó megcsinálni, mert másképp nem is csinálhatja meg a Nemzet ellenállása miatt, akkor történt bennem az az elhatározás, hogy miután legteljesebben meg voltam gyõzõdve a német gyõzelemrõl és legteljesebben meg voltam gyõzõdve arról, hogy magyar nemzetünk lélektanilag a legteljesebben mellettem áll, minden körülmények közt a magyar nemzet érdekében állónak fogom tartani, ha ezt a puccskísérletet elhárítom nemzetünk életébõl. A lényeges csak az volt számomra, hogy a belsõ megrázkódtatást minél kisebbre szorítsam. Ebben az elhatározásomban azonban egy súlyos új pozitívummal kellett szembenéznem, amely azután a végén azt a látszatot idézte elõ, mintha a hungarista mozgalom egy idegen hatalmat kényszerített volna arra, hogy a mi országunk belügyeibe beavatkozzék.
Az 1940-es hihetetlen nagy sikerek után Németországban egy imperialista szárny alakult ki, amely egész Európát az imperializmus alapján akarja megszervezni, és jelszavának talán az állítható be, hogy a Német Birodalom határa ott végzõdik, ameddig a német katona szuronya ér Ezzel a német imperialista csoporttal a legsúlyosabb összeütközései voltak a Hungarizmusnak elvi ellentétek miatt, és azonkívül, mert kimondottan és határozottan a Magyar nemzet önállóságát, szabadságát és függetlenségét tartottuk szem elõtt, hiszen a magyar népben mi Délkelet-Európa vezetõnépét láttuk, amelyik köré népi szervezés segítségével az összes többi népek csoportosulni tudnak. Tehát már ebbõl kifolyólag is a legélesebben állítottuk be a szuverenitás kérdését, ami természetesen azon az oldalon igen nagy ellenzékre talált. Ez az imperialista csoport akarta az ügyeket itt a német hadsereg eszközeivel tisztázni.
Nem akarok kitérni arra, hogy mit jelentett volna ez a tisztázása a dolgoknak. Csak egyet akarok leszögezni. Itt megkérdeztek mindenkit, hogy mennyiben befolyásolhatta volna az a német csapatokat, ha a magyar csapatok ellenállnak, és a Vörös Hadsereggel egyetemben mennek a németek ellen, hogy meddig tarthatott volna akkor Magyarországnak további megszállása? Elhangzottak itt egy hónaptól pár hétig szóló vélemények. Az én véleményem más, legalább annyi ideig tartott volna, mint ahogy így tartott. Miért? Ahogy a fõtárgyaláson megtudtuk, 25 hadosztályt adott egymásután a német hadvezetés ebben a helyzetben, hogy a magyar nemzet a szövetségi hûség mellett döntött. Ha nem így döntött volna, akkor nem egymás után adta volna ezt a 25 hadosztályt, amely épp úgy rendelkezésre állt, akárhogy is van a helyzet Magyarországon, ha együtt megyünk vele, vagy ha kiszakadunk, hanem ezt a 25 hadosztályt egyszerre hozta volna ide. Meg vagyok gyõzõdve, hogy legkevesebb ugyanannyi ideig tartott volna, de sokkal szörnyûbb következményekkel. (Mozgás és zaj a hallgatóság körében.)
Itt a magyar nemzet és vezetõsége újból hangsúlyozni kívánom, hogy 1944. október 15-e elõtti szemmel nézem a dolgokat tényleg sorsdöntõ elhatározás elõtt állt. Választania kellett, hogy Kelet felé megye vagy Nyugat felé. Az én döntésem és elhatározásom a kifejtettek alapján nem lehetett más, mint amit most meghallottak az urak, mint az, hogy ki kell tartani, mert harc folyik idõnyerésért, a drága idõért, és aki megnyeri ezt az idõt, az megnyerte a háborút is. (Zaj és mozgás a hallgatóság körében.)
Minden körülmények között azonban arra kellett törekednem, hogy a magyar önállóságban, szabadságban és függetlenségben egy pillanatig se legyen olyan jogfolytonossági vagy tényleges hézag, amely lehetõvé teszi, hogy akár jó barát, akár ellenség ezt szétfeszítve a magyar nép hivatását és feladatát Délkelet-Európában kétségessé tegye. Minden erõvel oda hatottam, hogy teljesen passzív magatartásra kényszerítsem a németeket és csak azt kértem mindig tõlük, hogy legfelsõbb döntést hozzanak nekem az õ szempontjukból, amely lehetõvé tegye, hogy mi szabad háttal bontakoztathassuk ki a nagy kérdést. A Vasgárda sorsa lebegett mindig szemem elõtt. Nem akartam a mozgalmat kitenni annak, hogy amikor a nemzet életében legsúlyosabb lépését és feladatát hajtja végre, akkor az a sors érje, ami érte a Vasgárdát, hogy a németek voltak Romániában azok, akik lefegyverezték és vezetõ férfiait elhurcolták.
Ez volt az alapja minden ténykedésemnek. Más alapja nem volt. Nem is lenne értelme, hogy más alapot adjak döntéseimnek, mert a legteljesebb ellenkezésbe jutnék azzal az ideológiával, amelyhez hogy a vád egyik képviselõjének kifejezésével éljek konokul ragaszkodom. Igen, konokul ragaszkodom, mert annyira átérzem ennek az ideológiának igazságát, és annyira tudom, hogy csakis egyedül ennek megvalósítása jelenti a magyar nép szempontjából az õ szép, igaz és jó jövõjét. Ez az én meggyõzõdésem. Hogy én ezt meggyõzõdéssel vallom, az nem bûn. Hogy meggyõzõdéssel csak ennek tudok élni, az nem lehet bûn, mert ha valaki szépet, jót és igazat akar nemzete számára, az nem lehet bûn. Lehet ügyetlenül végrehajtani, de bûn sohasem lehet.
A németek részérõl végeredményben úgy rögzítették az álláspontot, hogy kimondottan szabad kezet engednek nekünk, de õk a német érdekek védelme szempontjából a megfelelõ lépéseket meg fogják tenni. Ezt viszont én az én szempontomból semmiképp sem kifogásolhattam, mert utóvégre nincs az az ostoba szövetséges a világon, aki ha tudja, hogy a szövetséges társ milyen lépésre szánta el magát, ennek a lépésnek végrehajtását tétlenül nézni fogja. Mert, ha tétlenül nézi, akkor megérdemli, hogy ezt csinálják vele.
Ezekben a nehéz elhatározásokban azt a képet nyertem, hogy a németek minden körülmények közt dûlõre fogják vinni a dolgot. Én is éppen nemzetünk szolgálatában és érdekében dûlõre akartam vinni a dolgot. Ezt nem is tagadom. Kimondottan, ahogy a fõtárgyaláson sem tagadtam, nemzetünk érdekében állónak tartottam, hogy a kormányzó vagy bárki más részérõl történõ puccskísérlettel szemben a leghatározottabban állást fogok foglalni.
Meg voltam azonban arról határozottan gyõzõdve, hogy a kormányzói puccs ellen magyar nemzetünk elutasító álláspontot fog elfoglalni, ami be is következett. (Ellentmondások a hallgatóság körében.) Ezt nem azért mondom, hogy egy alátámasztását konstruáljam meg cselekedetemnek, hanem gyakorlati meggyõzõdésbõl mondom.
Országjárást végeztem 1944 nyarán is és akkor meggyõzõdtem arról, hogy a Magyar nemzet legszélesebb rétegeiben milyen nagy hittel, bizalommal és szeretettel veszi körül mindazt, ami Hungarizmus (Derültség a hallgatóság körében.) és mindazt, amit mi ennek a világnézetnek keretében cselekszünk. Ez letagadhatatlan. Akik akkoriban a Dunántúlon voltak, különösen délnyugati peremterületén, maguk szemtanúi lehettek annak az ezres és tízezres tömegnek, amely minden egyes alkalommal országjárásomat kísérte.
A tényekkel, illetve az eseményekkel magukkal nem akarok foglalkozni, csak a fontosabb mozzanatokkal, mert ezek a fõtárgyalás alkalmával pro és kontra eléggé megbeszélés anyagát képezték, azonkívül a végén úgy is rá fogok térni, hogy mi tudja eldönteni az igazságot. (Derültség.)
Az egyik érdekes mozzanata ennek az eseménysorozatnak a kormányzó érthetetlen magatartása, hogy elõször egészen ellenségesen viselkedik a németekkel szemben, azután érthetetlen módon a németektõl menedéket és védelmet kér. Ez ellentét, amelynek azonban magyarázatát lehet adni.
Elõször is magyarázatát lehet adni azzal, hogy nem éppen úgy történt, ahogy azt itt a tanúk vallották, mert ahány tanú, annyiféleképp módosította, variálta az eseményeket. Az egyik tanú háromszor is ellentmondott önmagának, és az a 45 tanú is mindig ellentétesen következtetett, úgy, hogy itt a tanácselnök úrnak kellett ezeket az ellentéteket kiegyenlíteni. Tény és való, hogy akkoriban ez a csoport maga sem tudta, hogy mit akar; és éppen ezért ellentétekben volt a tényekkel és ellentétekbe keveredett egymással.
Az én felfogásom szerint a kormányzó azért kért és kapott védelmet a németektõl, mert elõször félt a nemzettõl.
Már 1944. október 15-én a délután folyamán a miniszterelnöke jelenti neki, hogy mindenki elment tõle és elszakadt tõle, tehát látja, hogy egészen egyedül maradt a testõrszázadával, máskülönben mindenki ott hagyta. Félt a nemzetétõl azért is, mert olyan furcsa ellentétbe került önmagával az az ember, aki 1919-ben az ellenforradalom vezetõjeként a bolsevizmus ellen foglalt állást, hogy most 1944-ben az elsõ kezdeményezõ lépést teszi afelé a bolsevizmus felé, amelytõl az egész magyar nemzet retteg.
Másodszor azért helyezte magát német védelem alá, mert úgy gondolkozhatott: ha a németek elvesztik a háborút és én német védelem alatt vagyok, akkor az angolszászok kezébe kerülõk és nem a Szovjet kezébe, akinek velem elszámolni valója van. Maga ez a tény is mint kényszerkörülmény jön nála tekintetbe. Ez volt az a kényszer, ami õt arra a lépésre késztette, hogy puccsszerûen tegyen eleget az ellenséges diplomácia követelésének, mert ha ez a tény mint kényszer nem lett volna, akkor õ ezt a lépést nem teszi meg.
De azon kívül nagyon jól tudhatta azt is, hogy 1919-tõl 1923-ig olyan cselekménysorozatnak volt õ a megindítója, amely a legcsúnyább emléket hagyta vissza vagy a Nemzet egészében vagy a Nemzet egy részében, amelyért neki ugyancsak felelnie kellett volna. És végeredményben õ nagyon jól tudhatta azt, hogyha a németek meg is nyerik a háborút, õ ezen a helyén a nemzet akaratából többé nem lenne.
Mindebbõl kitûnik az, hogy egyáltalán nem szövetkeztem a németekkel Horthy ellen vagy a Magyar nemzet ellen, nem kényszeríttettem õket, mert ez a kényszerlépés bekövetkezett volna akkor is, ha én a hatalom átvétele érdekében egy lépést sem teszek.
Már azért sem volt szükség arra, hogy bármilyen idegen segítséget igénybe vegyek, mert hiszen a fõtárgyalás alatt az összes tanúk vallották az egész hadsereg, annak különösen a vezérkara és a rendõrség, csendõrség teljes egészében a mi kezünkben volt. Akkor miért kellett volna nekünk még segítség is hozzá, ha csak nem abból a szempontból, amit mondottam, hogy bennünket tényleg a Vasgárda sorsára ne juttassanak.
Mert az, amit itt a tanúk elmondottak, ugyancsak ebbõl a szempontból beépített és meggondolt szervezkedés volt, az úgynevezett puccs, amelyhez azonban az itt velem együtt lévõ vádlott-társaknak semmi közük nem volt.
És itt újra ki akarom jelenteni a Tanácselnök Úrnak és minden egyes népbíró úrnak, vegyék tudomásul azt, hogy itt nem polgári szervezkedésrõl volt szó, ahol mindenki a zöld asztal mellett csacsog és fecseg. (Derültség a hallgatóság körében.) Itt népi mozgalomról volt szó, egy komoly, nagy mozgalomról, amely éppen úgy, mint a földkerekség bármelyik más mozgalma, minden eshetõségre beállította a szervezeteit és amely tényleg tartani tudta a száját.
Pol. ügyész: Még hazaárulásra is beállították! (Úgy van! Úgy van! A hallgatóság soraiban.)
Elnök: Csendet kérek!
Szálasi: A történelem folyamán minden ilyen nagy társadalmat átalakító mozgalomnak két nagy megnyilvánulási formája volt és lesz a jövõben is: egy nyílt, amelyet a pártjelent és egy titkos szervezete. Ez nem tagadható el. Ez így van jól, és így van rendjén. A legnagyobb társadalmi mozgalom, Krisztus mozgalma a maga évszázados mozgalmi beállítottságával vértanúkat mutat fel künn, és amellett a katakombákban szervezkedik tovább. Vagy vegyük a liberalizmust: pártokkal állítja be az õ akaratát, világnézeti nagy célkitûzéseit, de van egy titkos férfiszövetsége, a szabadkõmûvesség, amely mozgatja.
Tehát igenis, minden egyes párt, minden egyes világnézet, minden egyes ideológia ezen a két síkon mozog, és éppen azért egyáltalán nem furcsa az, hogy sem Lakatos úr, sem Vörös János úr, sem a többi urak nem tudtak arról, hogy itt mi folyik. És rossz is lett volna, ha tudják. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Õk maguk is titokban akarták tartani ezt a nagy elképzelésüket, de polgári titokban. Beszéltek róla, családi tanácsokat tartottak, és természetes, hogy a családi tanácsok mellett mindig van egy fül, amely meghallja ugyanazt, amit a családi tanácsokban beszélnek.
Ezt a nagy beállítást én soha nem tagadtam, és ez a nagy beállítás szükséges is volt, hogy a nagy elvi elgondolások szempontjából a gyakorlati életbe ültethesse át mindazt, ami szükséges volt nemzetünk szolgálatában.
Csak rá akarok mutatni azokra a hihetetlen nagy ellentétekre, amelyek az egyes tanúvallomások között fennállnak. Nem akarom részletezni, mert még friss emlékezetben vannak, de hogy fennállanak ezek az ellentétek még most is, az egészen biztos. És éppen azért, mert ezek a hatalmas ellentétek megvannak, kértem én és tartom fenn azt a kérésemet, hogy ennek az ügynek megnyugtató tisztázása szempontjából Horthy Miklós urat itt tanúként ki kell hallgatni. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
A tényt akarom rögzíteni, hogy vádlott társaimtól múlt év májusa óta el vagyok választva. Õket is kihallgatták az amerikaiak, engem is kihallgattak a politikai rendõrségen, mindenhol és amikor a fõtárgyaláson figyelmesen hallgattam a tanúvallomásokat, mégis azt a képet tudtam magamban rögzíteni, hogy lényegükben a vallomások fedik azt, amit én itt most szintén elõadtam. Viszont a tanúvallomásokban is rettenetes ellentétek látszanak, rettenetes ellentétek vannak.
Én nem akarok rámutatni arra, hogy vannak egyes emberek, akik félnek és nem akarok arra rámutatni, hogy van egy bizonyos réteg, amely állandóan a félelem ideológiájában él. õ fél a bolsevizmustól, õ fél a Hungarizmustól, az õ alkotóeleme a félelem, és õneki csak az a lényeges, hogy úgy tudja önmagát beállítani, hogy emellett a félelem mellett mégis bátornak és igazságosnak lássék. Én nem lehetek tekintettel erre, nem is vagyok tekintettel, éppen ezért csak megállapítom, hogy amit ezek az urak itt kimondottak, az még az ellentétek dacára is mindazt alátámasztotta és alátámasztja, amit akkoriban mondottam és most mondok.
Nem akarok rátérni arra sem, hogy ezek közül az urak közül egyesek kik voltak és mik voltak 1944. augusztus 28-a elõtt. Távol áll tõlem. Mindenki lelkiismerete szerint cselekszik, és utóvégre abban a meggyõzõdésben is vagyok, hogy az igazság egészen biztosan napfényre fog kerülni, és nyugodt lelkiismerettel merem én az isteni igazságszolgáltatást is vállalni. (Zaj a hallgatóság soraiban.)
Megfigyeltem, hogy a tanúk vallomása során a kormányzó október 15-én déltõl október 16-án délután 5 óráig, tehát kereken két nap alatt tízszer változtatta meg gyökeresen ellentétesen a véleményét, négyszer pedig bizonytalankodott. Ez tény. A fõtárgyalás anyagából ezt a statisztikát bátorkodtam rögzíteni. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Az egész kérdés, úgy ahogyan elõttünk fekszik, a kormányzó cselekedetével és kezdeményezésével szerintem 1944. március 19-e elõtt kellett volna a parlament elé kerüljön, 1944. március 19e után a kormányzó részérõl mindenféle lépés csak a Nemzet vesztét okozhatta, mert 1944. március 19-tõl kezdõdõen a szövetséges, látva az ingadozó magatartást, minden egyes eszközt megragadott ahhoz, hogy nagy célkitûzése szempontjából itt Délkelet-Európában semmi meglepetés ne érhesse.
Hogy helyes volt az az álláspont a mi részünkrõl még akkoriban, hogy nem engedjük a dolgokat úgy alakulni, ahogyan a kormányzó akarja, az kitûnik abból is, hogy a Vörös Hadsereg vezetése nagy hibát követett volna el, ha Délkelet-Európának ezen a hadászati kulcsterületén a Vörös Hadsereg megállását határozza el csak azért, mert Horthy Miklós úr ezt kéri. Az én hadászati megítélésem és felfogásom szerint, amint a Vörös Hadsereg átküzdötte magát a Kárpátokig, nincs megállás számára, csak a Duna mentén, a Duna menti hadászati területen. Minden más megállás tényleg csak ahogyan kifejezésre juttatták nobilis gesztus, amely azonban szükség szerint én sem cselekedtem volna másként csak kéthárom napra terjedhetett. Teljesen igazuk volt hadászati szempontból: õk nem állhattak meg egy sima területen, nekik tényleg a következõ hadászati területig kellett elõremenniük minden eszközzel, akár van fegyverszünet, akár nincs fegyverszünet.
Október 16-án a gyõzelem legteljesebb és legbiztosabb tudatában vettem át a hatalmat. Nem volt semmi okom arra, hogy kételkedjem benne. (Derültség és zaj a hallgatóság soraiban.) Hadászati megítélés szempontjából a helyzet még nem volt olyan, hogy abból a helyzetbõl a nemet hadvezetés a kiutat ne találta volna meg. Mindazok a ténybeli adatok, amelyek eddig rendelkezésre állottak, még inkább megerõsítést nyertek, úgy hogy a legteljesebb lelkiismereti nyugalommal adhattam át meggyõzõdésemet és ebbéli hitemet a Nemzet minden rétegének. Minden egyes cselekedetem tehát oda irányult, hogy nemzetünkben ezt a feltétlen gyõzni akarást tudatosítsam, minden igyekezetem oda irányult, hogy a végsõ gyõzelem kivívása szempontjából minden eszközzel készen álljon a nemzet, mert meg voltam arról gyõzõdve, hogy legkésõbben egy félév múlva, tehát 1945 tavaszáig a hadászati harc az idõnyerésért megszûnik a németek részérõl és a hadászati támadás be fog következni. Minden rendelkezés és minden törvény ennek a szellemében született meg, de tagadom és a leghatározottabban tiltakoznom kell az ellen, ha bárki részérõl is feltételeztetik, hogy ezekkel a törvényekkel és rendelkezésekkel az emberekben szunnyadó aljas ösztönöket akartuk szolgálni. (Zajos ellentmondások a hallgatóság soraiban.)
Minden hadsereg a föld kerekségén kivétel nélkül minden eszközzel biztosítja az õ hátországát, az õ hadmûveleti területét, kimondottan és határozottan katonai szempontok vezetik és nincs tekintettel arra, hogy ez vagy az az intézkedés a lakosság körében ilyen vagy olyan hangulatot fog teremteni.
A totális háború nem 1944. október 15e után született meg, hanem az 1914-18-as világháború után, amikor a francia vezérkar elsõnek rögzítette, hogy a világháború bebizonyította, hogy a háborúkat nem a hadseregek nyerik vagy vesztik, hanem az egész nép és az egész nemzet. Ettõl a pillanattól kezdve ismerjük mi a vezérkarban a totális háború tényét. Filozófiai megépítését már a XVIII. századból, illetve a XIX. század elejérõl ismerjük Clausewitz munkájából, amely rögzíti, hogy a háború célja az ellenség megsemmisítése, ez pedig a totális háborúnak az alapja.
Eddig minden háborút totálisan vezettek, olyan eszközökkel, amilyen eszközöket az akkori korszellem és az akkori lehetõségek rendelkezésre bocsátottak az illetõ hadvezérnek, de ezeken az eszközökön és lehetõségeken belül totálisan vezették. Ez a háború is totális volt, ebben a háborúban is minden eszközt, amely a jelenlegi adottságok között rendelkezésre állott, rendelkezésre is kellett bocsátani a hadvezetésnek és a háború szolgálatának. Ezt meg is cselekedte mindenki a föld kerekségén, minden hadsereg, kivétel nélkül. Megcselekedtük mi is, amint mondottam: a biztos gyõzelem tudatában. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
1944. decemberében Hitlernél látogatáson voltam. Ez alkalommal Hitler többek jelenlétében kijelentette, hogy a hadi helyzettel kapcsolatban 1939-1942-ig a német minõségi fölény jutott kifejezésre az egyes hadszíntereken, 1942-tõl 1945-ig az ellenség a németeknek ezt a minõségi fölényét utolérte, és most õk vannak fölényben a német fegyverek felett, 1945-tõl kezdõdõen pedig újra a német hadsereg minõsége fog fölébe kerülni az ellenségnek, és az ellenségnek nem lesz már ideje arra, hogy két éves fegyverkezésével utolérje a német minõséget, mert addigra a háború régen eldõlt. Kijelentette, hogy Budapestet okvetlenül tehermentesíteni fogja, és a Duna vonalát feltétlenül elérendõ elsõ célnak tekinti még a tél folyamán. 1945 tavaszán elõször Magyarország felszabadítására kerül a sor.
Beállította már ahogyan részükrõl lehetett az új fegyverek ismertetését is. Beszélt az új repülõgépekrõl, a tengeralattjárókról, új robbanóanyagról, amely borzalmas erejû, egy új lövedékrõl, amely idõtõl és tértõl független. Várja az ellenségnek keleten és nyugaton való döntõ támadását, mindkettõre azonban felkészül. Azonkívül megmondta nekem azt is, hogy a Németországban védelmet kapott Horthy Miklós felajánlotta neki közvetítését az angolok felé, amit azonban õ elutasított. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Ribbentrop kijelentette, amikor a pályaudvaron fogadott, hogy biztosít engem arról, hogy a háborút, dacára annak, hogy még egy kis ideig tartani fog, feltétlenül és okvetlenül meg fogjuk nyerni. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Kijelentette, hogy diplomáciai lépéseket már egyáltalán nem tesz, mert mindent a hadseregnek kell elintéznie, és az a meggyõzõdése, hogy akár kelet, akár nyugat felé fog történni a nagy döntõ kezdeményezés a német hadvezetés részérõl, ez meg fogja indítani Moszkva, London és Washington szövetségének a széthullását. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Amíg azonban egy ilyen döntõ lépés és kezdeményezés nem történik a hadsereg részérõl, a belsõ ellentétekre Moszkva, London és Washington között nem lehet számítani.
Ugyancsak beszélgetést folytattam Osunával, a japán nagykövettel (Derültség a hallgatóság soraiban.), aki ugyancsak kijelentette, hogy a legteljesebb mértékben egyetértenek a német vezetés szándékaival, és õ utánajárt, hogy mi igaz abból, hogy a németek állítólag Stockholmban béketapogatózásokat végeztek volna, és azt a hírt kapta, hogy ez nem felel meg a tényeknek.
Ez után a beszélgetésem és látogatásom után még erõteljesebb hittel jöttem vissza és még inkább beállítottam a nemzetet abba a tudatba, hogy a háborút semmi körülmények között nem veszíthetjük el, ki kell tartani, mert a kitartás meg fogja hozni a gyõzelem gyümölcsét. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk arról, hogy tényleg mi történt, hogy tényleg helyes volt-e az én véleményem a dolgokról, helyesen informáltak-e, és az információk alapján a döntésem helyes volt, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy ezeknek a kérdéseknek a tisztázása szempontjából a következõket kell tanúként kihallgatni. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
A hatalom átvétele szempontjából és az átállítás szempontjából feltétlenül és okvetlenül Horthy Miklós urat. A helyzet ecsetelése szempontjából ahogyan 1944 decemberében ismert volt a döntõ német tényezõk elõtt feltétlenül szükségesnek tartom Ribbentrop és Guderian kihallgatását és abból a szempontból, hogy tényleg voltak-e új fegyverek a németek birtokában, vagy nem voltak, és hogy tényleg megfelelte a valónak az, hogy 1944. október 15-e elõtt már ilyen átfegyverkezések folytak, feltétlenül szükségesnek tartom Speer hadfelszerelési miniszter kihallgatását, mert ezek tudják csak tényleg eldönteni, hogy az én döntésem helyes alapon nyugodott-e, vagy õk rosszul informáltak engem. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Ezenkívül az én legteljesebb véleményem az, tekintet nélkül az ügy további folyására vagy folyományaira, hogy ez a per semmiképpen sem választható el a nürnbergi pertõl. Ez okozata volt és nem oka a fejleményeknek, tehát a legszorosabb okozati összefüggésben van vele. Éppen azért, ha ezeknek a személyeknek a kihallgatása nem lehetséges, akkor a nemzetközi bíróság szakvéleményét kell bekérni, hogy ebben a kérdésben megnyugtató kép legyen minden bíró elõtt. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Vádpont az is, hogy magatartásommal alátámasztottam... Elnök (félbeszakítja): Szálasi Ferenc, meg akarom kérdezni, hogy az egész felszólalását illetõleg meddig jutott most el? Szálasi: A zsidókérdésrõl akarok most beszélni. Elnök: Akkor közben szünetet tartunk, azután folytatjuk.
(Szünet után.)
Elnök: A fõtárgyalást újból megnyitom.
Szálasi Ferenc folytathatja beszédét.
Szálasi: Tisztelt Népbíróság! A zsidókérdéssel akarok röviden, de lényegbevágóan foglalkozni. Meggyõzõdésem, hogy a zsidókérdés nem Magyarország kérdése, hanem világkérdés. Ez a világkérdés fennállt Jeruzsálem elpusztulásáig Ázsiában, azóta Európában és 1918 óta az egész földkerekségen. Ezt a kérdést meg kell oldani, éspedig mindkét fél becsületes akaratából kell megoldani. Történelmi tény ugyanis, amikor az egyik fél akarta megoldani, ez a gyakorlati életben mindig eltorzításokhoz vezetett. Amikor a népek önállóan akarták megoldani, a zsidók fizettek rá, amikor pedig a zsidók akarták önállóan megoldani, a népek fizettek rá.
Ebbõl az igen rideg, de fennálló igazságból és ténybõl adódik Hungarizmusunknak az az alaptétele, hogy a kérdés megoldását mindkét félnek becsületesen kell akarnia. A Hungarizmusban ebbõl a szempontból a következõ alapelv adódott. A zsidó nép számára feltétlenül és okvetlenül meg kell adni egy olyan területet, ahol erkölcsi, szellemi és anyagi adottságainak megfelelõen be tudja állítani saját állami, nemzeti és népi országát és önmaga ebben az önállóságában, függetlenségében és szabadságában be tudja szervezni önmagát az emberiség közösségébe. Addig is azonban, amíg ez a kérdés elintézhetõ lesz, itt Európában az ebben a kérdésben érdekelt összes államok vezetõi az államaik felségiségében élõ zsidók közül megválasztott férfit küldjenek ki egy úgynevezett zsidó Európatanácsba, amely az egyes európai államokkal bilaterálisan intézi el az abban az államban függõben lévõ zsidókérdéseket.
De még ez is túlságosan messzemenõ cél, úgyhogy a hungarista ideológiának a Magyarországnak megfelelõ megoldást is országépítõ tervében rögzítenie kellett, amit meg is tett, (Mozgás.) Ez úgy jelentkezett, hogy amint a mi tervezetünk szerint az egyes népszemélyiségek felelõs vezetõt kaptak, éppen úgy a zsidó nép magyarországi részének is egy zsidó nép-személyiségvezetõt kell választania, aki a magyar politikai, gazdasági és társadalmi vezetésben felelõsen részt vesz, és felelõs azért, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi vezetés részérõl hozott törvények és rendelkezések az õ népi igazgatásán keresztül tényleg végre is hajtassanak a magyar nép testében. Ez volt és ma is ez a Hungarizmusnak erre vonatkozó országépítõ terve.
Az 1944. március 19 után bekövetkezett ismert helyzettel kapcsolatosan a zsidó nép tagjai részérõl felkeresték a Hungarista Mozgalmat és annak vezetõ embereit, hogy a párt a március 19 után bekövetkezett helyzeten valamiképpen segítsen. Ekkor több tájékoztató értekezleten, amelyeket mindig az országos nagytanács elõtt tartottam, minden hónapban egy pénteki napon, a tisztségviselõk elõtt kifejtettem ebben a kérdésben a párt állásfoglalását, és ez az állásfoglalás mindenki részérõl hivatalosan betartandó volt.
Eszerint a Nyilaskeresztes Párt egyetlen egy tagja sem vehet részt abban a zsidótlanítási módszerben, ahogyan az Magyarországon folyik. (Morajlás a teremben.) Másodszor kijelentettem, a Magyar nemzet nem olyan gazdag, hogy naponta négy millió munkaórát tudjon csak úgy odaajándékozni a Német Birodalomnak, mert hiszen, ha a munkaszolgálattal kapcsolatban Németországba kivitt zsidókat csak négyszázezer munkaképes zsidónak számítom, akkor is napi 10 órás munkaidõvel ez a munkamennyiség egy hónapban már oly hatalmas munkaóra-milliót jelent, amit nem tudunk nélkülözni, hiszen a háború teljében állunk, amikor a várható légitámadások folytán a fontos üzemeket mind bombabiztossá kell tenni és erre más munkást kapni már nem tudunk. A harmadik pedig az volt, hogy a leghatározottabban beállítottuk és követeltük a zsidó vagyonnak nemzeti vagyonná való nyilvánítását (Mozgás.) és azt, hogy ebbõl a zsidóvagyonból történjék a zsidóság szükséges ellátása (Mozgás és derültség.) mindaddig, amíg a kérdés európai és világvonatkozásban el nem intézõdik.
Ezzel kapcsolatosan, ahogyan az események leperegtek, kérném annak megállapítását, s amennyire lehetséges, egyszer már konkrét közlését, hogy hány zsidó ember lett áldozata az atrocitásoknak. (Zaj. Felkiáltások: Nyolcszázezer!) Utóvégre rendelkezésre állanak azok a hatalmi és igazgatási eszközök, amelyeknek a segítségével egy év után már egészen pontosan meg lehet állapítani, hogy kit mikor vittek el, ki mikor és hol halt meg, hogy konkréten meg lehessen fogni ezt a kérdést, mert teljes mértékben helyes és mindenki részérõl elfogadandó az az álláspont, hogy mindazok az atrocitások, amelyek ebben a kérdésben történtek, a legteljesebb mértékben elutasítandók és megbüntetendõk. (Mozgás és gúnyos derültség a teremben.) Elnök: Csend legyen!
Szálasi: De le kell szögeznem azt is, hogy ebben a kérdésben általánosítani nem lehet és nem szabad. Nem szabad és nem lehet százezrekrõl beszélni, amikor egy tanú, aki januártól áprilisig egy ilyen gyûjtõtáborban volt, olyan számokat emlegetett, amelyek legfeljebb egy kis hányadát jelentik annak, ami itt tényleg bemondásra került és a vád tárgyát képezi. Nem hiszem, hogy a vád tárgyában éppen kerek számban lennének az áldozatok, hanem meg vagyok gyõzõdve arról, hogy minden egyes eset a legteljesebb mértékben kimutatható, és csak akkor, amikor ez a ténybeli alapokon nyugvó számszerû adat megvan és ennek feldolgozása is elkészült, akkor tud minden bíróság nyugodt lelkiismerettel ítéletet mondani. (Morajlás a teremben.)
Megállapítottam azt is, hogy Budapest körülzárásának ideje alatt voltak a legsúlyosabb kilengések. Ellenben nem volt megállapítható az, hogy ezeket a kilengéseket mi indította el. Én aláírom, hogy igen, voltak csirkefogók, akik visszaéltek a helyzettel (Nagy zaj a teremben.), igen, voltak, akikben tényleg az aljas ösztönök robbantak ki, de viszont azt is meg kell gondolni, hogy egy körülzárt városban vagy ha nincs is körülzárva az a város, már azt megelõzõleg is annyira feszült, annyira izgatott a belsõ élet, annyira egymásra csapnak az ellentétes vélemények, hogy ebben az idegállapotban a legkisebb gesztus is már ellenséges cselekedetnek minõsülhet. Kérdezem Domonkos Miksa urat, aki itt tanúvallomást tett, vajon mit szóltak volna az õ hozzátartozói, ha egy õrjárat elcsípte volna õt, amint illegitim századosi egyenruhában jár az utcán és agyonlõtték volna õt? Maga elismerte, hogy illegitim járt itt századosi egyenruhában. (Mozgás.) Hát, ha ilyesmiket õ maga elismer, akkor ne csodálkozzék azon, hogy ilyen hangulat mellett mint mondottam, ilyen idegállapot mellett mindenki minden egyes legkisebb lépésben is a legnagyobb ellenségeskedést véli felfedezhetni. (Zaj.)
Elnök: Csend legyen!
Szálasi: 2500 év óta Rómától Dachauig merem állítani megy a zsidó nép az egyik gyûjtõtáborból a másik gyûjtõtáborba. (Mozgás.) Évszázadokon keresztül a zsidó nép tragikus történelmébõl mert én az õ történelmét ennek tartom meggyõzõdésbõl, mert nagyon jól ismerem ezt lehet kiolvasni. De felteszem a kérdést, és nyugodtan tehetem fel: hogyan lehetséges az, hogy 2500 éven keresztül, amelynek ismerjük ezeket a tragikus állomásait, mindig csak más népek voltak a hibásak? Nincs itt valami, ami kiegyensúlyozatlanságában a zsidó népet ebbe a tragikus sorozatba kergeti bele? Nekem az az érzésem, hogy a megoldás akkor lesz jó és szerencsés, ha ezt a kérdést a világ, a földgömbrendezés ezen pontjából oldják meg és a zsidóságot tényleg hozzásegítik vágyva vágyott országuk megépítéséhez.
A vád egyik képviselõje igen érdekesen szembeállította, hogyan lehetséges az, hogy amikor Magyarország lakosságának csak egy százaléka volt párttag a Hungarista Mozgalomban, 99 %-ot mert maga alá gyûrni, és nem vette tudomásul a túlnyomó többség akaratát. Én ezzel párhuzamba akarom állítani azt a meglehet, kellemetlen, de való tényt, és fel kell vetnem a kérdést, mert ez valamiképpen ajkára tolul az embernek, hogy hogyan lehetséges az, hogy a Magyar nemzet 6 %át kitevõ zsidó népnek egy kis százaléka évtizedeken keresztül a magyar nemzet politikai, gazdasági és társadalmi életének teljét uralta. Természetesnek kell vennünk, hogy ilyen beállítás alapján és különösen a liberalizmusban a népek egymás mellett élése rettenetesen megnehezedett, mert hiszen az alapelv az volt, hogy az erõsebb gyõz, az erõsebb állítja be akaratát. Az összehangoltság ellen volt beállítva a liberalizmus, általában a történelmi materializmus és éppen ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy minden egyes kérdést az erõszak útján, az erõsebbnek a segítségével igyekezett megoldani. Így tehát a zsidókérdés is mindig ezen az úton oldódott meg.
Az új világnézet ilyen erõszakmegoldásokat nem tud elfogadni, mert hiszen alapja a közösségi rendszer, amelyben minden egyes tényezõ összehangoltan dolgozik a közösség jóléte, életbiztonsága és megélhetése szolgálatában.
Szemére vetik a Hungarizmusnak, hogy a faji kérdést így elõtérbe hozta. A hungarizmus ebbõl a szempontból körülbelül 3000 évet késett, mert a zsidó nép 3000 évvel ezelõtt állította be erkölcsi, szellemi és anyagi életének központjába a faji kérdést, a maga kiválasztottságának a kérdését és én ebben a zsidó népnek a legteljesebben igazat adok, amint ezt hungarista mozgalmi körútjaimon a testvérek között ki is fejtettem. (Derültség.) Igazuk van azért, mert az élet tényleg a fajnemesítés felé viszi az egyes fajtákat, tehát, ha tudatos életet élek, akkor fajomat, fajtámat nemesen kell megtartanom, aminek meg vannak a megfelelõ törvényei. De ha jó ez az igazság az egyik oldalon, akkor kötelezõ ez az igazság a másik oldalon is. Mi azonban a Hungarizmusban nem a zsidó vagy a német rosenbergi faji türelmetlenség alapján álltunk, hanem kimondottan a fajnemesítés alapján. (Derültség.) Kijelentettük, hogy míg a liberalizmus az anyagot, az állatot, a növényt, mindet nemesítette, de elfelejtette, hogy nemesítse erkölcsi, szellemi és anyagi megépítésében magát az embert, addig az új világnézetnek végre kell hajtania az embernek ezt a nemesítését anyagi, testi vonatkozásban is, hogy az így nemessé vált ember a nemesített anyagot nemes célok szolgálatába állíthassa. (Mozgás és derültség a teremben.)
Helyre kell igazítanom azt a tévedést is, amely a magyarországi zsidó néprész körébõl abban nyilvánul meg, hogy mi harcunkat a zsidó nép ellen, mint zsidó nép ellen állítottuk be. Ez tévedés egyszerûen azért, mert mi a harcunkat a nacionalizmus és a szocializmus érdekében állítottuk be és mert szocialisták vagyunk, a legélesebben állítottuk be harcunkat a profitkapitalizmus ellen. A profitkapitalizmus pedig teljes egészében zsidókézben volt. (Mozgás.) Mi tehát a profitkapitalizmus elleni harcunkban ellenségen azt értjük, akinek a kezében ez a kapitalizmus volt. Ezt kérem tudomásul venni, mert ez a tény.
Népügyész: Blöff!
Szálasi: Az elõzõ kormányok idején megjelent törvények és rendelkezések úgy ahogy igyekeztek megoldani ezt a kérdést, és gondolom, hogy ebbõl a szempontból a Magyar nemzet minden egyes tagja több-kevesebb egyetértésben, de elfogadta ezeket. Ellenben meg vagyok gyõzõdve arról is, hogy velem együtt a magyar nemzetnek minden egyes tagja elutasítja magától a végrehajtásnak azt a módját, ahogyan az Németországban történt. (Morajlás a teremben.)
Rögzítenem kell, hogy az általános erkölcsi felfogás szempontjából az már mindegy, hogy egy emberrel szemben, vagy tíz, vagy akár húszmillió emberrel szemben alkalmaznak-e ilyen bánásmódot. A Hungarizmus nézete tehát változatlan, mégpedig az, hogy a zsidóság kérdését igenis meg kell oldani, ez a kérdés nem maradhat nyitott, a megoldás szempontjából pedig a legjobb az, ahogyan azt országépítõ tervünkben rögzítettük. Amíg ezt a kérdést nem oldják meg, addig úgy az egyes népek, mint a zsidók mindig rá fognak fizetni.
A társadalmi átállások és átalakulások mindig felmutatnak véres oldalakat is. Ezeket nem lehet elkerülni, ez velejárója az ilyen társadalmi átalakulásnak. De meg kell jegyezni, hogy amiért egy átállásnak ilyen véres oldala is mutatkozik, azért még magát a világnézetet, amely mint szükségszerû parancs a gyakorlati élet szempontjából végrehajtásra kerül, nem kell levenni a napirendrõl. A véres vajúdásokhoz és ehhez a véres oldalhoz nemcsak ezek a történések tartoznak, amelyeknek itt az urak voltak szemtanúi, hanem idetartoznak azok a véres tények is, amelyeknek kint Németországban voltunk szemtanúi. Amikor még a háború befejezése elõtt egyetlen éjszakán Drezdában hivatalos kimutatás szerint annyi ember halt meg, ahány lakosa Szegednek van, ez is a társadalmi átalakulásnak, a totális háborúnak a véres oldalára tartozik. Ha úgy akarjuk, ez is egy szükséges valami volt ahhoz, hogy a háború befejezését siettessék. De viszont nem lehet elválasztani egyiket a másiktól. A háború fékét vesztette, a háborúban már mindenki minden eszközzel élt. Ezt tudomásul kell venni, akármilyen szomorú is, mert ez tény Az indulatok kirobbantak és ezek okozták azokat a kilengéseket és atrocitásokat, amelyeket tényleg mélyen kell sajnálni, de amelyeket egy késõbbi történelemírás éppen úgy meg fog érteni, mint ahogyan mi megértjük a szovjetforradalomnak 1917 és 1924 közti szakaszát vagy a nagy francia forradalomnak a XVIII. század végén lezajlott nagy szakaszát.
Úgy érzem, az események még nem záródtak le. Még itt vannak mindazok a kérdések, amelyekért ez a nagy társadalmi vajúdás tulajdonképpen már a XX. század elején megkezdõdött, és amelyeket nem tudott lezárni és megoldani az 1914-18-as világháború. Amíg ezeket a kérdéseket meg nem oldják, addig mindenkor számolnunk kell a földgömbnek és a rajta élõ összes népeknek nagy vajúdásával. A kérdések még teljesen nyitottak, és ez vezetett nálam annak a kijelentéséhez, hogy azt érzem, béke még nincs. Meglehet, hogy az elõkészületek már folynak rá, de inkább azt lehet mondani, hogy az egész földgömb egyetlen nagy katonai tábor, amelyben átmenetileg fegyvernyugvás van. Még nem vívták meg a XX. század nagy catalaunumi csatáját. Az még elõttünk áll. Ez fogja eldönteni az én érzésem szerint, mint ahogyan másfélezer év elõtti elõdje, a nagy kérdést, hogy Európa milyen kultúrkörbe fog bekapcsolódni, hogy Európa a maga nagy sorsát saját kezében tudja-e tartani vagy pedig függvénye lesz egy más akaratnak.
És ugyancsak a háborúval kapcsolatosan azt a véleményemet is akarom rögzíteni, hogy maga a háborúvesztés még egyáltalán nem jelent szégyent és gyalázatot. Az csak azt jelenti, hogy az ellenfelem erõsebb volt. A szégyen és a gyalázat ott kezdõdik, amikor a földön maradok és nem akarok saját erõmbõl két lábra állni, nem akarom újra megkezdeni harcos életemet. De addig, amíg erre képes egy Nemzet és meg vagyok arról gyõzõdve, hogy magyar nemzetem erre képes, nem vesztette el a háborút, addig mindenkor az élet útján jár és tényleg úgy tudja megépíteni az õ politikai, gazdasági és társadalmi életet, ahogyan az õ nagy érdekei megkívánják és megkövetelik.
Nemzetünk újra döntõ sorskérdése elõtt áll: újra választania kell Kelet és Nyugat között. Az az érzésem, hogy nemzetünk akkor fog helyesen választani...
Elnök (félbeszakítja): Szálasi Ferenc, itt félbeszakítom. Ez nem az ön védekezésére tartozik. Önnek a jövõbelátás és a jövõbejóslás terén semmi tennivalója és dolga nincs. Figyelmeztetem, hogy ezen a vonalon, a jövõbejóslásokat illetõen a nemzet nem kíváncsi az ön szavaira. Ön foglalkozzék a saját védelmével. (Taps a hallgatóság soraiban.)
Szálasi: Az az érzésem, hogy az emberiség fejlõdését és haladását célzó nagy mozgalmakat kell választania, akkor választott helyesen és jól.
Ebben a perben a nemzet fog utolsó döntõ fórumként ítélni. Az õ ítélete azonban minden körülmények közt ténybeli alapokra fog támaszkodni és a ténybeli alapokat, a tényleges alapokat csak a történések fogják tudni számára megmutatni. Éppen ezért az a meggyõzõdésem, hogy csak évek múltán fog magyar nemzetünk abba a helyzetbe kerülni, hogy tényleg a végsõ ítéletet felettem kimondja. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
A hungaristák nem fognak megtántorodni, ezzel válaszolni akarok a vád egyik képviselõjének megjegyzésére.
Elnök: ez sem tartozik az ön védekezésére.
Szálasi: A vád részérõl felmerült, és miután a vád részérõl felmerült, én erre védekezésül...
Elnök: (félbeszakítja): Vegye tudomásul, hogy ön vádlott, ön védekezik.
Szálasi: Igen.
Elnök: Az ön védekezésének sorára nem tartozik az, hogy ön hogyan látja az ön Hungarista Mozgalmának jövendõ sorsát, azt majd elintézi a nemzet. Ez nem Önre tartozik. (Taps a hallgatóság soraiban.) Ismételten figyelmeztetem önt: a múlttal foglalkozzék, mert ez az ön védekezésének az útja, a jövõ a nemzet kezében van, abból Szálasi Ferenc hála Istennek egyszer s mindenkorra ki van zárva. (Nagy taps a hallgatóság soraiban.) Csendet kérek!
Szálasi: Bejelentem, tanácselnök úr, hogy a védekezésben korlátozást érzek ebbõl a szempontból. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Én a felelõsségre vonás alól nem vonom ki magam és nem menekülök elõle. (Derültség a hallgatóság soraiban.) Mindenki tudja rólam, hogy mindaz, amit rólam mondtak, valótlanság és az én személyes becsületemet a legsúlyosabban érinti. (Derültség a hallgatóság soraiban.)
Azok helyett, akik megfeledkeztek magukról az elmúltakban, én követem meg azokat, akik ellen vétettek. Miattuk, az elenyészõ kis csoport miatt azonban nem bûnhõdhetnek a többiek. Nem gúnyolhatók, nem ócsárolhatók és nem állíthatók úgy pellengérre, ahogyan teszik, azt õk semmiképpen sem érdemlik meg. (Zaj a hallgatóság soraiban.)
Én köszönöm mindenkinek, kivétel nélkül, hogy engem ezen a súlyos úton követett. Köszönöm mindenkinek a hitét, köszönöm azt az áldozatkész beállást és kiállást (Élénk derültség.), amellyel hitét alátámasztotta és amely cselekedetében vezette. Köszönöm az öregeknek, az árváknak, a hõsi halottaknak, a rokkantaknak,...
Népügyész: Azok is köszönik!
Szálasi:...hogy ezért a hitért szent áldozatokat hoztak.
Pol. ügyész: Hallaná azok átkait! Hallaná azt!
Szálasi: Lelkem legteljesebb meggyõzõdésével tisztelgek a volt ellenség hõs harcosainak és hõslelkû lakosságának. Köszönöm nekik az ugyancsak becsülettel és meggyõzõdéssel megvívott férfias harcot. Kérem az Úristent, hogy gyõzelmes fegyvereikhez adja hozzá az igazság zászlaját, vezetõiknek pedig adjon bölcsességet, hogy a földgömb békéjét minél elõbb megépíthessék a szabad, önálló és független dolgozó népek és nemzetek kultúrközösségének jegyében.
Nemzetem és volt ellenségei vegyék tudomásul, hogy én mindig bíztam és hittem a németek gyõzelmében, ebben nem kételkedtem. Ha egyetlen pillanatra a legcsekélyebb mértékben is kételkedtem volna benne, úgy halálosan szeretett magyar nemzetem és népem minden felém áramló hitét, bizalmát és szeretetét minden erõmmel és tehetségemmel félreérhetetlenül, egyértelmûen és ingadozás nélkül az azonnali béke megkötésének becsületes szolgálatába állítottam volna.
Tudom, hogy magyar nemzetem az élet nagy kérdései elõl kitérni soha nem fog és döntéseit mindig úgy fogja hozni, ahogyan becsülete és érdekei megkívánják. Ehhez a lelkébe akarom égetni minden parasztjának, munkásának, értelmiségének, nõjének, gyermekének, ifjának és katonájának, hogy nemzetünk szolgálatában meg lehet halni, de elfáradni soha. Isten legyen nemzetemmel. Végeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.